Bedobozolta egy művész Kolodko legnagyobb budapesti szobrát, mert az nem műalkotás

Az Ungvárról indult, Kolodko Mihályként is emlegetett Mihajlo Kolodko miniszobrai az elmúlt években sorra kerültek a fővárosi, sőt, magyarországi közterületekre, vagy épületbelsőkbe, azok valódi művészeti értéke azonban megkérdőjelezhető – a művészeti élet számos fontos alakja mellett így érzi ezt a kortárs képzőművész, Pólya Zsombor is.

A Derkovits-ösztöndíjat 2018-ban, illetve 2019-ben is elnyert fiatal alkotó – akinek munkáit az OSA Archívum mellett a Magyar Fotográfiai Múzeum, illetve a Magyar Nemzeti Múzeum is őrzi – egy köztéri alkotásokat bemutató cikket olvasva szembesült azzal, hogy a szerző a történelmi emlékművekkel, illetve Pauer Gyula és Can Togay Cipők a Duna-parton (2005) című, az Országház közelében álló alkotásával egyenrangúként tárgyalja

 a jobbára szellemesnek, viccesnek szándékolt, közérthető és szelfire csábító zsánerszobrokat,

köztük Kolodko a Dunakorzón felállított, Roskovics Ignác festőt alkotás közben ábrázoló szobrát (2014).

Pólya a témában született Instagram-posztjában rámutat arra, hogy a mű egy másolat, eredetije 2012 óta Ungváron látható, a kettő közti különbség pedig mindössze annyi, hogy a vásznon mindkét esetben az éppen aktuális látvány – az Ung, illetve a Lánchíd és a Duna – látható.

Roskovicstól azonban

távol állt a plein air festészet, azaz valószínűleg soha nem festette ilyen módon egyik képét sem, így szobra többszörösen is hazug, jelentéktelen, harmadlagos tákolmány, a festészet közérthető és perverz metaforája, nem műalkotás, így műélvezeti értéke sem lehet

– írta a művész, majd hozzátette:

Szeretném azt gondolni, hogy nem ez jellemzi a budapesti ízlést, ezért bedobozoltam, elszállításra valónak ítélve a szobrot.

A bedobozolást persze csak javaslatnak tartja, ami üres, de a szobor által megsemmisített Duna-parti látványnál még mindig jobb teret képez, visszavonva a szerinte szükségtelen beavatkozást, sőt, ezzel további hasonló beavatkozásokra is javaslatot kíván tenni, amik

megteremthetnék az esélyét annak, hogy ne csak nárcisztikus önmagunkkal szembesüljünk folyamatosan, hanem a környezettel, a tájjal.

A tegnap feltöltött posztban a szombat hajnalban elkészült installáció megszületésének néhány részlete látszik: