A hanyatló Nyugaton a békés nyugdíjaskor jelenthet terepbringázást, de varázsgombát is

A Könyvklub-filmek romkom-főhőssé tették őket, akcióhőssé válásukhoz meg nemrégiben éppenséggel egy magyar elsőfilm, Az unoka járult hozzá tevékenyen – ugyanakkor az idősebb korosztály képviselői még mindig ritkán válnak nagyjátékfilmek főszereplőivé. A szépkorúak – és, ami azt illeti, a középkorúak – láthatatlansága a filmvásznon annál visszásabb, ha e jelenség mellé tesszük, hogy mindeközben gyógyszergyárak tartják el magukat és politikai kampányok dőlnek el a nyugdíjasok döntései nyomán. Ilyen társadalmi súly és nulla popkulturális láthatóság? Akad itt némi elcsúszás tán. Pedig dilemmáik, elmesélhető történeteik számosak, ezekről alig tudunk, miközben a fejlett társadalom elöregedésével alighanem egyre relevánsabb is lesz beszélni időseinkről. Mondjuk ilyen kedvesen, melankolikusan, viccesen – bár tökéletlenül és félkészen –, ahogy a magyar származású svájci rendező, Barbara Kulcsar filmje, az Aranyéveink – Végül újrakezdjük? teszi.

Már a kezdés is szokatlan: egy fontos végeszeánsz, egyik főhősünk, Peter (Stefan Kurt) ugyanis nyugdíjba megy. Kollégái elbúcsúztatják, barátai nagy bulit csapnak a tiszteletére, gyerekeitől óceánjárós hajóutat kap, ő pedig alig várja a sztereotipikus nyugdíjas semmittevést sakkpartikkal és láblógatással. Felesége, Alice (Esther Gemsch) máshogy áll a kérdéshez: ő azt várta, hogy végre Peter is nyugdíjba menjen, és több időt tölthessenek együtt, kicsit felizzítsák a dolgokat, no de majd a hajóút biztos közelebb hozza őket. Igen ám, de ekkor hirtelen meghal Alice legjobb barátnője, ráhagyományozva egy nagy titkot. A fitt és energikus Magalie halála ébresztőként hat a házaspárra, csak épp teljesen máshogy csapódik le a két félben: Alice úgy van vele, hogy ha ilyen törékeny az élet, hát carpe diem, yolo, meg a többi, Peter viszont úgy dönt, itt az ideje nekifeküdni az egészséges életmódnak, edzeni kezd, elhagyja az alkoholt és vegán lesz, éspedig a keményvonalas, hittérítő típusú. Így köszönt rájuk az indulás napja, ami meglepetést is hoz: elhunyt barátjuk férje, Peter jóbarátja és sakkpartnere, Heinz (Ueli Jäggi) is csatlakozik hozzájuk a hajóúton. (Ó, svájci nyugdíjasnak lenni, akik, ha ki akarnak rúgni a hámból, nem a drágábbik csirkeaprólékra költenek hirtelen felindulásból, hanem mediterrán hajóutakra!)

Többek között Heinz miatt, de nem csak miatta, mindenesetre Alice terve, hogy az úton újra felmelegítse az utóbbi években kihűlt kapcsolatukat, újra és újra kudarcba fullad, Peter romantikázás helyett inkább öreg haverjával lóg a futógépen, és korán lefekszik, amikor Alice még táncolna. Alice viszont, felismervén, hogy ő még nem áll készen a csendes árnyékká válásra, ellenkezőleg, tele van élettel, Peter elképzelése a házasságról pedig egymás békén hagyásában kimerül, gondol egyet és az egyik városnézés után nem száll vissza a hajóra. Elsétálgat, szép ruhákat vesz, jókat eszik, divatos szóval self date-eken, önrandikon vesz részt saját magával, és baromi jól elvan. Egyébként Peter is, amíg fel nem tűnik neki, hogy Alice magára hagyta – tipikus –, akkor azonban pánikba esik. Szó szerint: pánikrohamok kezdik gyötörni, félbe is hagyja a hajóutat, hazatér, ám aztán lassan ő is megtalálja, hogyan legyen jól ebben a helyzetben. Alice ugyanezt teszi, csak máshol: utazik, új élményeket gyűjt – melyek között egy emlékezetes varázsgomba-trip is szerepel –, embereket ismer meg, még elhunyt barátnője titkának is utánajár.

Lesz-e ebből újra egymásra találás? Ez a film fő kérdése is, ám válaszaiban már jóval bizonytalanabb, mint a remek, átélhető, szép és sokszor vicces problémafelvetésben. Petra Biondina Volpe forgatókönyve megbicsaklik, miután olyan kiválóan megmutatta, főhősei mennyiféleképpen másmilyen életre vágynak, milyen mélyen összeférhetetlen a személyiségük, mennyire csak a múlt köti össze őket, a jelen, pláne a jövő már nem – az itt felvetődő „és akkor most mi legyen?” kérdésre már nem tud érdemi választ adni. Jól a végére is hagyja és összecsapja a választ, nem is igazán érezzük hihetőnek, azonosulhatónak, az alkotói szándék szerinti happy endnek meg pláne – amivel önmagában nincs gond, ám ez az összecsapott lezárás túl éles kontrasztban áll az addigiakkal. Barbara Kulcsar rendező ugyanis nagyon szépen ábrázolja az útkeresést – kár, hogy aztán az út megtalálását nem hisszük el.

Pedig olyan szép utakon járunk addig, szó szerint: csupa gyönyörű táj, irigylésre méltó, probléma- és dicsekvésmentes, elegáns jólét és jó állapotú idős emberek mindenütt. A filmből süt a jóléti Nyugat-Európa – sőt, hisz az átlag Nyugatnál is sokkal gazdagabb Svájc a film hazája –, és süt az is, hogy női film: a rendező csodálatosan érzékenyen beszél női hőseiről, a női lélek kifürkészhetetlenségéről, és gyönyörű, kizsákmányolás nélküli érzékiséggel mutatja meg az idős női szépséget. Ugyanakkor sajnos ez nem mondható el a túloldalról: a férfi karakterek terén messze nincs meg ez a megértés, ez a lélektani mélység, az érzékiség pedig tökéletesen hiányzik – bár a szereplőkből is, szóval ez összevág.

A könyv kissé határozatlan és túlírt, és a dramaturgiai fókuszálatlanság miatt hosszúnak érződik a film – pedig csak másfél órás – és a hangvételben is ugyanez a határozatlanság köszön vissza: vígjátékként aposztrofálják a filmet, ami a legjobb indulattal is dramedy, de kicsit „két szék között a padlóra”-érzésünk van, mivel sem a vidámság, sem a dráma nem elég hatásos. El-elnevetgélünk a szereplők aprócska kínjain, miközben van az egész történetnek egy feloldhatatlan, melankolikus szomorúsága, egyfelől azért, mert az élet végességének atmoszférája lengi be, másrészt mert ennek a konkrét párnak nincs megoldás a problémájára. És miközben lenne egy természetes húzása a történteknek az enyhe szomorkássággal átitatott, saját magán nevetni képes, bölcs derű felé, a lezárás olyan túlzóan hurráoptimista, már-már toxikus pozitivitásba hajlik, olyan erőltetetten diadalmas akar lenni, amit egyszerűen nem hiszünk el a korábbiak fényében. Kilóg a lóláb: olyan fajta erőltetett nevetés ez, mint Hide the Pain Haroldé, nem vidám, hanem vidámkodó, nem jókedvű, hanem kedélyeskedő, miközben saját fájdalmát eltagadja. Kár: szép volt az indulás, érzékeny a kibontakozás, csak elvarrni nem sikerült őszintén, emberien.

Az Aranyéveink – Végül újrakezdjük? szeptember 21-től látható a mozikban. 24.hu: 7/10