Joseph Fiennes: A csillagok alatt lehet igazán elszakadni az anyagiaktól, és a fontos dolgokról beszélgetni

Sir Ranulph Fiennes – a Guiness Rekordok Könyve szerint a legnagyobb élő felfedező – idén márciusban töltötte be a nyolcvanat. Finoman szólva is kalandos évekre tekinthet vissza: Dél-Afrikában nevelkedett, majd a brit Különleges Légierőnél (SAS) szolgált, míg 1960-ban el nem bocsátották, amikor megpróbálta felrobbantani a Doctor Dolittle című film forgatásához készült hatalmas betongátat, mert az „tönkretette a gyönyörű falut”, amit a 20th Century Fox kvázi teljes egészében kibérelt a filmhez. Ezután az ománi szultán mellett szolgált, a dhofari felkelés leverésében való részvétele miatt ki is tüntette a szultanátus. Az első expedícióját leszerelése után, 25 évesen vezette Egyiptomban. Később felfedezte Omán egy elveszettnek hitt városát, elsőként szelte át gyalog Antarktikát, és ő vezette az egyetlen olyan expedíciót, amely mindkét sarkpontot érintve, szárazföldön kerülte meg a bolygót. Mikor 65 évesen megmászta a Mount Everestet, ő volt a legidősebb brit, aki felért a csúcsra.

Egyszóval nem az az otthonülő típus. Most a National Geographic új sorozatában Sir Ranulph arra vállalkozott, hogy bejárja egyik hajdani expedíciója útvonalát Kanada végtelen erdőin és vad folyóin át harmadunokatestvére, Joseph Fiennes kíséretében. 

A Fiennesok igen terebélyes családfát tudhatnak magukénak, évszázadokra visszanyúló történelemmel (ráadásul hírességekben sem szűkölködnek: akad a családban ismert zeneszerző, fotográfus, producer, több színész és rendező is), nem olyan meglepő hát, hogy Joseph és testvérei (köztük a szintén színészi pályát választó bátyja, Ralph Fiennes) úgy nőttek fel, hogy sosem találkoztak személyesen Sir Ranulph-fal, csupán történetekből ismerték a távoli rokont; a híres felfedezőt, aki gyakorta hagyta ki a nagy családi eseményeket az egész világsajtót lázban tartó expedíciói miatt. A Szerelmes Shakespeare-rel és A szolgálólány meséjével mára világszerte ismertté vált Joseph végül 2019-ben, a kamerák előtt ismerkedett össze a legendás kuzinnal a mostani sorozat első felvonásában. Nem is akármilyen körülmények között: akkor Sir Ranulph 1969-es, Nílus-menti expedíciójának nyomába eredtek az ötven fokos hőségben, át a sivatagon, keresztül egy földalatti sírkamrarendszeren, skorpiók és kígyók társaságában.

Bár a mostani utazásuk jóval hűvösebb, és Sir Ranulph korára való tekintettel némileg visszafogottabb is volt, ismét egy emberpróbáló expedíció nyomán haladtak: 1971-ben Ranulph és három társa voltak az elsők, akik folyóin végig evezve szelték át Brit Kolumbia vadregényes területét.

„Azért esett a kanadai expedícióra a választásunk, mert a nílusi mellett ez volt Ran legalaposabban dokumentált útja. Mindkét alkalommal vele tartott egy komplett stáb is, így széleskörű anyagból tudtunk dolgozni” – mondta videointerjúnkban a 24.hu-nak Joseph Fiennes, aki nemcsak főszereplője, de producere is a sorozatnak. „1969-ben írt egy csodálatos könyvet az egyiptomi kalandjairól, egészen a szudáni határig lejegyezte a légpárnás hajókkal (hoverboardokkal) megtett út részleteit, ami akkoriban elég nagy különlegesség volt. A ‘71-es kanadai expedícióval ugyanez a helyzet, ebből is született egy könyv. Ranulph igazi író: elképesztő megfigyelő-tehetsége van. Ezek az expedíciók azonban mindig szoros időkerethez voltak kötve, úgy működtek, mint a katonaság: »menj ide, csináld ezt, csináld azt, haladjunk!« Amikor visszavittük Rant Egyiptomba, vagy ezúttal Kanadába, végre volt ideje kikapcsolódni, beszélgetni. Elgondolkodni, hogy mi motiválta annak idején ezekre az lenyűgöző kalandokra, megnézni, hogy hogyan változott a világ az eltelt ötven évben politikai, kulturális, gazdasági szempontból, vagy például hogyan hatott a természetre a globális felmelegedés. A száraz egyiptomi hőség után most egy hidegebb, zöldebb terepre vágytunk, szép kontraszt ez szerintem. A világ két teljesen különböző, de egyaránt csodálatos részei ezek, Ran pedig mindkét helyen úttörő és jól dokumentált expedíciókat vezetett.”

Ranulph 27 éves volt, mikor nekivágott a kanadai expedíciónak. A katonaságtól frissen leszerelve mindent megtett, hogy felfedezőként, esetleg rekorder kalandorként hírnevet szerezzen. Útjaira akkori felesége, Ginny Pepper is elkísérte, ő felelt a felszerelésért. A kanadai utazás ‘71-ben és most egyaránt a Dél-Nahanni folyón vette kezdetét: itt készült fel annak idején Ran és csapata a zuhatagokkal teli vad folyókon való közlekedésre, és ez volt Joseph-fel közös útjuk első megállója is. Joseph egyébként kész fagyos gleccserek mélyére ereszkedni, sziklás hegyeket megmászni, a semmiben lógó függőhidakon átkelni és földön, vízen, levegőben követni az egykori expedíció útvonalát– ahogy pár éve kész volt egyiptomi sírkamrákon átkúszni, vagy épp mérgező sivatagi pókokat simogatni is –, de nem áltatja magát azzal, hogy valaha is képes lenne unokatestvére nyomdokaiba lépni.

„Sosem érhetnék a nyomába! Szerencsére csodálatos munkám van, ahol bármit eljátszhatok. Nekem éppen elég, ha úgy tehetek egy rövid ideig, mintha nagy felfedező lennék. De az ilyen utazásokban pont az a szép, hogy megismerhetsz egy különleges szakmát: együtt dolgozhatsz valakivel, aki például elképesztően sokat tud a navigációról. Manapság mindenki a telefonját használja a tájékozódáshoz, Ran viszont képes az órája és a csillagok segítségével tájékozódni. Mai szemmel ez csodálatos tudás.”

Joseph a sorozatban egészen új szerepben találta magát, hiszen ezúttal fikciós karakterek helyett saját magát alakítja a kamerák előtt. Ez egyáltalán nem könnyebbség számára, sőt: „Azt hiszem, ez a legnehezebb dolog, amit valaha csináltam” – mondja.

Szeretek karakterek és forgatókönyvek, kellékek és smink mögé bújni. A dokumentumműfaj sokkal nehezebb, itt jóval kiszolgáltatottabb az ember. Csak abban bízhat, hogy a tartalmas beszélgetések és a gyönyörű tájak másokat is érdekelni fognak.

Cserébe olyasmire képes ez a műfaj, amire a fikciós történetek csak nagyon ritkán: hitelesen mesélni a világról, amiben élünk, és az emberekről, akikkel megosztjuk azt.

„Amikor több ezer kilométerre vagy az emberi civilizációtól, és közel s távol csak bivalyok, medvék, madarak és a végtelen természet vesz körül, akkor jössz rá, milyen szerencsések is vagyunk, hogy vannak még ilyen csodálatos zugai a bolygónknak. Ezeknél a filmeknél a munkánknak hatalmas része, hogy megmutassuk, mi az, amit meg kell védenünk, és tudatosítsuk, hogy milyen hatással vagyunk erre mi, emberek. És nem csak a természettel van ez így. Azt is megtapasztalhattuk, milyen bebocsátást nyerni egy másik kultúrába: vendégként beléphettünk a kanadai őslakosok köreibe, részt vehettünk egy szertartásukon. Nagyon sok mindent tanulhatunk egy másik kultúrából, pláne azoktól az emberektől, akiknek az ősei az elsők voltak ezen a vidéken.”

Joseph és Ranulph az őslakosok engedélyével indult a törzsekhez tartozó területeket is érintő útra, sőt, a Dene törzs napkelte-szertartásán is részt vehettek. „Ez egy üdvözlő és védő rituálé, amely során a folyóba dobva dohányt ajánlunk fel a biztonságos útért cserébe. Rannel fontos volt számunkra, hogy részt vegyünk ezen a szertartáson, meghallgassuk a törzs imáit. Tiszteletben szerettük volna tartani a hagyományaikat, hiszen ez a terület egykor hozzájuk tartozott.”

Ha már nosztalgikus utazásuk Kanada ősi területeire vezetett, Josephék nem riadtak vissza a helyi történelem kegyetlen oldalának felvillantásától sem. Ranulph ‘71-es útja során első kézből tapasztalhatta meg, milyen nehéz körülmények között éltek a kanadai őslakosok rezervátumaikban. A törzsek helyzete ekkor már átalakulóban volt: az őslakosok a 60-as években kaptak szavazati jogot, és ekkor kezdődött meg a területek tulajdonjogainak rendezésére irányuló, máig tartó folyamat is. De a változás nagyon lassan következett csak be, bőven gyakorlatban volt még például ekkoriban az a szokás is, hogy az őslakos gyerekeket „gyermekjólét” címszóval kiemelték családjaikból, hogy aztán fehér szülők fogadják őket örökbe. Ranulph és Joseph az egyik legnagyobb kanadai törzs, a Cree egyik tagját, Matricia Bauert is felkeresték útjuk során, aki maga átesett ezen a folyamaton: kisgyermekként kiemelték a törzsi közösségből. Most az őslakos kultúrával és hagyományokkal foglalkozik, dobkészítést, zenélést, bőrkötést tanít.

„Nem kerülhettük meg Kanada történelmének sötétebb fejezeteit: a gyarmatosító hatalmak, az európai telepesek bejövetelének hatásait, akik kiszorították az őslakos népeket, elvették a kultúrájukat, és generációkon keresztül megnyomorították a családjaikat” – mondja Joseph a kanadai őslakosokkal folytatott beszélgetésekről. „Ez a fájdalmas örökség ma is él. A 16-os autópályától nem messze találkoztunk Matriciával és lányával. Elmesélték, hogy ezen az útszakaszon évtizedeken keresztül szörnyű bűncselekmények sorát követték el őslakos nőkkel szemben, és csak az utóbbi időben kezdett javulni a helyzet. Nem voltak ezek hatalmas, világmegváltó beszélgetések, de hálás vagyok, hogy bennmaradtak a filmben. Elkezdtünk egy nehéz, de fontos párbeszédet a közös történelmünk megértéséről.”

De beszélgettünk az ősökről és a hitről is. Ran elmesélte, hogy amikor nehéz helyzetbe kerül – például kilencven napig teljesen egyedül van egy expedíción az Antarktiszon, mínusz hatvan fokban, és hónapokig egy lélekkel sem találkozik –, akkor gyakran maga mellé képzeli az édesapját és a nagyapját, ez segíti tovább. Teljesen mindegy, milyen kultúrából származik az ember, az őseink mindannyiunk életében egyformán fontosak.

Második utazásuk azért is volt különleges, meséli Joseph, mert ezúttal már régi ismerősökként találkoztak újra, így sokkal nyíltabban tudtak beszélgetni. „Az első közös utunkon még elég ideges voltam, hiszen kisgyerekkorom óta ismertem Ran rendkívüli történeteit, őt magát viszont alig. Ezúttal azonban már mögöttünk volt a nagyszerű egyiptomi út, volt közös múltunk.” Kanadai útjuk nem az extrém helyzetekre és veszélyes kihívásokra koncentrál, hanem Ran életének következő állomására: az örökké kalandvágyó felfedező öregedéssel való megbékélésre. „A futásom szépen lassan csoszogássá válik” – mondja a film egy pontján a kalandor, aki egész életében az emberi állóképesség határait feszegette. 2003-ban, négy hónappal azután, hogy szívrohamot kapott és három napig kómában volt, hét nap alatt hét maratont futott le hét különböző kontinensen.

Amikor fiatalkori fotókat látok magamról, mintha egy teljesen másik embert látnék. Akkoriban azt gondoltuk, mindenre képesek vagyunk

– mondja. „Az utazásunk legfontosabb beszélgetése kétségkívül az volt, amikor Ran elmesélte, hogy néhány évvel ezelőtt Parkinson-kórt diagnosztizáltak nála” – meséli Joseph.

„Megrendítő volt hallani, hogy az embernek, aki ennyi elképesztő fizikai kihíváson felülkerekedett, most egy egészen újfajta nehézséggel kell szembenéznie. Ran ráadásul egy másik kor gyermeke, olyan szellemiségben nevelkedett, ahol nem volt illendő érzelmekről, gyengeségekről beszélni. Egészen szokatlan tőle, hogy így megnyílt a betegségével és az öregedéssel kapcsolatban, de szerintem ez neki is nagyon jót tesz. Azt remélem, hogy az epizóddal a hasonló kihívásokkal, vagy éppen szintén Parkinson-kórral küzdő embereknek meg tudjuk mutatni, mennyire fontos beszélni ezekről a dolgokról.”

Sir Ranulph nem csügged, ugyanazzal a rendíthetetlen kitartással néz szembe a betegséggel, mint minden korábbi kihívással az életében. Ez nem is olyan meglepő attól az embertől, aki, mikor az antarktiszi expedíciója során kénytelen volt a mínusz hatvan fokos tengerbe nyúlni a beboruló szánja után, és megfagytak az ujjvégei, nem akarván hónapokat várni a műtétre, inkább maga fűrészelte le az elhalt ujjbegyeket. Sérülés ide vagy oda, Ran most is a fagyos tájakon mozog a legotthonosabban:

„Az út során egy alkalommal leereszkedtem egy olvadó gleccser hasadékába. Mikor kiértem a felszínre, beszélgetni kezdtük Rannel ott, a jégen, ő pedig egyszer csak futásnak eredt. Annyira boldog volt, hogy egyszerűen szaladni kezdett a gleccser közepén! Arra gondoltam, hogy mindjárt nyolcvanéves, de minden egészségügyi nehézség ellenére itt van igazán elemében: a jégen, amihez a legtöbb expedíció és kaland köti.”

Akármennyi idős, mindig vágyni fog a kalandra, az új kihívásokra, ez a DNS-ében van

– mondja Joseph, aki szerint hiába állítja unokatestvére, hogy azért lett felfedező, mert borzasztóan teljesített az iskolában, és egyszerűen nem értett máshoz, valójában imádja ezt a szakmát, és mindig is örömmel végezte.

„De nem csak a saját szórakoztatására utazott, az útjai sok szempontból nagyon fontosak voltak. Néhai feleségével, Ginnyvel elképesztő mennyiségű információt hoztak haza az expedícióikról, és nem mellesleg több tízmillió dollárt gyűjtöttek jótékonysági célokra. Édesanyám fiatalon halt meg mellrákban, úgyhogy a betegség elleni küzdelem számomra is nagyon fontos, Ran pedig sokat tett ezért.”

Az anekdota szerint Ranulph eleinte nem gondolkodott jótékonyságban, legfőbb támogatója, az akkor még walesi herceg, 2022 óta az Egyesült Királyság királya, Károly kérdezte meg egy sarkvidéki expedíció tervezésekor, hogy egyébként kinek gyűjtenek pénzt az úttal. „Uram, nem jótékonyságból megyünk, hanem, hogy legyőzzük a norvégokat” – mondta akkor Ranulph, mire a herceg közölte, hogy ha ezt tudja, biztosan nem veszi pártfogásába a felfedezőt. Ranulph gyorsan megkérdezte hát, hogy kit szeretne támogatni a herceg, aki akkor egy mellrák ellen küzdő alapítványt választott. „Mostanra majdnem húszmillió fontot gyűjtöttünk össze különböző brit jótékonysági szervezeteknek, de az egész Károly herceg megjegyzésével indult” – mondta el a felfedező.

Ha csak egy valamit visz magával az ember ezekből a filmekből, Joseph szerint a legfontosabb, hogy milyen könnyű is valójában kapcsolatot teremteni embertársainkkal, családtagjainkkal, barátainkkal, és a nehéz témákat nem megkerülve beszélgetni – amíg még megtehetjük.

Mindenki fogja meg egy kedves rokonát, akivel szeretne szorosabb kapcsolatot kialakítani, és menjen el vele valahova! Üljön be egy kávézóba, utazzon el Egyiptomba, a kanadai vadonba vagy akár Budapestre, a lényeg, hogy az ember kiszakadjon kicsit a hétköznapokból, és őszintén kapcsolódni tudjon a másikhoz. A legjobb, ha kijut a városból, és a természettel is kapcsolatba kerül: hiszek a tűz körül zajló beszélgetések erejében, a csillagok alatt tudunk igazán elszakadni az anyagiaktól, és a fontos dolgokról beszélgetni. Úgyhogy fogjanak meg valakit, akit szeretnek, csodálnak és tisztelnek, és kiránduljanak egyet valahol! Nagyon kifizetődő élmény.

A Sir Ranulph Fiennes: Vissza a vadonba június 1-jétől nézhető a National Geographic műsorán.