Kerítés, pusztuló falvak, giccs – Kihagyta tudósításából a kritikus részeket az MTI

Átadták Göncz Árpád emléktábláját, az ünnepségen Rainer M. János történész is beszédet mondott. Nem sikerült hűen visszaadni mondanivalóját.

Felavatták Göncz Árpád író, műfordító, volt köztársasági elnök emléktábláját hétfőn a főváros III. kerületében, annak a háznak a falán, amelyben élt és alkotott 1947 és 1990 között – számolt be hétfőn az MTI. Tudósításukban felidézték Rainer M. János, az ’56-os intézet vezetőjének az ünnepségen elhangzott szavait. A történész azonban Facebook-oldalán jelezte, hogy lényeges, kritikus momentumokat hagytak ki.

A történész többek között Göncz Árpád egy interjúját idézte, melyben azt azt mondta:

ha lesz öt perc Magyarországon, amikor szükség lesz olyan emberre, aki népivel és kommunistával egyaránt szót tud érteni, és akinek tiszta a lapja, ha kellek, én ott leszek, ha nem kellek, akkor nem.

Lett ilyen öt perc – mondta Rainer M. János – 1989-ben, csak előtte volt még “hat év börtön, fordítás szakmányban, fordítás élvezetből, írás, ellenzékiség”, amíg Göncz Árpád a harmadik Magyar Köztársaság első elnöke lett. A 1956-os forradalom 1989-ben újjászületett, mondta Rainer M. János, hozzátéve: a forradalmat Göncz Árpád “újkori történelmünk legnagyobb tisztító viharának” nevezte.

Úgy fogalmazott: huszonöt év elteltével “az a magyar köztársaság, amelyről első elnöke beszélt, nincs többé”, “1956 nem vált tisztító viharrá”.

Göncz Árpád testesítette meg leginkább azt, ami a magyar demokrácia lehetett volna 1989 után. Mégsem az lett, de ez nem rajta múlt – mondta. Hangsúlyozta, Göncz Árpád megtette, amit lehetett “1956-ban, a 80-as években, 1989-ben és utána is”. Itt ér véget az MTI tudósítása, ezért Rainer M. János a folytatást a közösségi oldalon osztotta meg. Az ünnepségen az is elhangzott, hogy

Az emléktáblák, emlékhelyek a múltba révedés helyei. Mint egy varázstükörben, felidézzük az elmúlt, elhalványult arcokat. Ha itt is így teszünk, nehéz lesz Göncz Árpád szemébe nézni. Szelíden mosolyog majd a szeme, mint majd’ mindig – de akkor is nehéz lesz. Mert halk, kicsit rekedt hangján azt kérdezi tőlünk, és másoktól, de még saját magától is, hogy miért van az ország mai arcán 1956 szabadság-ünnepe helyett szögesdrót-kerítés? Mit keresnek ott pusztuló falvak? Mit keres ott politikai és művészi giccs? Miért látjuk rajta új önkényurak zavart és önelégült vigyorát? Vajon már a mi arcunk is ilyen, csak ez látható rajta? Mit tettünk, hogy ilyen lett? Mit teszünk, hogy ne ilyen legyen? Göncz Árpád elment, jó lélekkel emlékezünk rá. A kérdéseket itt hagyta, ő már nem segít nekünk megválaszolni őket. Ő megtette, amit tehetett. A többi, a válasz, ha van, itt maradt, az a mi dolgunk, leányaié és fiaié, leányainké és fiainké.