Így jöttek létre a világ legfurcsább országhatárai, amik papíron még biztos jó ötletnek tűntek

Egy országhatár különös képződmény. Egyfelől a képzelet terméke, puszta fikció, elvont eszme, vonal egy papírlapon. Másfelől a legvéresebb valóság, amit nemcsak a tájat kettéhasító kerítések, falak és szögesdrótok demonstrálnak a maguk barátságtalan módján, de az a tény is, hogy sokan akár az életüket adják azért, hogy pár kilométerrel odébb húzódjon. Ez a kettősség nyűgözte le a fiatal holland újságírót, Milo van Bokkumot is, aki teljes könyvet szentelt a témának, megvizsgálva a világ legérdekesebb országhatárait.

A határok ellentmondásos jellege vonzott. A határon minden megváltozik, miközben többnyire semmi sem változik. Két világ ütközik egymással, és néha néhány méter jelenti a demokrácia és diktatúra, két nyelvterület, vagy épp egy és ugyanazon bűntett két eltérő mértékű büntetése közti különbséget

– írja Határok című, magyarul is megjelent könyvében Bokkum, aki legutóbb tavasszal járt Budapesten a PesText irodalmi fesztiválon. A 24.hu-nak még korábban adott interjút, melynek során felidézte, hogy gyerekkorában is gyakran kirándultak a holland-német-belga hármashatárra, és már akkor sem tudott betelni a gondolattal, hogy egyik lábával épp otthon, Hollandiában, míg a másik lábával már külföldön áll. Ebből a bizsergető érzésből fakadhatott térképek iránti megszállottsága, ami a mai napig töretlenül kitart. Találkozásunkkor mosolyogva mesélte, hogy azért is érzi annyira testhezálló foglalkozásnak az újságírást, mert ez az a munkakör, ahol akkor is hihető, hogy dolgozol, ha épp a Google Maps van megnyitva a képernyődön. Vele ez elég gyakran előfordul, merthogy állandóan a térképeket bújja.

Viccnek kicsit erős

Első kérdésünk így nem is nagyon lehetett más, mint hogy a furcsa határok szakértőjeként valljon színt: ő melyiket tartja minden határok legfurcsábbikának. Bokkum, némi gondolkodás után, az India és Banglades határán fekvő Cooch-Bechar exklávékat (avagy enklávékat) nevezte meg, amelyeket kevesebb mint egy évtizede számoltak föl a bonyolult határok rajongóinak nagy bánatára, ám az ott lakók nagy örömére. Ezeknek többféle eredetmítoszuk is van, de ránézésre leginkább egy unatkozó térképész gonosz tréfájának tűnnek. Ezen a ponton érdemes gyorsan tisztázni pár alapfogalmat:

• az exklávé olyan államterület, amelynek nem áll fenn területi folytonossága az anyaországgal (például a Kalinyingrádi terület Oroszország exklávéja, de exklávé volt Nyugat-Berlin is Németország újraegyesítése előtt),
• az enklávé ellenben olyan államterület, amely teljes egészében egy másik ország vesz körbe (pl. a Vatikán vagy San Marino egy-egy enklávé Olaszországon belül, de Nyugat-Berlin is enklávé volt, ami mutatja, hogy a két fogalom részben átfedi egymást).

Na most India és Banglades határán exklávék és enklávék olyan őrjítően bonyolult rendszere jött létre, ami párját ritkította, sőt egy időben a világon található exklávék 80 százalékát ez a terület adta ki. Egyfelől 102 indiai enklávé volt Banglades területén, ám, hogy a helyzet még komplikáltabb legyen: ezeken belül akadt még 21 bangladesi ellen-enklávé is. Sőt, itt volt a világ egyetlen ellen-ellen-enklávéja, Dahala-Khagrabari: képzeljünk el egy 7000 négyzetméteres, vagyis nagyjából egy focipályányi indiai területet egy olyan bangladesi enklávéban, mely maga is egy indiai enklávén belül található, ám utóbbit szintén Banglades veszi körül minden irányból. Gyakorlatilag egy olyan térképészeti hagymaalakzatról beszélünk, amelynek minden héja egy másik országhoz tartozik.

A túloldalon egy fokkal egyszerűbb volt a helyzet, hiszen az indiai anyaország területén „csak” 71 bangladesi enklávé volt, mindössze 3 indiai ellen-enklávéval. Egyes magyarázatok szerint ez a geográfiai perverzió az uralkodók játékszenvedélyének eredménye volt. Egy népszerű legenda legalábbis úgy tartja, hogy Cooch-Behar királya és Rangpur maharadzsája tétként tett meg területeket a sakk- vagy kártyapartijaik során, és így alakult ki az exklávék átláthatatlan rendszere. A történetileg hitelesebbnek tűnő magyarázat szerint egy 18. század eleji háború idézte elő a képtelen helyzetet, ami a Cooch-Behar és az akkor már hanyatló Mogul birodalom között zajlott. A konfliktus során mindkét sereg apró területeket foglalt el, amik az 1713-as békeszerződés nyomán tulajdonukba is kerültek. Ez így maradt a brit gyarmati uralom idején is, hiába próbálkoztak egyes hivatalnokok a viszonyok egyszerűsítésével, minden ilyen kísérlet kudarcot vallott. És a gyarmati időben nem is jelentett olyan hatalmas problémát, hol húzódnak ezek a belső határok.

A helyzet 1947-ben változott hatalmasat, amikor a kivonuló britek két független államra osztották fel a gyarmati Indiát. A kapkodva meghúzott határok az emberiség történetének egyik legnagyobb menekültválságát idézték elő, rengeteg káoszt és szenvedést okozva mindkét oldalon. A viszonylagos autonómiát élvező Cooch Beharban a rádzsára bízták, melyik új államhoz szeretne csatlakozni, és ő végül a hindu többségű Indiát választotta a később Bangladesként önállósodó Kelet-Pakisztán helyett. A korábban a gyarmati birodalmon belül nem sok vizet zavaró tartományi határok tehát nemzetközi országhatárokként öröklődtek át a közel kétszáz exklávéval együtt, ami alaposan megkeserítette az ott élők életét.

Ahhoz, hogy éljek, be kell lépnem Indiába. De az indiaiak külföldinek tekintenek, és bezárnak, ha elkapnak

– panaszolta 2013-ban egy bangladesi lakos, amit Bokkum is idéz a könyvben. Szerencsére már nem kellett sokáig kibírnia, ugyanis sok évtizedes huzavona után, 2015-ben megegyezett a két ország, és területcserék révén megtörtént a sokak által vágyott határrendezés.

Találkozásunkkor Bokkum némi büszkeséggel mesélte, hogy ennek köszönhetően ma jó eséllyel Hollandia mondhatja magáénak a világ egyik legkomplikáltabb határát, mert az állam területen fekszik egy belga exklávé, amelyen belül egy újabb darabka kis Hollandia található. Cooch-Behar bonyolultságától ez jelentősen elmarad, de azért adódtak már érdekes helyzetek. Van például egy neves ruhabolt, amit pont kettészel a határ, így két ország területén fekszik. A járvány alatt előfordult, hogy az egyik felét le kellett zárni, mert épp más szabályok voltak érvényesek Belgiumban és Hollandiában. Bokkum szerint sok honfitársa csak az erről szóló hírek nyomán szerzett tudomást az exklávé létezéséről.

Az arrogancia lenyomatai

Van, amikor nem a határok bonyolultsága a probléma, hanem épp a túlzott egyszerűségük. A nagyhatalmi arrogancia egyik legtisztább megnyilvánulása például, amikor úgy húznak meg egy határt, hogy nincsenek tekintettel a helyi etnikai, vallási, politikai vagy akár földrajzi realitásokra. Ezekkel a vonalzóval meghúzott határokkal Bokkum is foglalkozik, felhozva többek között az emblematikus Caprivi-sávot, amelyet a korabeli német kancellárról, a 19. század egyik nagy geopolitikai baklövését elkövető Leo von Capriviről kapta a nevét. A Caprivi-sáv egy néhány tucat kilométer széles, de négyszáz kilométer hosszú nyúlvány a mai Namíbia északkeleti részén, amely antennaként lóg ki az amúgy szabályos alakú országból. Leo von Caprivi a Nagy-Britanniával folytatott tárgyalások során érte el, hogy ezt a területet az akkori Német Délnyugat-Afrikához csatolják, így teremtve Németországnak kijáratot a Zambézi folyóhoz, és ezen keresztül Afrika keleti partvidékéhez. Elsőre nagy tárgyalói sikernek tűnt a dolog, később azonban kiderült, hogy a Zambézinak ez a szakasza a Viktória-vízesések miatt nem hajózható, így a funkcióját vesztett nyúlvány lényegében a rosszul informált és sok konfliktust okozó döntések geopolitikai mementója maradt.

A Caprivi-sáv Afrika kicsiben. Arrogáns európaiak kényükre-kedvükre feldarabolták a földrészt, csak közben fogalmuk sem volt, mit csinálnak. Úgy húzták meg a határokat, hogy közben nem vették figyelembe, hogyan néz ki tulajdonképpen a valóság. Olyanok rajzolták meg a határokat íróasztalon, akiknek halvány fogalmuk sem volt arról, amit csinálnak. A természet és az ember így alárendelődött az uralkodók kívánságainak

– foglalta össze a tanulságot Bokkum, hozzátéve, hogy gyakran nyúltak az egyenes vonalhoz, mert így nem kellett a részletekkel bajlódniuk. Hogy milyen kapkodó rohamtempóban zajlott a kontinens spanyol-francia-német-portugál-brit felosztása, jól szemlélteti az a tény, hogy míg 1870-ben csak Afrika 10 százaléka volt hivatalos európai irányítás alatt, addig 1914-ben már majdnem 90 százalék volt ez az arány.

A folyó szeli ketté

A nemtörődömség és slendriánság akkor is komoly problémákba torkollt, amikor a gyarmatosító hatalmak a természetes határok mentén próbálták meg kijelölni befolyási övezeteiket. Bokkum egyik szemléletes példája Suriname, Hollandia egykori dél-amerikai gyarmata, amelynek két határát is egy-egy folyó mentén húzták meg, csak hát eléggé figyelmetlen módon. A baj onnan indult, mikor aztán a dzsungelt feltérképezve kiderült, hogy a folyóknak több ága is van, és természetesen a felosztásban érintett országok mind úgy tekintették, hogy a számukra kedvezőbb fekvésű – területeiket növelő – ágat kell kijelölni a valódi határnak. Az évtizedeken át tartó végeérhetetlen tárgyalások nem hoztak eredményt. Így 1975-ben, amikor Suriname függetlenné vált, Hollandia két határkonfliktust is örökül hagyott egykori gyarmatának, mintha annak nem lett volna elég gondja amúgy is. Így azonban nemcsak a szegénységgel és a társadalmi-gazdasági konfliktusokkal kellett szembenéznie, de az sem volt teljesen világos, mi is az, ami függetlenné vált.

„Nagyon könnyű meghúzni egy határt, de annál nehezebb aztán azokat a konfliktusokat és problémákat megoldani, amiket okoz. Sok határt húztak meg úgy, hogy az emberek, akik kijelölték, nem is ismerték a terepet” – mondta az interjú során Bokkum, aki szerint az ilyen döntésekbe sokszor kódolva van a konfliktus, csak az emberek nem gondolják végig a következményeket. Azért említett olyan, közelebbi példát is, ahol konfliktus ugyan nem, csak örökös macera fakadt egy hasonló hibából, ami jól mutatja, hogy a politikai kontextus is nagyban számít abban, hogy elfajul-e egy-egy határvita. Mint mondja, Finnországnak és Svédországnak is van egy folyó mentén kijelölt határa, ahol a folyó változtatja a medrét, így néhány évente felül kell vizsgálniuk a határ pontos vonalát. „Ez békésen zajlik, nincs belőle baj, de azért sok munka van vele. Miközben nyilván részben azért választották a folyót, mert egyszerűnek tűnt.”

A könyv külön fejezetet szentel a szigeteknek, ebben a dekolonizáció történetének egyik legviccesebb példájaként mutatja be Anguilla esetét. Ezen az apró karibi szigeten ugyanis nem azért robbant ki lázadás, hogy elszakadjanak az elnyomó Nagy-Britanniától, hanem épp az ellenkezője volt a cél: hogy továbbra is a korona fennhatósága alatt maradhassanak. 1958-ban először egy nagyobb autonóm egység, a térségbeli szigetgyarmatokat tömörítő Nyugat-Indiai Föderáció jött létre a birodalom keretei között, amely hosszabb távon akár függetlenedhetett is volna. Ám a belső feszültségek miatt ez kisebb feszültégekre bomlott, amelyek egyike volt a néhány kisebb szigetből álló Saint Christopher-Nevis-Anguilla volt. Az önkényesen összeboronált szigetek azonban nem érezték a kötelékeket, ami oda vezetett, hogy az akkor néhány ezer lakosú Anguillán 1967-ben kitört a világ legkisebb forradalmaként elhíresült felkelés:

A királynő oldalán állunk, a lehető legalázatosabban. Szívünkben ott a vágy, hogy hű alattvalói lehessünk

– nyilatkoztatták ki a gyarmatbirodalmak történetének leglojálisabb forradalmárai.

A szigetekért folyó konfliktusok története persze kimeríthetetlen. Ma is számos ilyen kisebb-nagyobb feszültség van jelen a világpolitikában, elég, ha Tajvanra, vagy az égei-tengeri szigetek miatt pár évente felizzó török-görög fenyegetőzésre gondolni. Az külön érdekes, hogy az ilyen vitákban olykor mennyi múlhat a szavakon. Bokkum erre példaként hozza az orosz-ukrán háború elején elhíresült Kígyó-sziget esetét, amely az oszmán-orosz konfliktusok során is már számtalanszor cserélt gazdát, míg a Szovjetunió széthullása után végül a függetlenné váló Ukrajnához került. Ám Románia is igényt tartott rá, így a 2000-es években a hágai Nemzetközi Bíróságnak kellett döntenie a kérdésben, hogy a Kígyó-sziget vajon tényleg sziget-e, vagy csak a tengerben álló sziklának tekinthető. A kétféle entitásra ugyanis más szabályok vonatkoztak az ENSZ tengeri jogi szerződésében, így ezen a definíciós kérdésen múlt volna, hogy ki birtokolhatja a fontos stratégiai jelentőségű pontot. A bíróság végül ügyesen megkerülte a fogalmi vitát, és nem foglalt állás a sziget-szikla vitában, viszont húzott egy vonalat, amely mindkét országtól egyenlő távolságra volt, és úgy ítélte meg, hogy a Kígyó-sziget aránytalanul befolyásolta volna ezt a határt – így tehát maradt Ukrajna fennhatósága alatt. 2022 februárja óta persze az egész világ tanúja lehetett, hogy az efféle határviták ismét nem érvekkel, hanem fegyverekkel zajlanak Európa keleti végében.

Térkép e táj?

Napjaink határvitái sokszor a globális lefedettségű techcégeket is komoly kihívások elé állítják. A Google Maps 2010-ben például egy Nicaragua és Costa Rica közötti konfliktusban találta magát, miután egy nicaraguai tábornok az ő térképükre hivatkozva próbált lezártnak tekinteni egy régóta meglévő területi vitát, Costa Rica pedig hivatalos kérvényt küldött a vállalatnak, hogy javítsa a „hibát”. De ugyanabban az évben Kambodzsa és Thaiföld között is téma lett a Google térképén a két ország közé behúzott vonal, amelyet utóbbi rettentően félrevezetőnek nevezett. Mivel a Google Maps óriási hatással bír a világ közvéleményére, több újság is megpróbált utánajárni, hogy kezelik az ilyen helyzeteket. A döntéseket elég nagy titokzatosság övezi, de a cég láthatóan előszeretettel oldja meg úgy ezeket a helyzeteket, hogy minden országban azt mutatja, amit ott látni szeretnének. Vagyis általában az adott állam hivatalos verzióját követik: ha nyugati országból nézzük, akkor a Krím-félsziget Ukrajnához tartozik, de Oroszországból nézve már orosz fennhatóság alatt áll. De bizonyos határok másképp néznek ki Indiából vagy Kínából, illetve Pakisztánból nézve is.

A határvitáknak léteznek egészen sajátos válfajai, például amikor egy területre senki nem tart igényt. Ilyen „senkiföldje” található például Egyiptom és Szudán között, de a magyar határtól alig 15 kilométerre is van olyan terület, amely diplomáciai okokból sem Horvátoszágnak, sem Szerbiának nem kell. A vita eredete itt is egy folyó változásaira megy vissza. Ahogy a Wikipedia is írja, Szerbia a „követhetetlen” közigazgatási határokkal szemben a Duna jelenlegi középvonalát szeretné hivatalos határként elismertetni, Horvátország ellenben ragaszkodik a térképen rögzített, mostanában GPS-pontokkal letűzött, történelmileg kialakult határhoz. Az ő érvelésüket támasztja alá a nemzetközileg elfogadott Badinter-döntőbizottság határozata is, mely a jugoszláv tagköztársaságok határát tekinti nemzetközi határoknak. Az 1967-es jugoszláv népköztársasági katonai térképek ugyancsak ezt a határt rögzítik. A horvát–szerb határrendezési elképzelések elveiből adódik, hogy ha a horvát állam tiltakozik Liberland ellen, azzal elismeri, hogy a Duna jobb parti területei az ő fennhatósága alatt állnak, mint ahogy azt a szerbek állítják. Amennyiben pedig a szerbek tiltakoznának, azzal borulna a Duna középvonalát államhatárnak tekintő álláspontjuk. Tehát a balkáni senkiföldje mögött is az a célkitűzés áll, hogy összességében mindkét ország szeretne nagyobb területhez jutni, csak emiatt nem formálhat igényt erre a 7 négyzetkilométerre.

Nagy problémákat azért nem okozott ez a határvita, egészen 2015-ig, amikor egy Vít Jedlička nevű kalandor-vállalkozó-politikus meglátta benne a lehetőséget, és kihirdette, hogy megalapítja a vitatott jogállású területen megalapítja saját államát, Liberlandot.

Liberland mottója: élni és élni hagyni, mert az ország büszke polgárainak személyi és gazdasági szabadságára. Ezért aztán az államnak nincs komoly hatalma, hogy ne nagyon tudja korlátozni polgárai szabadságát

– olvasható a köztársaság honlapján. Ahogy várható volt, az utópisztikus geget sem Szerbia, sem Horvátország nem különösebben értékelte, de nehéz helyzetbe kerültek, mivel hivatalosan egyikük sem tart igényt a Liberland által eltulajdonított területre. Különösen a horvátok vették zokon a tréfát, az épp saját országába tartó Jedličkát több ízben is őrizetbe vette a horvát rendőrség. A legfőbb állami aktivitást eddig az jelentette, hogy tavaly nyárra tíznapos fesztivált hirdettek meg Liberlandra, a Burning Man nyomán ez a Floating Man címet viselte.

Világbéke egy cinkbányából

Bokkumot láthatóan inspirálják ezek az utópisztikus próbálkozások – a jelenből és a múltból egyaránt. A könyv vége felé részletesen tárgyalja például a Semleges Moresnet történetét, amely egy kondomínium, azaz közösen felügyelt terület volt a Holland Egyesült Királyság és Poroszország határán (később a függetlenedett Belgium és a Német Császárság lett a két fél). Ne valami óriási területre gondoljunk, egy Aachen közelében fekvő cinkbányáról van szó, amiről az 1814-15-ös bécsi kongresszust követően egyik állam sem volt hajlandó lemondani – alapításakor Moresnetben 344 hektáron 50 házban mindössze 244 polgár élt. De az elég elképesztő, hogy a döntés nyomán több mint száz évig, 1816-tól egészen 1920-ig létezett ez semleges miniállam, amelyet a két ország együtt ellenőrzött. Ahogy Bokkum írja: „Egy hely, ahol Poroszország és Hollandia feltűnően egyszerű módon hirtelen gúnyt űzött a nemzetközi államrendszerből. A bécsi kongresszusnak az volt a célja, hogy Európát egyértelműen és világosan felosszák, erre a két ország úgy döntött, hogy egy területet együtt igazgat, mintha nem is hallottak volna a kongresszus célkitűzéseiről.”

Mivel egyik ország sem akarta elfogadni a másik fél törvényeit, ezért a Code Napoleon lett a mérvadó, ami azt jelentette, hogy tovább élt a francia korszakból származó törvénykezés, amit közben az egész kontinensen eltöröltek. Bokkum a sors iróniájának nevezi, hogy épp a legyőzött ellenség által hozott törvénykezést vezették be Moresnetben, de így lehetett igazolni a semlegességet, és ez mindenképp egyszerűbb volt, mint teljesen új törvényeket írni pár száz ember számára. A 20. század elején aztán majdnem szintet lépett Moresnet semlegessége: itt hirdették ki Amikejót, a világ első eszperantó államát. A lakosság lelkesen tanulta is a kozmpolita nyelvet, ám a terv végül nem tudott megvalósulni, majd Moresnet utópisztikus ambícióinak végleg gátat vetett az első világháború kitörése, amelyet nem is sokkal élt túl a miniállam.

Moresnet és a mögötte rejlő eszmeiség azóta gyakorlatilag elfelejtődött (bár lehet amellett érvelni, hogy az EU-ban bizonyos mértékig tovább él), de Hollandiában 2016-ban nagy sikert aratott egy könyv, amely részletesen bemutatta a miniállam történetét, és ezzel visszahozta a köztudatba. Az alapvetően idealista Bokkum érezhetően szimpatizál az efféle kezdeményezésekkel, amelyek az embereket egymástól elválasztó határok halványítását tűzik ki célul. Szerinte nem jó, ha lemondunk a másikkal való együttélésről és a kulturális sokszínűségről, és a szuverenitás lázában mindenki visszahúzódik a saját határai közé, kizárva onnan mindenki mást. A beszélgetésünk folyamán viszont ő is elismerte, hogy minden jel szerint erre tart a világ. Lehet, hogy az embernek természetes szükséglete az elkülönülés, így egy határok nélküli, egyszínű világtérkép szerinte is megjósolhatatlan konfliktusokkal járhatna, de így is fontosnak tartja, hogy lehetőség szerint küzdjünk a mai rendszer kellemetlen hatásai ellen.

Például úgy, hogy tudatosítjuk a határok lélektani kizáró hatását. Vagy a határok valóságos kizáró hatását. Vagy minél átjárhatóbbá tesszük őket, mint ahogy az például a schengeni övezetben történik, ahol már több olyan nemzedék is felnőtt, akiknek a határok (legalábbis a saját földrészükön) kisebb jelentőséggel bírnak.