Mi rejlik Poirot bajsza mögött? – a Halál a Níluson választ ad a nagy kérdésre

Ha igaz, amit hallani, és a mozikrimi tényleg végóráit éli, akkor Kenneth Branagh lesz e nagy múltú, de haldokló műfaj gyásznagya. Szuperhősfilmek ide, szakajtónyi Star Wars-mozgókép oda, Branagh néhány éven belül már a második Agatha Christie-adaptációt rendezi meg, amivel nem is lehetne korszerűtlenebb. Elvégre kit érdekel egyetlen ember meggyilkolása, amikor Thanos egy csettintéssel a bolygó népének felét semmisíti meg? Múlt századi hajóbelsőkben gyönyörködjünk, amikor a számítógépes trükkök közelebb hozzák a messzi-messzi galaxist, mint korábban bármikor?

Nos, éppen e határtalan lehetőségek miatt érezzük úgy, hogy ideje önmérsékletet tanúsítani.

Van a mozilátogatóknak egy nem is annyira szerény hányada, amely nem kíváncsi a multiverzumra, nem érdekli A Gyűrűk Ura-tévésorozat előzetese, és Bébi Yodát csak kéretlenül elétálalt internetes mémeken látta.

Ezek az emberek világszerte 350 millió dollárt áldoztak Branagh első Christie-adaptációjára, a Gyilkosság az Orient expresszenre, amely a maga 55 milliós költségvetésével még mintegy elnézést kért azért, hogy moziba szánták a producerek. Elkerülhetetlen volt, hogy az Hercule Poirot szerepét is magára osztó Branagh visszatérjen a folytatással. A sorozat sikeréért lelkesen szorítunk.

Más kérdés, hogy a Halál a Níluson rossz csillagzat alatt született. Eredetileg 2019 telén, röviddel a forgatás után mutatták volna be, végül a gyártók 2020 őszére tolták a premiert. Vesztükre, mert közbejött a koronavírus-járvány, a Halál a Níluson folyton új bemutató-időpontokat kapott. A késlekedés közben aztán kiderült, hogy az egyik főszereplőt, Armie Hammert nemi erőszakkal vádolják, és bizonyítottan rendkívül nyugtalanító üzeneteket küldözgetett számos nőnek. Végül Hammert nem vágták ki a kész változatból, de a film egy olyan pillanatban kerül moziba, amikor a színész karakterét a nézők java része sanda szemmel méregeti. Pláne, mikor a szerelmét bizonygatja.

Hammer játssza Simon Doyle-t, a frissen nősült, délceg férjet, aki Egyiptomba érkezik nászútra dúsgazdag nejével, Lynette-tel. Szinte említésre sem méltó apróság, hogy Simon néhány hónapja még Lynette gyerekkori barátnőjét, Jacqueline de Bellefort-t készült nőül venni. Jacqueline viszont nem hajlandó belenyugodni abba, hogy elhagyták, és rossz szellemként követi az ifjú párt a nyaralásra. Lynette ezért kéri meg az ugyancsak Egyiptomban időző Poirot-t, hogy kísérje el őket a barátaikkal közös hajókirándulásra, mert tart a hívatlan vendég feltűnésétől.

Akik olvasták az 1937-ben megjelent Halál a Nílusont, és balszerencséjükre olyan jó a memóriájuk, hogy emlékeznek a gyilkos kilétére, azoknak is érdemes lehet megnézni Branagh feldolgozását.

A krimi ugyanis sokszor még jobb is, ha ismerjük a legfontosabb fordulatokat. Akkor semmi nem vonja el a figyelmünket a módszerről – egyszerre a detektív és a szerző módszeréről –, amely körmönfont utalásokkal, elejtett megjegyzésekkel, félrevezető cselekményszálakkal alakítja ki a nyomozás rendszerét.

Ráadásul Branagh lenyűgöző, noha olykor gyanúsan digitális hatású díszletekkel igyekszik elkápráztatni, és a tablószerűen felvonuló szereplőgárdába régi vágású, filmsztár külsejű filmsztárokat hívott – az élveteg Hammer mellett az egyelőre makulátlan renoméjú és frizurájú Gal Gadot, Annette Bening és Letitia Wright is fontos figurákat alakítanak.

Ám az is igaz, hogy aki látta a Halál a Níluson 1978-as filmváltozatát, csekély számú újdonságot talál Branagh filmjében. Az is tele volt zsúfolva sztárokkal, ráadásul hasonlíthatatlanul nagyobbakkal – Peter Ustinov játszotta Poirot-t, de feltűnt Mia Farrow, Bette Davis, David Niven, Maggie Smith és a Bond-lány Lois Chiles. A regény cselekményén eszközölt változtatásokat, néhány mellékalak elhagyásának vagy összevonásának ötletét is onnan emelte át az új Halál a Níluson forgatókönyvírója, Michael Green.

Mivel szolgál tehát Kenneth Branagh Hercule Poirot-ja? Mi az, amit az új Halál a Nílusonban látunk legelőször? A válasszal vissza is kanyarodunk ahhoz a jó okkal kialakult feltételezéshez, hogy napjainkban az intellektuális izgalmakat tartogató krimi már nem elég látványos, nem elég érzelmes, nem elég ingerdús ahhoz, hogy a mozik közönségét lenyűgözze, egyáltalán a figyelmünket lekösse. Hogy erre a problémára megoldást találjon, Branagh már a 2017-es Orient expressz rendezőjeként pisztolyt nyomott Poirot kezébe, és szolid akciójelenetbe kényszerítette. A fegyver a Halál a Nílusonban is előkerül, ráadásként pedig bepillanthatunk a detektív múltjába, és megtudjuk, miért növesztett kackiás bajszot, illetve kiért dobogott a szíve ifjúkorában.

Igen, Kenneth Branagh olyasmit ad Hercule Poirot-nak, amitől a regénybeli magánnyomozó sikítófrászt kapott volna: szerelmi szálat.

Talán a rendező is érezte, hogy ez túlzás, így aztán Poirot-ból nem lesz valódi hősszerelmes. Múltbeli sebeinek és újkeletű vonzalmainak taglalása elsősorban a történet középpontjában álló gyilkosságsorozat melodrámai vonásait emeli ki és árnyalja. A Halál a Níluson egészen a játékidő feléig késlelteti az első gyilkosság elkövetésének pillanatát, ám utána megtartja az alapregény szerkezetét, amely a gyanúsítottak kikérdezésének sorozatából áll. A befejezéshez közeledve aztán egyszerre szolgál mozgalmas lövöldözéssel és sötéten romantikus nagyjelenetekkel.

Branagh szándékai nemesek. Ha a klasszikus krimit ma csak hangosabb és hatásosabb műfajok segítségével lehet bevinni a moziba, ám legyen. A Halál a Níluson ódivatú témaválasztása, százszor látott fordulatai és hamisan csillogó sztárparádéja ellenére is üde színfolt a hollywoodi kínálatban.

Halál a Níluson (Death on the Nile), 2022, 127 perc. 24.hu értékelés: 7/10.