Ő szerezte vissza Hitler lovait, de egy lopott Picasso is lógott a falán

Miközben Skype-on beszélünk, ott lóg a háta mögött a falon a 70 millió eurós Picasso-festmény reprodukciója, amelynek ellopott eredetijét szintén ő találta meg. Mint mondja, a műgyűjtők világában alapvetően ciki másolatot kirakni, de mentségére szóljon, hogy pontosan azon a helyen lógott az eredeti is egy teljes éjszaka erejéig. Brandnek ugyanis szokása, hogy mielőtt visszaad a tulajdonosnak egy megtalált remekművet, hazaviszi és kiakasztja a falára egy éjszakára. De vajon hogy lesz valakiből műkincsnyomozó, kik veszik a náci relikviákat, és tényleg jó jel-e, ha névtelen fenyegetéseket kap az ember?

Amit csinál, pont úgy hangzik, mintha valaki a Da Vinci-kódot vagy egy Indiana Jones-sztorit élne meg a hétköznapokban. Létezik ennél menőbb foglalkozás egyáltalán?

Gyerekkoromban rock and roll isten akartam lenni, mint Mick Jagger, szerintem az azért még mindig menőbb. Művészeti detektívnek lenni kemény, embert próbáló munka, 0–24-ben gürizni kell, és tulajdonképpen veszélyes is.

Nincsenek szuperképességeim, nincs jogosítványom, még biciklim sem – ami egy hollandtól tényleg megdöbbentő. Bevallom, még egy villanykörtét sem tudok egyedül becsavarni. Szóval ugyanolyan hétköznapi fickó vagyok, mint ön vagy bárki más.

De az igaz, hogy a rejtélyek, amikbe belekeveredek, tényleg emlékeztetnek Indiana Jonesra vagy a Da Vinci-kódra. Ahogy a mondás tartja: az igazság furcsább a fikciónál. Tanúsíthatom, hogy ez így van. Annyi mindent láttam már a munkám során, amit egy hollywoodi filmben simán túlzásnak éreznék. Ha mindenképp választanom kell valakit, akkor nem Indiana Jonesnak tartom magam, inkább Clouseau felügyelőnek a Rózsaszín párducból. Én is mindig a rossz nyomokat követem, állandóan átvernek, hibától hibáig botorkálok, ám akárcsak Peter Sellers a filmekben, én sem adom fel, és végül megoldom a rejtélyt az idiotizmus határát súroló kitartással – és némi szerencsével. A titok, hogy Clouseau-hoz hasonlóan engem is mindenki alábecsül.

Az ön által feltárt ügyekben általában rendőrségi nyomozás is folyik, akár évtizedek óta. Mit érhet el egy magányos, jogsi és bicikli nélküli detektív az FBI-jal vagy a Scotland Yarddal szemben, amelyeknek kimeríthetetlen erőforrásaik vannak?

Ezt a kérdést én is sokszor felteszem magamnak. Fiatalon bújtam a képregényeket, például a vadnyugati pisztolyhős, Lucky Luke kalandjait. Így tapasztalatból mondom, hogy a tízéves fiúk a világra is úgy tekintenek, mint egy képregényre. Aztán persze felnőnek, és belátják, hogy a világ nem úgy működik, mint a Lucky Luke-füzetek lapjain. Én erre nem vagyok hajlandó, megrekedtem a kisfiús gondolkodásban, és a mai napig úgy érzem, hogy bármi megtörténhet, és bármilyen rejtélyt meg lehet oldani. Szerintem épp az az egyik különbség köztem és a rendőrség között, hogy számomra ez nem egy munka, hanem egy szenvedély. Nem mondok olyat, hogy hat óra van, ideje hazamenni. Rólam mindenki tudja, hogy bármikor felhívhat, ha mondandója van. Másrészt, néha egyetlen ember könnyebben teljesít egy nagy küldetést, mint egy hadsereg. Ott van például Trója meghódítása, amihez elég volt egy faló, a belsejében pár katonával. Pikk-pakk megoldották azt a feladatot, amivel a rettegett görög hadsereg már régóta küszködött.

És persze nagyon fontos a kiterjedt kapcsolati háló is: számtalan bűnözőt ismerek, közvetlen vagy közvetett módon.

Ha tehát beszélnem kell valakivel, felhívhatom valamelyik bűnözőt, hogy megkérdezzem, ismeri-e az illetőt, és ha igen, mutasson be neki. Az FBI ezt nem teheti meg. Ha ők keresnek egy bűnözőt, az jó eséllyel menekülőre fogja. Ha én keresem, csak legyint, hogy „Oké, csak ez az idióta. Majd lekoptatom pár hazugsággal.” Persze ez nem szokott sikerülni, mert nagyon elszánt vagyok, soha nem adom fel.

Csak azt ne mondja, hogy nincsenek elbukott ügyei.

Két lehetőség van: vagy már megoldottam egy rejtélyt, vagy még dolgozok rajta. Nálam nincs olyan, hogy lezárok egy megoldatlan ügyet. Lehet, hogy rámegy még harminc évem, de akkor sem eresztem el. Egy ponton a bűnözők is rájönnek, hogy úgysem szabadulnak meg tőlem. Amikor már sokadszor rágom a fülüket, annyira idegesek lesznek, hogy azt mondják: „Oké, itt a festmény, csak tűnj el. Nem akarunk soha többé látni.”

Értem, hogy ez nem munka önnek, de azért itt felfoghatatlan összegek mozognak, mint mondjuk a 25 milliárd forint értékű Picasso-képnél. Ön mennyit kap egy sikeres nyomozásért?

Nem sokat, mert általában senki nem kér fel a feladatra, önszorgalomból csinálom. A gazdag emberek pedig nem túl nagyvonalúak, valószínűleg épp ennek köszönhetik a vagyonukat. A Picassót egy biztosítótársaságnak kellett visszaszolgáltatnom, ami óradíjat fizetett, így kaptam tőlük pár ezer dollárt az ötéves nyomozásért. Ezt követően visszaadták a képet a tulajdonosának, egy szaúdi olajsejknek, aki így 70 millió eurót keresett egy szempillantás alatt a nyomozásom révén. Ehhez képest nem hívott fel, nem írt e-mailt, pedig egy „köszönöm” azért jólesett volna.

Még annyi pénzt sem küldött, hogy megvehesse a reprodukciót, amit emlékül a falára akaszthatna?

Nem, tényleg borzalmasak ezek a dúsgazdag emberek. Pár éve megtaláltam Oscar Wilde Oxfordból ellopott gyűrűjét. Küldtem az egyetemnek képeket, mire ők azt felelték, hogy ez hamisítvány. Kértem, hogy akkor mutassanak képet az igaziról, de nem tudtak küldeni, viszont a kurátoruk kijelentette, hogy ez biztos nem az eredeti. Majd találtam egy levelet Wilde-tól, amiből kiderült, hogy nekem van igazam, ez nagyon is az eredeti. Nem kértek bocsánatot, háromezer font jutalmat kaptam, ami még a kiadásaimat sem fedezte, és még ahhoz is alig tudtam hozzájutni.

Azért az sem mindegy, hogy egy lopott mű a múzeumba kerül-e vissza, ahol mindenki megcsodálhatja, vagy egy szaúdi sejk jachtjára, ami ugyanúgy el van zárva a nyilvánosságtól.

Ez igaz, de a legtöbb esetben az utóbbi műkincsek is egy múzeum falán végzik. Szaúd-Arábiában apró kihágásokért lefejeznek embereket, miközben a gazdagok jachtjain prostituáltak, italozás és elképesztő műkincsgyűjtemények vannak. A nyomozásom miatt nyilvánosságra került, hogy az övé a Picasso, amitől így gyorsan meg kellett válnia, mert nem tarthatott volna a jachtján ilyesmit. A legtöbb megtalált műkincs tehát előbb-utóbb visszatér a közönség szeme elé. Hitler lovaival is valószínűleg ez történik majd.

Persze találtunk már olyan ősi műkincseket is, amikről nem olvashatunk a történelemkönyvekben, mert sírrablók ásták ki a földből, ahonnan egyből a feketepiacra kerültek.

Egészen rendkívüli kincsek, amiket a nagyközönség soha nem láthatott, még képről sem. Amikor egy ilyet sikerül leleplezni és visszaszerezni, akkor megnyílik az esély, hogy bekerüljön a köztudatba. 2006-ban például megtaláltuk Júdás evangéliumát, amelyet az egyház annak idején betiltott, és minden példánya megsemmisült, kivéve egyet, amelyet egy egyiptomi barlangban találtak meg, majd eladtak a feketepiacon. Mi felfedeztük, és a sajtóban is beszámoltunk róla. Ma múzeumban van, tudósok kutatják, és a közönség is ámuldozhat, hogy ez aztán tényleg olyan sztori, mint egy Dan Brown-regényben.

És hol vannak most Hitler lovai? Ezeket öt éve találták meg, de még mindig nem kerültek múzeumba.

Még le kell zárulnia a pernek a tulajdonosok és a német állam között, csak utána lehet őket kiállítani. Nemcsak Hitler lovairól van szó, 8–10 másik monumentális náci szoborról is, némelyik 10 méter magas. De hát Németországról van szó, évekig tart, míg átrágják magukat az ügyön. Olaszországban is tíz évig tartana, de ott azért, mert senki nem akar foglalkozni vele. A németeknél azért tart tíz évig, mert annyira rigorózusak.

Azt mondja, mielőtt visszaadna egy-egy megtalált remekművet a tulajdonosának, egy éjszakára kiakasztja a falára. Mit csinál ilyenkor? Tud aludni vagy csak bámulja egész éjjel?

Csak ülök és nézem. Beállítom a fényeket, felteszek valami zenét, kimegyek az erkélyre egy cigivel és hüledezek, hogy „uramisten”. Megtaláltam például egy bizánci mozaikot, ami után az FBI ötven évig nyomozott. Itt volt egy hétig nálam, miközben tudtam, hogy 1700 éven át emberek tömegei imádkoztak ezekhez a figurákhoz, hogy hozza vissza a fiukat a háborúból, vagy mentse meg őket a pestistől. És most itt hever a kanapémon. Varázslatos érzés, akárcsak az, hogy Oscar Wilde gyűrűjét két hétig hordtam. Most épp egy Van Goghot keresek, amit nyolc hónappal ezelőtt loptak el. Ha megtalálom, azt is kiakasztom a falra.

Amikor a Picassót hazahoztam, egy éjszakára az én lakásom volt a legdrágább ingatlan egész Amszterdamban.

Tudott róla bárki, hogy önnél van?

Egyetlen ember, a nemezisem. Mert a világ leghíresebb műkincstolvaja szintén egy holland fickó, Octave Durham. 2002-ben két Van Goghot lopott el, el is kapták érte. Egyszer találkoztunk az utcán, és hosszan farkasszemet néztünk, majd beültünk egy sörre. Ő kajánul szóvá tette, hogy sosem sikerült tetten érnem, mire én azt feleltem, hogy ami késik, nem múlik. Barátok nem lettünk, de azóta is tartjuk a kapcsolatot. Mikor nálam volt a lopott Picasso, senkinek nem szólhattam róla, de mégis el kellett mondanom valakinek. Így felhívtam Octave-ot, mert ő tudta, milyen érzés. „Octave, nem fogod kitalálni, mi lóg a falamon. Egy lopott Picasso, 70 millió eurót ér.” Erre azt kérdezte, nem tervezek-e kiugrani a boltba néhány percre az este folyamán. Mondtam, hogy „eszedbe ne jusson, rohadék, mert az ajtóban várlak egy baseballütővel”.

Náci művészetet is kiakasztana a falára? Vagy szeretne a reggeli kávéját kavargatva Hitler hatalmas bronzlovaiban gyönyörködni a kertben?

Egyértelműen. Régóta folyik a vita, hogy szabad-e nyilvánosságot adni a náci művészetnek. Szerintem abszolút, mert a történelem része. Csak akkor érthetjük meg a múltat, ha nem töröljük el. Épp ez különböztet meg minket a diktatúráktól, ahol tényleg megpróbálnak mindent kiretusálni, ami kellemetlen számukra. Az auschwitzi tábort majdnem lebontották a háború után, de szerencsére voltak, akik tiltakoztak, hogy emlékhellyé kell tenni, és ma rengetegen zarándokolnak oda, hogy megemlékezzenek a holokausztról. A náci birodalomban a propaganda kiemelt eszköze volt a művészet, akárcsak a kommunistáknál és Szaddám Husszeinnél. Fontos, hogy a fiatalok a saját szemükkel láthassák, milyen az a művészet, amit diktátorok használtak. Ezer év múlva még mindig beszélni fogunk a második világháborúról, kérdés, marad-e belőle valami kézzel fogható, amit megmutathatunk.

Jellemzően kik gyűjtenek náci relikviákat? Neofasiszta szimpatizánsok?

Nagyon változatos a kör. A hitleres ügyön a Spiegel volt főszerkesztőjével, Konstantin von Hammersteinnel dolgoztam együtt. Ő mesélte, hogy a 90-es években elment Amerikában egy műkincsvásárra, ahol náci emléktárgyakat árultak. Nem akart hinni a szemének, de kiderült, hogy ott ez is része a szólásszabadságnak.

Azt mondta, hogy az emberek egyharmada hétköznapi érdeklődő volt, akit izgatott a történelem, a második harmad öreg és fiatal nácikból állt, akik Gestapo-egyenruhában parádéztak, az utolsó harmadot pedig zsidó műgyűjtők tették ki.

A családjukban folyton a holokausztról meséltek nekik, aminek révén némelyikük hallani sem akart róla, mások viszont épp ellenkezőleg: mindent tudni akartak a borzalomról, és meg akarták érinteni azokat a tárgyakat, amiket a nagyapjuk látott a vészkorszakban.

A könyvben volt egy momentum, amit képtelen voltam megérteni. A Hitler lovai utáni nyomozás során kapcsolatba került egy rakás ex-Stasi és ex-KGB-s titkosszolgával meg neonácikkal, miközben vevőként Mr. Mosst, egy fiktív texasi olajmilliárdost kamuzott be, akit a Dallas Jockey-járól mintázott. Hogy lehetséges, hogy ezek a dörzsölt emberek nem láttak át a hazugságon?

Először is, csak az öreg nácikat és az összekötőjüket kellett átvernem. Az öreg nácik pedig nem túl intelligensek, ha azok lettek volna, sosem csatlakoztak volna Adolf Hitlerhez. Másrészt volt a kezemben egy kamuútlevél Moss nevére kiállítva, valamint a pénzügyi adatairól is volt hivatalos papírom egy külföldi titkosszolgálat segítségével. Ezt lobogtathattam, amitől megnyugodtak. Az ex-Stasi és ex-KGB-s ügynököket viszont nem kellett átvernem ez ügyben, reménytelen vállalkozás is lett volna. Az egyikük, akiről írok is a könyvben, az első pillanattól fogva pontosan tudta, ki vagyok, hiába akartam kiadni magamat másnak. Őket nem nagyon lehet átverni, de a pénzre hajtó, nyolcvanéves nácikat szerencsére igen.

Jól értem, hogy a CIA segítségével szerzett hamis iratokat?

Erre nem válaszolhatok. Csak annyit mondhatok, nem megerősítve a fenti információt, hogy a CIA egykori igazgatója, David Petraeus, gratulált nekünk a holland sajtóban, lenyűgöző akcióról beszélt, amit szerinte pont úgy hajtottunk végre, ahogy ők is tették volna. De ezzel véletlenül sem azt állítom, hogy ők segítettek.

Egyszer azt mondta, örül, ha fenyegetéseket kap, mert akkor tudja, hogy jó úton jár. Sosem kapott még olyan ijesztő fenyegetést, hogy inkább leállt a nyomozással?

15 éve, amikor elkezdtem ezt a szakmát, még nagyon megijedtem egy-egy fenyegetéstől. Aztán ez lassacskán elmúlt. A csempészből lett műkincsnyomozótól, Michel Van Rijntől tanultam ezt a szakmát, és láttam, hogy őt mindennap fenyegetik – hol a maffia, hol az IRA, hol valaki más. Belecsöppentem egy őrült világba, ahol mindenki ott sürög-forog a szervezett bűnözéstől a titkosszolgálatokig. Az utolsó valódi fenyegetést körülbelül nyolc éve kaptam. Jött egy feladó nélküli e-mail, amiben az állt: „Arthur, el fogunk kapni. Kitaláljuk, hol élsz, és küldünk neked virágot.” Nyilvánvaló fenyegetés, mert virágot az ember temetésére küldenek. Visszaírtam, hogy nem tudom, kik vagytok, de itt a címem, nem kell keresgélnetek.

Három napotok van, hogy eljöjjetek. Ha nem jöttök, akkor kinyomozom, kik vagytok, megtalálom, hol éltek, és három lehetőség van: vagy rátok küldöm a rendőrséget, vagy odaküldök látogatóba más bűnözőket, vagy pedig én magam megyek. Az utóbbit nem ajánlom, mert nagyon felhúztatok.

És ez tényleg hatásos?

Csak így érdemes bánni az ilyen üzenetekkel. Az utóbbi években már nem nagyon kapok fenyegetéseket, mert tudják, hogy a rendőrséggel dolgozom, és hogy jó kapcsolataim vannak bűnözőkkel. A legtöbben pedig azt is belátják, hogy nem akarom bajba keverni őket, csak azért vagyok a nyomukban, hogy visszaszerezzem az eltűnt művet. De azért megesett, hogy egy holland múzeumból ellopott festmények után nyomoztam, és egyszer csak az ukrán titkosszolgálattal találtam szemben magam. Vagy forgattunk a holland tévének egy sorozatot az általam megoldott rejtélyekről, és épp a kamera előtt álltam, amikor jött egy sms a német rendőrségtől, hogy az iráni titkosszolgálat a nyomomban van az ősi perzsa könyv miatt, amit megtaláltam. Ezek azért ijesztő pillanatok, de ilyenkor segít a nyilvánosság. Ha a New York Times is ír az ügyről, akkor azért nehéz eltussolni.

Akkor nem is tart fegyvert otthon?

Nem, és senki nem szorított még pisztolyt a fejemhez. Szinte biztos, hogy egy nap ez is meg fog történni. De nincs olyan sok ellenségem, mert az esetek 90 százalékában az eredeti bűnügy húsz–harminc éves, és az aktuális tulajdonos nem is tud róla, hogy lopott a festmény. Mondjuk egy drogüzlet keretében kapta fizetségként, valami ilyen szöveggel: „Ezt a Picassót a nagymamámtól örököltem.”

Ezt beveszi egy nagypályás bűnöző?

A bűnözők gyakran ostobák. Szóval igen, beveszik, és csak akkor jönnek rá, hogy lopott, mikor megpróbálják eladni. Az általam megkeresett bűnözők nagy részének tehát semmi köze az eredeti lopáshoz. Számukra is problémát jelent az egész, de a rendőrséghez nem fordulhatnak, így néha megkönnyebbülés számukra, ha megjelenek, és próbálok megoldást találni a helyzetre. Van, hogy még meg is köszönik, hogy segítek megszabadulni a macerás műtárgytól, de az ő nevüket kihagyom belőle.

A munkából garantáltan nem fog kifogyni egy darabig, mert minden bizonnyal az illegális műkincs-kereskedelem aranykorát éljük – feldúlt Közel-Kelettel, műkincsrabló Iszlám Állammal és mindenféle polgárháborúkkal. 

A CIA szerint a művészeti feketepiac jelenleg a negyedik legnagyobb illegális üzletág a világon. Tegyük hozzá, a kereskedelemben forgó művek 30 százaléka hamisítvány.

Az elég komoly arány, de azt is mondta valahol, hogy a nagy múzeumok falán lógó képek 10 százaléka hamisítvány. Ezek csak a kevésbé jelentős művek, vagy lehet egy Rembrandt és Van Gogh is?

Abszolút lehetnek ezek is. Megmondom, miért. Vannak múzeumok, amiknél a falra akasztott képek 50 százaléka a hamisítvány. Tudnak is róla, csak szemet hunynak fölötte, mert azt akarják, hogy jöjjenek a látogatók. A nagy, megbecsült múzeumokban persze jóval alacsonyabb ez az arány, de ott is elérheti a 10 százalékot. Ezek sokszor nem hamisítványok, inkább téves attribúciók, ami mögött a vágybeteljesítő gondolkodás áll. A régebbi korok nagymesterei közül többen nem szignózták a műveiket, így minden gyűjtő, kereskedő és aukciós ház abban érdekelt, hogy nekik tulajdonítsanak egy-egy művet.

Ha tehát van egy németalföldi tájképed a 17. századból, ami nincs szignózva, minden vágyad az, hogy Rembrandt legyen. Nemcsak neked, ezt akarja a kereskedő és az aukciós ház is, sőt a szakértő is, aki ég a vágytól, hogy felfedezhessen egy Rembrandtot.

Jelenleg a legdrágább festmény, Leonardo Salvator Mundija, amit két éve 450 millió dollárért adtak el. Tíz évvel korábban még 3 ezer dollárért cserélt gazdát, aztán a tulajdonos kitalálta, hogy ez tuti egy igazi Leonardo. Majd jött egy szakértő, egy aukciós ház, és mind bólogatott, hogy tényleg az. Meg is vette egy sejk rekordáron, mire egy csomó szakértő most már azt mondja, hogy nevetséges, ez nem is Leonardo. Némelyik híres festőnek négy kézre lett volna szüksége, hogy megfesse mindazt, amit neki tulajdonítanak. Corot-ról, a híres francia tájképfestőről mondták, hogy ötezer képet festett élete során, és ebből tízezer amerikai múzeumokban látható. Ez rámutat a helyzet abszurditására.

Kissé elmebajosan hangzik, hogy ugyanannak a festménynek százmillió dollárokat ingadozhat az ára, attól függően, hogy milyen nevet aggatunk rá.

Ez nem kicsit elmebajos, hanem teljesen. Elég felidézni, hogy Van Gogh szegényen, nyomorban halt meg, senki nem vette meg a festményeit, bukott művészként fejezte be az életét. És nézzük meg, most mennyiért kelnek el a képei. Azt mondják, hogy a használt autó a legmegbízhatatlanabb piac, mert ott mindig átverik az embert. Elárulok egy titkot: a műkincspiac sokkal rosszabb.

Arthur Brand könyve, a Hitler lovai, az Európa Kiadónál jelent meg.

Kiemelt kép: Arhtur Brand