Bécsben álmodik a nyomor Tarr Bélával

Kedves múzeumi dolgozók kísérnek minket a bécsi Múzeumi Negyed E épületébe, ahol egy foglaltház és egy Opera-bál kellékei keverednek a vörös függönyös díszteremben. Nem volt titok, hogy Tarr Béla új alkotása a hajléktalanságról fog szólni, de egészen a vetítés kezdetéig nem tudhattuk, hogy a díszletek között valóban performanszot is fogunk-e látni, ahogy arra utaltak. Mivel június 13-án először, és 16-án volt utoljára lehetőség megtekinteni a Missing People-t, nem lövök le semmit azzal, hogy műfajilag inkább a videó-installáció (esetleg a dokumentumfilm) kategóriájába sorolható.

A világ legélhetőbb városának aktív kulturális élete megengedte, hogy felkérjék A torinói ló (2011) óta visszavonult, azóta filmoktatással foglalkozó auteur-legendát, hogy készítsen számukra… valamit. Hogy pontosan mi készült el, a rendező sem szerette volna definiálni, de a 95 perces mozgókép, amit a mozdulatlan díszletben egy, máskor három vásznon vetítenek, tulajdonképpen nevezhető filmnek is, ami színes képpel és kissé Twin Peaks-es hangulattal nyit, majd a hosszú szemlélődés végén az első szereplő felbukkanásával „visszatér” a Tarrtól megszokott fekete-fehér világba. Több mint száz (nagyrészt magyar) hajléktalan lép be azon az ajtón, ahol most a nézők is, majd bőségesen vacsoráznak az elegáns helyszínen, mintha csak az a Petőfi-sorpár elevenedne meg, mely szerint „a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet”. Később táncot járnak, majd néhányan külön is megmutatják magukat Fred Kelemen kamerájának – készülődve, rollerezve, zenélve, imádkozva, magányosan, vagy apró interakciók során, olykor instruálva, máskor pedig csak megfigyelve – míg mi a forgatási helyszínen ülünk. A mozgókép nem is törekszik történetmesélésre, de persze működik, mint Rorschach-teszt: a néző kedve szerint alkothat narratívát a néha mélyen humanista képek közé.

Mindezt természetesen Víg Mihály sötét, de meditatív zenéje kíséri végig, ám érdekes módon Hranitzky Ágnes neve nincs feltüntetve a stáblistaként kiosztott füzetben, pedig vágóként, asszisztensként, és társrendezőként is deklaráltan a Tarr-alkotócsapat tagja volt (ahogy a legnépszerűbb filmekben Krasznahorkai László író is). Lehet intermédiás alkotás a Missing People, de ha Tarr nem szeretett volna összevetést a klasszikus filmjeivel, valószínűleg nem utal rájuk annyiszor. Megidézi az Őszi almanachot, a Kárhozatot, a Sátántangót, és a Prológus című rövidfilmjét is, a 4,5 perces átlagos snitt-hosszúsággal pedig megdönti saját rekordját, ami illeszkedik az első filmje óta folyamatosan növekvő tendenciába is (ha nem számoljuk a szintén digitális videóra forgatott tévéfilmjét, a Macbeth-et, ami egyedüliként ennél rövidebb is).

A projekt azonban több kérdést vet fel, mint ahány snittből áll.

Hiába a hajléktalanság kriminalizálása az elmúlt év talán legfontosabb erkölcsi válsága Magyarországon, de a bécsi projektnél Tarr elrugaszkodik ettől – nem úgy mint a 2017-es amszterdami EYE Filmmúzeumnak készített (videó)installációs kiállítása, ami kimondottan a menekültekkel való embertelen bánásmódra reagál. Illetve fölmerül egy hasonló dilemma is, mint Jeles András 2018-as filmjénél, A rossz árnyéknál: el fog-e jutni bárkihez, akivel a téma kapcsán (ott: többek között a szíriai háború menekültjei) párbeszédet, cselekvést, összefogást lehet kezdeményezni, vagy aki az alkotás által többet tud majd meg egy történelmi krízisről. De míg a korábban hajléktalanokkal is dolgozó Jeles visszatérése provokatív és kísérletező, a Missing People egy ujjgyakorlat Tarr életművéhez képest. A lazán kapcsolódó jelenetek néhánya pedig – ahogy az a szkeccsfilmeknél lenni szokott – gyengébbnek, kihagyhatónak érződik, vagyis a kevesebb sokkal több lehetett volna. Mi lehet vajon az óvatosság, az absztrakció oka?

Minden film a saját forgatásáról szóló (meta)dokumentumfilm is egyben – a Missing People esetében mire mennek a megható arcok és a kontrasztos képek, ha a kamerán kívüli történések érdekesebbnek tűnnek? Miért pont most fogott újra munkába Tarr Béla? Ő nyilatkozta korábban, hogy „film nem úgy lesz, hogy elhatározzuk, hogy művészet lesz”. A Wiener Festwochen felkérése-megrendelése milyen korlátokat szabott a rendezőnek? A projekt kétségtelenül sikeresen adott emlékezetes arcokat a láthatatlanoknak, akik mellett minden nagyvárosban elmegyünk naponta – de Tarr összes eddigi alkotásával ellentétben most nem kaptak szót a hallhatatlan rétegek. Sőt, bizonyos szempontból a zene és a kompozíciók esztétizálják is a nyomort, egy drága kultúresemény során pedig a nézők kényelmes polgári távolságból érezhetik, hogy ma is szociálisan érzékenyek lehettek. A készítés körülményeinek ismerete nélkül elgondolkodtató az is, hogy vajon a vacsorán kívül mit kaptak a szereplők a szereplésért. A legfontosabb probléma pedig azzal lehet, ha a fesztivált, így a filmet is finanszírozó Erste Bank ilyen gesztussal szeretne visszatörleszteni a társadalomnak, és a pénzeszsákról leereszkedve hashtag-felelősséget vállalni.

Kevésbé morális, mint praktikus kellemetlenség, hogy a vetítés körülményei is mindig hatással vannak a befogadóra: ahogy néhány éve az Uránia pixeles Werckmeister harmóniák-vetítéssel lepett meg, itt érthetetlen volt, hogy az összesen két szöveges jelenetben miért csúszik egy-egy másodpercet a hang, vagy hogy miért kell kényelmetlenül ülni másfél órán át egy olyan teremben, ahol csak oldalra fordulva látni a vásznat.

Minden nyugtalanító szempont mellett Tarr Béla az egyik legnagyobb magyar rendező, és installációjának puszta létrejötte is az év egyik fontos filmes eseménye, ami remélhetőleg egy új alkotói korszak elejét is jelenti. A nehéz sorsokat rejtő szemek, arcok kiválasztása és őszintén empatikus megmutatása továbbra is az egyik legnagyobb erőssége, azonban Esterházy Péter már klasszikusnak számító Sátántangó-kritikája nyomán – mely szerint ha „a hét és fél óra az nem sok, ha valaminek hét és fél órának kell lennie” – kérdés marad, hogy a Missing People-nek ilyennek és ennyinek kell-e lennie.