Háber György fotográfus kitaposta az utat A kőszívű ember fiainak és a magyar nábobnak

„Fotó Várkonyi” – írta a Fotó Háber című filmről az Élet és Irodalom, s ennél jobban nem is jellemezhette volna a hatvan éve bemutatott mozidarabot, mert az tökéletes krimi, nem lehet érteni belőle semmit. Az sem derül ki, vajon mi lehet a titokzatos R100, amiről annyi szó esik, még sincs unalom, a néző örömmel utazik az üresjáraton. Bár gyakran erőltetnie kell a szemét, mert nem csupán átvitt értelemben kénytelen a sötétben tapogatózni, sokszor a kockákon is nagy a homály.

A kritikák megoszlottak.

A Fotó Háberban első osztályú gárdával találkozunk, és mindegyikük hibátlan, többségük azonban több ennél: társszerzővé emelkedik

– vélte az egyik.

Teljesen valószínűtlen, hogy a Belváros fényes közepén ilyen nagy forgalmú és kiterjedt kémbanda működjék, hogy hegyén-hátán hemzsegjenek kémek és ellenkémek, mindenki lehallgassa mindenkinek minden telefonbeszélgetését

– fanyalgott a másik.

„A Fotó Háber mint puszta kémtörténet is kimagaslik társai közül, mentes minden bárgyúságtól, szigorúan logikus felépítésű, elhihető, hiteles, fordulatos. Azt is mondhatnánk: ponyvának is a lehető legkitűnőbb” – szögezte le a harmadik. „Nem tudtunk szabadulni a gondolattól, hogy az olyan nagy szervezettséggel dolgozó kémbanda, mint Háberék társulata, miként nem tudott rájönni mindarra, amire a közepesen gyakorlott mozilátogató már régen rájött” – fitymált a negyedik. „Absztrakt játék jó színészekkel, naiv felnőttek számára” – összegzett az ötödik.

A film elkészítését alighanem az inspirálta, hogy Angliában 1962-ben kezdték vetíteni a The Saint című bűnügyi tévésorozatot Roger Moore főszereplésével, amely aztán 1963 őszétől Magyarországon is hódított Az Angyal kalandjai címmel. A Háber sem vette komolyabban magát a Simon Templar-szériánál, bár annyira laza nem volt, mégis csak a Népköztársaság elkötelezett rendőrsége szállt szembe a gyilkos spionokkal.

Maár Gyula annak idején úgy gondolta: „A konvencionális bűnügyi történetek világszerte válságba jutottak, a műfaj újabb variánsai a korábbiakat mondják újra, de parodisztikusan, legalább a karikatúrával jelezve az alkotói kívülállást.” Szerinte viszont „a Fotó Háber a konvencionális formát választotta, eszközei visszafogottak és a lényegre koncentráltak, tartózkodik a filmdramaturgia látványos patronjaitól, és stílszerűen szorítja vissza az olcsó pszichologizálást”.

A legfontosabbat azonban Nemeskürty István állapította meg több mint másfél dekáddal később, a hetvenes évek utolsó esztendejében a Filmkultúra című lapban:

Latinovits Zoltán harmadik filmfőszerepében páratlan közönségsikert aratott. A szakmának még a »közönségfilmeket« nyíltan utáló tagjai is vita nélkül elismerték a Fotó Háber »lege artis« erényeit, eleganciáját, nézhetőségét, érdekfeszítő cselekménybonyolítását, fanyar humorú rendezését. Ez a siker (…) bátorította Várkonyit, hogy gyerekkori kedvenceit, Jókai Mór néhány, a magyar reformkort és szabadságharcot ábrázoló regényét megfilmesítse. A kőszívű ember fiai, az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán hihetetlen nézőszámot ért el: a három filmet jószerint az ország egész felnőtt lakossága látta és élvezte. Ez volt Várkonyi veszte. A szakma ezt a sikert sohasem bocsátotta meg neki.

Tetszik érteni, a Fotó Háber megágyazott a hármas Jókai-feldolgozásnak. A legnézettebb magyar film a hatvanas években A kőszívű ember fiai volt, az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán a negyedik, ötödik helyen, a Fotó Háber tizedikként következett. Harmadikként a Fotó Háberhoz hasonlóan 1963-ban forgatott Hattyúdalt jegyezték, amelyben Várkonyi Zoltán nem rendezett, hanem – a bűnügyi történetben is feltűnő Villa Negra-főhős Páger Antallal együtt – játszott.

A kulcs tehát a rendezés? Nem egymagában. A siker másik receptje a felvonulás, amely impozánsabb volt a hajdani május elsejéknél. Még a kisebb szerepekben is olyan művészek sorakoztak, mint Benkő Gyula, Csűrös Karola, Gera Zoltán, Inke László, Kovács Károly, Lehoczky Zsuzsa, Molnár Tibor, Psota Irén, Sinkovits Imre, Szabó Ernő, Ungvári László.

A nagyobbakat Csákányi László, Nagy Attila, Ruttkai Éva, Sulyok Mária, Szakáts Miklós, a már említett Latinovits és Páger, valamint a kettős minőségben jelen lévő Várkonyi játszotta. Ezen a magával ragadó forgatagon még az sem ronthatott, hogy a Filmvilág 1963. június 15-i számában Csákányi „Györgynek” nevezték Csákányi Lászlót, ahogyan – harminc évvel a premier után, amikor a Duna Tv leporolta a filmet – a műsorújságok egyikében az állt: „Latinovics Zoltán”. (Esküszöm, nem lepődtem meg. Negyven esztendővel ezelőtt, 1983 nyarán elküldtek tudósítani a Hungalu Kupa szörfversenyre, és Balatonfüreden – a sarki névtábla tanúsága szerint – a „Babics Mihály” utcában laktam.)

A Fotó Háber másféle kis színeseket is tartalmaz. A premier idején a Váci utcában még volt autóforgalom, a buszsofőrök arra közlekedtek a 15-ös viszonylaton; annak idején franciásan, két f-vel írták, hogy „büffé”; a börtönparancsnok szobája falán Jurij Gagarin fényképe függött (azt feltehetően nem Háber György fotográfus készítette); tviszt szólt a wurlitzerből az eszpresszóban; a kirakatban két híres futballista, Sándor „Csikar” és Tichy Lajos fotója virított; egy dialógus szerint nem lehetett kapni Fejes Endre Rozsdatemető című könyvét, amelyet 1962-ben jelentetett meg a Magvető Kiadó (majd 1963-ban a Tháliában színre vitte Kazimir Károly). Ma vajon hány példányt lehetne eladni belőle?

Mindazonáltal a „legszebb” körülmény az volt, hogy a Váci utca 11/a szám alatt berendezett fotóműteremben a forgatás harmadik napján megjelentek a Kisiparosok Országos Szövetségének képviselői, hogy vizsgálatot kezdjenek és folytassanak. Tucatnyi tiltakozó levél érkezett ugyanis a KISOSZ-hoz, amiért valamely „maszeknak” kiadták a legjobb üzletek egyikét a Váci utcában. S miközben a portál fölött ott díszelgett a Háber felirat, a név viselője egyetlen hivatalos fórumon sem szerepelt új tulajdonosként…

Ez legalább annyira mulatságos, mint a rendőrségi konspiráció a vásznon: „Vadrózsa! Vadrózsa! Itt Zsálya!” Ám a közönség vevő volt a vígjátéki-szatirikus elemekkel átszőtt kémfilmre. A bel-budai Május 1. Filmszínházban az első héten (21 előadáson) 100, a másodikon (újabb 21 alkalommal) 97 százalékos kihasználtságot jegyeztek. A harmadik héten a moziplakátra ráragasztották: „Közkívánatra prolongálva”. Ám akkor már csak a jegyek 55 százaléka kelt el.

A filmszínház oldalában telefonfülke állt tantuszos készülékkel. De a teológusból nyomozóvá változó Csiky – azaz Latinovits – hiába mondta a film végén: „Hölgyeim és uraim, az R100-as ügyet befejeztük!”, senkinek nem esett le a tantusz.

Ha bevallotta, ha nem.