Puzsér Róbert és a kinyilatkoztatás másfél kilós, éjfekete görcse

Ha valaki korábban – hozzám hasonlóan – esetleg nem merült alá a terebélyes puzséri életmű legmélyebb bugyraiba, és kevéssé ismerte a neves médiaszemélyiség spirituális oldalát, első pillantásra akár meg is lepődhetett a Metafizika tavaly év végi megjelenésén. Ebben a vaskos és ránézésre is barátságtalan, fekete könyvben ugyanis a szerző nem kisebb feladatot tűz maga elé, minthogy kifürkéssze létezésünk végső titkait.

Valójában persze nincs ebben semmi meglepő, sőt, akár sorsszerűnek is nevezhetnénk a kötet megszületését. Elvégre Puzsér Róbert természetes hangfekvése mindig is az emelt hangú kinyilatkoztatás volt, amiből szinte magától értetődően következik, hogy nemcsak a politika, a kultúra és a közerkölcsök terén rendelkezik ellentmondást nem tűrő válaszokkal, de olyan témákban is, mint a lélek halhatatlansága, az Antikrisztus eljövetele, vagy épp Auschwitz üdvtörténeti értelme. A világegyetem nem tud olyan gyorsan tágulni, hogy az ő szigorúan fürkésző tekintete előtt bármi rejtve maradhatna.

Karácsony Gergely, Orbán Viktor és Hajdú Péter tehát fellélegezhet egy pillanatra, mert a Metafizika elolvasása világossá teszi: nemcsak az ő helyük van atombiztosan kijelölve a puzséri világrendben, de a kvarkoktól a fekete lyukakig gyakorlatilag nincs olyan eldugott szeglete az univerzumnak, ami ne lenne itt beárazva néhány jól irányzott mondattal.

A létezés mibenlétét és az élet értelmét kutatni természetesen mélyen emberi dolog, vallás és filozófia is évezredek óta újra és újra nekifeszül ennek a végeérhetetlen küldetésnek. A kutakodásban nem vagyunk teljesen magunkra hagyva, minden civilizáció fontos pillére, hogy egyesek megosztják gondolataikat a kortársakkal, majd az arra érdemes meglátások az utókorra is átöröklődnek. Maga Puzsér is tizenkét éve dolgozik ezen a könyvön, és saját bevallása szerint olyan erős belső elhivatás fűtötte, hogy megőrült volna, ha nem írja le a világnézetét. Ebből a szempontból már feltétlenül örvendetes, hogy elkészült a mű, és könyvpiaci értelemben sikeresnek is tűnik: iparági hírek szerint a borsos ár ellenére is gyorsan elkapkodták a boltokból az elérhető példányokat.

A Metafizika öntörvényűségében, harsányságában, elkülönülési vágyában pedig kétségtelenül van valami megnyerő. Spirituális punk, black metal füves könyv, gót scientia sacra – efféle címkék is bevillanhatnak olvasás közben, de a mű jó érzékkel csúszik ki bármilyen besorolás alól. Már az Arisztotelésztől kölcsönzött cím szikársága, a tekintélyt parancsoló méret és a minimalista dizájn megragadja a figyelmet, egyben azt üzeni, hogy most valami szokatlannal, valami különlegessel, valami súlyossal van dolgunk.

Bizonyos értelemben így is van: a szobamérleg szerint közel másfél kilót nyom a könyv, alig fél kilóval maradva el a három kötetes Platón-összestől. A súlycsoport beazonosítását azért láttam célszerűnek, mert oldalszámok nincsenek, ami újabb diszkrét jelzés arra, hogy véletlenül se a hagyományos módon próbáljunk meg tájékozódni a szövegben. A tagolás ehelyett vállaltan ezoterikus logikát követ: a könyv fejezetei a tarot nagy arkánumának 22 archetípusa köré rendeződnek, amit Puzsér a magyar Abc 22 tetszőlegesen kiválasztott betűjével párosít – így jutunk el az Akarat című fejezettől a Drogon és a Játékon át a könyvet záró Zenéig.

A metafizika a megközelítésnek és a feldolgozásnak nem a tárgya, hanem a minősége és érvénye. Művelete a vonatkozás nélküli látás, és tárgya a bármilyen létező, mert a metafizika valójában ontológiai szemlélet és igény. Értelmezés a létezőből a létezésbe, a változóból a változatlanba, az egyediből az általánosba, a határok közül az összefüggésbe. Arisztotelész Metafizikája nem azért kapta ezt a címet, mert a fizikán túlit tárgyalja, hanem mert a fizika című írásnál később született. A félreértés azonban életre kelt, és jelentést nyert, ez az objektív idealizmus. Én ezt a félreértést követem

– írja Puzsér bevezetésként, kapásból felkészítve az olvasót arra, hogy ha ide belép, könnyedségre ne számítson.

Innentől aztán beindul a kategorikus kijelentések áradata, és többek között megtudhatjuk, hogy

• az akarat minden létezés alapja, a végső cél mégis az akarattalanság,
• hogy az egyéni lét puszta illúzió, ám a tömegember okozza a lélek halálát,
• hogy az emberi lét testből, szellemből és lélekből áll,
• de közben valahogy elméből, ösztönökből, pszichéből, tudatból és Énből is,
• hogy az Isten nem megtapasztalható, de az Istenen kívül semmi nem megtapasztalható,
• hogy a ráksejt ateista, mert elvesztette hitét az őt meghaladó, nagyobb összefüggésben: az egyénben,
• hogy a Vénusz és Mars egyensúlyának felborulása a nemek harcához vezetett,
• hogy a free jazz a kvantumbizonytalanság behatolása a zenébe,
• hogy antikrisztusi korban élünk, a világot rohasztó spirituális vákuumot pedig a kapitalizmus és a reklámok rémuralma szabadította ránk,
• viszont ha a tízesről visszaállnánk a tizenkettes számrendszerre, akkor még lenne esélyünk az aranykorra, mert akkor „Atlantisz az óceánból kiemelkedik, az egység mértéke helyreáll”.

Tűnhet úgy, hogy karikírozom a szöveget, de nem: a Metafizika tényleg ilyen magvas turbóbölcsességek sűrű füzére, amely sokszor nem is az értelmünket szólítja meg, inkább egy érzületet igyekszik kialakítani. A beavatottság érzületét, és ezt csak fokozza, hogy az összefüggő gondolatmenet helyett a minden oldalpáron megtalálható tarot-ábrázolások szabják meg a szerkezetet és diktálják a szöveg ritmusát. Eredeti gondolatokat amúgy csak nyomokban tartalmaz a mű, ami önmagában nem vethető a szemére, hiszen nem is feltétlenül célja, hogy forradalmi újdonságokat mondjon. Ehelyett a nagybetűs – filozófiai szaknyelven: a priori – IGAZSÁGOT akarja kihámozni az érzékileg tapasztalható és tudományos fogalmainkkal leírható valóság szennyeződései alól.

Ennek során kedvére szemezget az elmúlt évezredek mítoszaiból, vallási tanaiból és filozófusaitól. Tehát nemcsak Hermészt, Thészeuszt, Vénuszt, Visnut, Sívát, az atlantiszi embert, a tarot-t, Krisztust és Buddhát hozza fél kézzel közös nevezőre, de korábbi gondolkodók hatásai is lépten-nyomon tetten érhetők: ha szükségét érzi, bátran kölcsönöz például Platón ideatanából, Descartes „cogito, ergo sum”-levezetéséből, Schopenhauer és Ortega nézeteiből, Huxley pszichedelikus megfigyeléseiből, Walter Benjamin és Theodor Adorno kultúrkritikai írásaiból, összességében pedig gyakran megidézi a modern korral szembeforduló tradicionalista iskola, azon belül is Hamvas Béla szellemiségét, aki az ősi, örök, szakrális tudás talaján akarta visszaállítani a széttöredezett létteljességet.

A korábbi gondolatok megidézése azonban nem jár együtt idézéssel, mert hivatkozások szinte egyáltalán nem szerepelnek a könyvben. Ha jól számoltam, összesen négy helyen bukkan fel egy-egy filozófus neve, de ilyenkor is csak mellékes, hevenyészett megjegyzésként, nem pedig azért, hogy a szerző jelezze, honnan ered az adott gondolatmenet, netalán érdemi vitába szálljon vele. Puzsér a könyvbemutatón azzal indokolta ezt a nagyvonalúságot, hogy ez nem filozófiatörténeti munka, és amikor a lét nagy misztériumainak megfejtésére vállalkozunk, akkor amúgy sem korábbi filozófusok vállán állunk – ezt a szellemi utat mindenkinek magának kell végigjárnia. Érdekes gondolat ez attól, aki szerint egyén nem létezik közösség nélkül, de a valódi probléma nem ez az ellentmondás, és még csak nem is a lábjegyzetek vagy a névmutató hiánya.

Itt ugyanis nem pusztán formai kérdésekről van szó, a hivatkozások elmaradása valójában tünet, ami a párbeszédtől való tökéletes elzárkózást is jelzi. Ez az elzárkózás ugyanúgy érvényes a korábban élt és kortárs gondolkodókra, mint az olvasóra, akit szintén nem invitál párbeszédre a szöveg.

A Metafizikával tehát nem az a gond, hogy tesz vitatható állításokat is – hiszen ez gyakorlatilag minden filozófiai műről elmondható –, hanem épp az ellenkezője: hogy tökéletesen vitaképtelen.

A vita ugyanis mindig dialógust feltételez.

Nem feltétlenül a platóni értelemben, aki kizárólag dramatizált formában fejtette ki filozófiai elméleteit. Nyilván teljesen máshogy írt a lételméletéhez privát szótárat alkotó Heidegger, mint a logikai következetességre kényesen ügyelő analitikus filozófusok. Ahogy a 444-en megjelent alapos kritikájukban Tőzsér János, Márton Miklós és Bárány Tibor is rámutattak: sokféle módszer létezik filozófiai nézeteink elővezetésére, „de minden esetben fel kell tennünk a kérdést, hogy a szerző mit akart elérni gondolatainak papírra vetésével, honnan tudja, amit tud, és megfelelő eszközöket választott-e intellektuális céljai eléréséhez”. Puzsér szövegének legszembetűnőbb vonása, hogy fogalmi definíciókkal és érveléssel nem bíbelődik, minden fejezetben egyből a végkövetkeztetésekre ugrunk. Ilyen értelemben nem is tekinthető filozófiai munkának, hiába tűz ki látszólag efféle célokat is maga elé.

A filozófust jelölő görög szó – philoszophosz – különbözik a szophosztól. A bölcsesség (a lényeg) kedvelőjét jelenti, megkülönböztetve őt attól, aki azt hiszi, hogy a bölcsesség birtokában van. A szó jelentése ma is érvényes: a filozófia lényege nem az igazság birtoklása, hanem az igazság keresése, tekintet nélkül arra, hogy hány filozófus hamisítja meg a szó értelmét dogmatizmusával, az oktató elvek tömegével, azzal a szándékával, hogy végérvényes és teljes legyen. A filozófia úton-levést jelent. Kérdései lényegesebbek válaszainál, s minden kérdése további kérdést szül

– írta Mi a filozófia? című esszéjében a 20. századi német gondolkodó, Karl Jaspers, aki amúgy maga is nyitott volt a filozófiatörténet fölé magasodó Philosophia Perennis, vagyis az „örök filozófia” eszméje iránt, ráadásul ő tette népszerűvé az axiális kor elméletét, amely egységes szellemi forradalomként igyekszik láttatni Konfuciusz, Lao-ce, Buddha, Homérosz, Platón vagy Zarathusztra felbukkanását a Kr. e. 8. és 3. század között. A jaspersi meghatározás a filozófia egy fontos jellemzőjére tapint rá: a nagy konklúziók levonása önmagában nem sokat ér, ha nem mutatjuk be azt a gondolatmenetet, azt a szellemi utat, amelynek révén eljutottunk oda. Puzsér Metafizikája ezt a fáradtságot megspórolja nekünk, és egyből az ezoterikus bölcsességek mélyére katapultál minket. Az érvelő levezetés helyett így a kinyilatkoztatás műfaját választja.

A guru, a végső tudás birtokosának kitüntetett pozíciójából beszél, ami lehet legitim az őt spirituális tekintélyként elfogadó olvasók számára, csak érdemes elválasztani a filozófia művelésétől, mert utóbbi nem vonhatja ki magát a kritikai szemlélet alól. A kinyilatkoztatással ugyanis képtelenség vitába bocsátkozni, legfeljebb elutasíthatjuk, vagy alávethetjük magunkat magasabb rendű igazságainak.

Így hiába ostorozza Puzsér az intézményesült vallások dogmatizmusát, ha egyszer az ő tételei sem hagynak teret semmiféle kérdésnek, kételynek vagy ellenvetésnek. Ezt csak erősíti a már említett dizájn, amely egynemű komorságával leginkább a misztikus thrillerekből ismert okkult könyvekre hajaz, és azt sugallja, hogy nem egy évszázadokon átívelő diskurzusba szeretne bekapcsolódni, hanem az igazsághoz való közvetlen hozzáférést biztosítja az arra érdemeseknek.

Bizonyos értelemben a Metafizika valóban megvilágító erejű mű, számomra legalábbis érthetőbbé tette Puzsér közéleti és kultúrkritikai szerepkörét is. Régóta foglalkoztatott az a paradoxon, hogy itt egy ember, aki brandjét jelentős mértékben a nyilvános vitákra építi, miközben láthatóan idegenkedik a párbeszédtől. A partnerek megszólalásai általában csak zavaró hatásszünetként funkcionálnak egy végtelenített monológban. Témába vágó példa erre az Isten létéről folytatott 2018-as Hard Talk, amikor az ismeretelméleti nehézségeket firtató ateista vitapartnere szavába vágva üvölti, hogy egy vaknak sem tudja elmagyarázni a piros színt, majd következetesen figyelmen kívül hagyja azokat a dilemmákat, amiket a másik fél felvetett. Az emelt hanghordozás amúgy a könyvben sem marad el, erről a tipográfia és a beragadt Caps Lock gondoskodik: a csillogó fekete lapokon kizárólag fehér nagybetűkkel írt szöveg ugyan fárasztó a szemnek, de hatásosan idézi meg a védjeggyé vált puzséri deklamációt. (Erről gyakran eszembe jutott Churchill önmagának adott instrukciója, amit egy neki készült beszéd margójára írt: „Gyenge érv, hangosan mondani!”)

A Metafizika azt is érthetőbbé teszi, hogy – legyen szó bármilyen témáról – Puzsért miért nem szokták lázba hozni az árnyalatok, a nüanszok, vagy akár a tények. Ha valakit a vegytiszta archetípusok és a nagy világfolyamatok érdekelnek, akkor ebből a magaslati perspektívából az apró-cseprő részletek valóban tűnhetnek fölösleges akadékoskodásnak, sőt, a látszatvilágba lerántó fantazmáknak, amik csak arra jók, hogy megakasszák a lényeglátást. Például az ilyen nagy ívű történelemfilozófiai megfejtéseket:

Az első ember kimondta az első szót, és elkezdődött az őskor. Hermész kimondta, hogy »Amint fent, úgy lent«, és elkezdődött az ókor, Krisztus kimondta, hogy »Elvégeztetett«, és elkezdődött a középkor, Nietzsche kimondta, hogy az »Isten halott«, és elkezdődött az Újkor, Adorno kimondta, hogy »Auschwitz után nem lehet verset írni«, és elkezdődött a legújabb kor. Az emberiség annak a szónak a kimondására vár, amelyik új Eont nyit a számára. A világerők már formálják ezt a szót.

Azt nem tudjuk, hogy ezt a bűvös szót Puzsér hivatott-e kimondani, vagy valaki más, de a prófétai hangütés vissza-visszatér a könyvben, amely nem hagy kétséget afelől, hogy posztmodern, „történelem utáni” korunk megérett a pusztulásra. A tévedhetetlenség pozícióját jól kijelöli az emblematikus szófordulat, amivel az anyagi egyenlőség híveit teszi helyre, egyben megoldva az emberiség boldogságát:

Az elhallgatott igazság ezzel szemben az, hogy az emberiség boldogsága nem akkor valósul meg, ha mindenkinek a háza ugyanakkora lesz, hanem akkor, ha mindenkinek valamelyik házban lesz legalább egy saját szobája, továbbá, ha mindenki megelégszik azzal, amekkora háza vagy szobája van.

Ha értekezésként nem is állja meg a helyét, lehetne a könyvre akár filozofikus-ezoterikus költészetként tekinteni. Mint Weöres Sándor A teljesség felé című könyvecskéjére, amelyben a rá jellemző nyelvi kifinomultsággal, könnyedséggel és eleganciával ad át hasonló metafizikai gondolatokat (Weöresre is nagyban hatottak Hamvas gondolatai, aki egyben a mestere volt). Akadnak Puzsérnál is szellemes és frappáns mondatok, amik felvillantják a szerző verbális képességeit, és kiragadva jól mutatnának egy pólón vagy Facebook-posztban (pl.: „Az Isten az ősrobbanásban kilélegzi, az újraegyesülésben belélegzi a világmindenséget”). Ám ha folyamatában olvassuk a szöveget, elég hamar kiderül, hogy mind az arányérzék, mint a mértékletesség hiányzik a költői lüktetés megtartásához. Az egymásra szórt metaforákból például szélsebesen alakulnak ki efféle bábeli képzavarok:

„Az elme az adrenalinlöket erejével és a »Harcolj, vagy menekülj!« imperatívuszával felállítja a hardvert, a pszichés állapotmódosulás erejével és a »Ki vagyok én?« kétségével lefuttatja a szoftvert, amelyek a tudatot az énből kiűzik. A radikális tudatváltás az ember szellemi struktúráját, mint egy földrengés, megrendíti. Akár egy baleset: az éntudat elvesztésébe nyargaló fogat gyeplőjét a lovak tiporják, a lélek defókuszálttá válik, az én visszazárul, és a tudat az énen kívül reked. Ez a deperszonalizáció pokla” – olvashatjuk a pszichológiai okfejtéseket is tartalmazó Drog-fejezetben, de szinte akárhol ütjük fel a könyvet, hasonló passzusokra bukkanhatunk, mint itt, ahol egymásba olvad az informatikai metaforakészlet a földrengéses, lovaskocsis és túlvilági hasonlatokkal. Nem hiszem, hogy Vitézy Dávid hatása, de Puzsér különösen vonzódik a közlekedési metaforákhoz. Hogy csak párat említsek, többek között kiderül, hogy

• a szellemi szféra törvénye a biztonsági öv működéséhez hasonló,
• a mérték a gáz és a fék,
• a minőség kormánykerék,
• az akarat mozdony, ami e létezőt vontatja keresztül a szellem és anyag közt átívelő hídon,
• a test vonat,
• a lesötétített hálófülke a tudattalan,
• az ember a hajós,
• az élet a hajó,
• a halál az óceán,
• a lélek a víz,
• az Isten is az óceán,
• a szellem a hullám,
• az anyag a szellemhullám tetején átcsapó víz fodrozódása,
• de az anyag is a víz,
• a lélek a szél,
• a szellem pedig a vitorlás.

A hasonlat persze évezredek óta a filozófusok bevett eszköze, elég csak a leghíresebb antik példákra gondolni: mondjuk Platón barlanghasonlatára, vagy a szárnyas fogatra, amivel Szókratész a Phaidroszban szemlélteti a lélek működését. De ha egyszer a metaforavonaton ennyire nincsen fék, az csak zavart okoz és jelentősen csökkenti a képek magyarázó erejét – arról már nem is beszélve, hogy rohamosan inflálja a költői potenciált. Utóbbinak nem tesz jót a vehemens közlési vágy sem. Puzsér ugyan többször ír a flow-ról és int minket a görcsös akarástól, amivel csak saját üdvösségünket szabotáljuk, a könyvön én mégsem éreztem a felszabadultságot, vagy a légies könnyedséget. Ha ideillően képzavaros hasonlatot kellene találnom, a Metafizikát inkább úgy tudnám leírni, mint a kinyilatkoztatás másfél kilós, éjfekete görcsét. Aki feltétlenül a végső kérdésekről szeretne olvasni nyár elején, és ragaszkodik a címhez is, annak inkább Arisztotelész már bizonyított Metafizikáját ajánljuk figyelmébe, amelynek épp most jelenik meg a friss magyar fordítása az Atlantisz kiadónál, és melynek már az ajánlója is tartalmaz megszívlelendő gondolatokat:

Azoknak, akik érvelő beszélgetést akarnak folytatni egymással, bizonyos dolgokban közös megegyezésre kell jutniuk. Ha ez nem történik meg, hogyan is jöhetne létre az a közös alap, amely az egymással szembeszegezett érveik kifejtéséhez szükséges?