Ne gyepáld meg, smárold le!

– Ébresztő! Itt vagyunk – mondta a hadnagy.

Kinéztem az ablakon, egy szél tépázta tábla röpködött a terminál előtt: köszönik szolgálatainkat, üdvözölnek újra az Államokban.

Ennyi volt. Kinyíltak az ajtók, és a fénylő terminál felé vezető folyosó felé lódultunk. Ragyogott a belseje, és a fehér falak, fehér padlók előtt látszó gömbölyű kis neonbetűk összezavarták a gondolataimat. Elfelhősödött az elmém. Láttam, amint a sötétből kibontakozik egy nemzet. Hömpölygő hegylábak és dombságok következ­tek egymásra, aztán a Blue Ridge nyugati oldalán lejjebb ereszkedett a felszín, és az órák gyarapodásával a síkság rózsaszín alkonyatban pihent. A partok között felnőtt egy év, amelyben nem osztoztunk, ahogy az aranyvessző és a fehér szállószőrökkel teli pitypang üti át a talaj agyagos zárórétegét.

Külön kapun át jutottunk be, hideg mesterséges fény fürösztött bennünket, zümmögést, zúgást hallottunk. Még néhány zárszó a tisztektől és az elöljáróktól, aztán elbocsátanak bennünket. A szokásosból figyelemre méltó lett, a figyelemre méltóból unalmas, már csak zavarodott közönyt éreztem azzal kapcsolatban, ami következett, akármi is volt az. A hadnagy biztonsági eligazítást tartott. Szokásos dolgok:

– Húzzatok gumit! Ne vezessetek ittasan! Ha a felesé­getek felidegesít, gondoljatok arra, hogy…

– Ne gyepáld meg, smárold le! – feleltük kórusban.

Szoros alakzatban álltunk, amíg a főtörzsőrmester ránk nem ripakodott:

– Lelépni! – De még akkor sem szóródtunk szét egyből, ki merre lát. Helyette lassan szállingózott el a század ma­radéka, úgy keveredett el a környezetben, mint olaj a víz színén. Néhány másik katona tekintetében zavarodottságot láttam. Páran ki is mondták:

– Na most mi legyen?

Az én fejemben is megfordult, de tenyerembe mélyesz­tettem a körmöm, amíg be nem hasadt a bőröm. Kizárt dolog, basszus, semmiképp se, most valami más lesz.

A holtak kísértetei töltötték be az üres székeket, min­den kapunál, amely mellett elhaladtam: kartácstűzben odaveszett fiúk, rakéták és golyók és csőbombák által elpusztított fiúk; volt, hogy mikor megpróbáltuk odavin­ni a mentőhelikopterhez, a kezünkben maradt a bőrük, vagy az alig helyükön maradt végtagok leváltak, és arra gondoltam, fiatalok voltak, és lányok várták őket haza, vagy valami álom, amelyről azt hitték, fontossá fogja tenni az életüket. Persze tévedtek. Az ember nem álmodik, ha halott. Én álmodom. Az élő álmodik, de ezért nem fogok köszönetet mondani.

A terminál egyetlen nyitva levő bárjához mentem, és a pulthoz ültem: a szék úgy nézett ki, mintha aznap hozták volna ki a gyárból. A bárban és az egész reptéren minden új és steril volt. A padlólapok tiszták voltak, láttam, merről jövök, mert a finom por maradványai jelölték nyomomat, mintha vissza akarnának vezetni. Rendeltem egy sört, és a pénzt a pultra tettem. Világos fából volt, tükörfényesre lakkozva, a fenyőben különösen tükröződött az arcom, úgyhogy kissé hátrébb csúsztattam a széket. Egy takarító felmosórudat tolt a kapuk közötti hosszú, padlólapokkal kirakott folyosón, és a finom porra pillantottam, amit a padlón hagytam.

– Hé, főnök – szólítottam meg.

Idősebb volt, de nem öreg, odahúzta hozzám a felmosót, és a nyél végét átkulcsolva karba tette a kezét.

– Nem szívesen háborgatom, de megengedné, hogy itt is feltöröljem a padlót a felmosóval? – Már nyúltam is érte, hogy összetakarítsam a porcsíkot, amit magam után hagytam, de ekkor végignézett a kövön.

– Ugyan… nincs itt semmi a padlón, fiam. Ne aggódj.

Meg akarta veregetni a vállam, de én visszafordultam a pulthoz, fogtam a söröm, és kiittam. A pultra mutattam, és tettem még pár dollárt az előbbi pénz tetejére, a pultos még azt sem vette el.

– Sajnálom. Csak gondoltam… – biztos elbambultam, mert nem láttam elmenni. Helyette a felmosó fejét láttam, ahogy kis ívben jobbra-balra törölget azon a helyen, ahol mutattam. Ahogy elballagott, húzta maga után a felmosó koszos szürke csíkjait a folyosón.

A bár tükörfényesre volt suvikszolva, még a kifutóra néző ablakok is saját képünket tükrözték vissza felénk, mert a repülőteret valami furcsa sárga fény töltötte be. Tovább piáltam.

– Jövetben vagy menetben? – kérdezte a pultos.

– Jövetben.

– Melyik frontról?

– Irak.

– Utána visszamegy?

– Nem hiszem. Soha nem lehet tudni – feleltem.

– Vigyáznak ránk ott kint, hogy ne érjen bennünket baj?

– Aha. Amennyire csak tudunk.

– Marhára kár, ha engem kérdez.

– Hogyhogy?

– Utálatos dolog, hogy mind ott kell lenniük.

– Rendes magától – billentettem felé a sörömet.

– Vissza kéne röpítenünk azokat a rohadt arabokat a kőkorszakba egy atombombával.

Nekiállt letörölni a pultot. Kiittam a sört, öt dollárt tettem a pultra, és kértem még egyet. Elém tette.

– Fel kéne olvasztani a homokot, hogy üveg legyen be­lőle – mondta.

Nem feleltem.

– Amennyire hallottam, azok ott mind barmok.

Felnéztem rá. Mosolygott.

– Hát igen. Úgy valahogy.

Az esti utolsó géppel mentem. Hallottam, hogy a han­gosbeszélő bemondja, hogy beáll a helyére a Richmondba tartó gép. A halom pénz még a pulton volt.

– Tartozom a sörökkel – mondtam.

A falra tűzött sárga szalagra mutatott, egy szappan­opera-sztár nagy alakú, dedikált fotója és egy megfakult újságkivágás között, utóbbi óriási harcsa mellett állt, a hal egy rozsdás piros Ford kisteherautó motorháztetejére volt kiterítve.

– Mit jelent?

– Én állom a cehjét – mosolygott. – A legkevesebb, amit tehetek.

– Felejtse el. Ki akarom fizetni.

Nem akartam mosolyogva megköszönni. Nem akartam úgy tenni, mintha bármi mást is csináltam volna, mint hogy túléltem.

Kezet nyújtottam neki, összeszedtem a pénzt és a kezébe nyomtam, aztán sarkon fordultam, és eljöttem.

*

Amikor minden utas a helyén ült, a pilóta bejelentést tett. Azt mondta, megtiszteltetésnek tekinti, hogy egy amerikai hőst vihet haza. Nekem ami leesett belőle, hogy ingyen kaptam whisky–kólát, meg nagyobb lábtér jutott. Aztán késő éjjel, ahogy a csillagtalan fekete égen át repültünk haza a keleti part fölött, miközben más katonákat hordó gépek szálltak fel, orruk gimnáziumi diáktársak és tizen­nyolc éves lányok felé mutatott, a szántóföldeken rendezett partik felé, és patak- meg tópartok felé, amelyek mentén órákon át szótlanul járkáltak fel-alá a fiatal fiúk, miután kezükkel átfogták a lányok szeplős vállát, tenyerük a bőrt tapintotta a kunkorodó vörös vagy szőke vagy barna haj alatt, és nem tudták, mitévők legyenek, ugyanazt a két kezüket összekulcsolták, mintha imádkoznának, tudtukon kívül imádkoztak:

– Istenem, kérlek, ne engedd, hogy a világ mindig ki­csússzon a kezem közül – és a fényes tábortüzet meg a nevetgélést otthagyva, a szántóföldön körben álló kocsikat otthagyva átvágtak a placcon, amelyet a felkapcsolt fény­szórók bevilágítottak, botladozva lépkedtek az aljnövényzet között, mellkasukban ökölbe szorított kézként érezték a magány szorítását, mintha ez lett volna a legtörékenyebb, legvéznább csont, amit Isten valaha is teremtett, és mind­ezek után részeg álomba zuhantam. Anyám verandájának deszkáiról álmodtam, amelyek napnyugta után még so­káig megtartották a nap melegét; annak idején mindig végignyújtóztam a meleg deszkákon a lehűlő levegőben, és csak a vízben levő ökörbékák meg kabócák hangjára gondoltam, remélve, hogy csak azzal fogok álmodni.

Aztán meg egyszerre ott voltam, simán, minden komp­likáció nélkül. Kezembe temetett arccal ültem kint a dohányzásra kijelölt terület mellett, és azzal próbáltam kizökkenteni magam, hogy az aszfaltot pettyező rágógumikat számoltam, amikor motorzúgásra lettem figyelmes. Nem néztem fel. Csak akkor ocsúdtam fel a gondterhelt töprengésből, amikor megéreztem az arcomon a kezét.

Beesett arcomat szorongatta, aztán hátralépett.

– Jaj, John! – mondta.

Megint előrébb húzódott, és keményen elkapta a csuklómat. Mindenemet végigtapogatta. Egyenruhám mellére tapasztotta kezét, aztán újra megsimogatta az arcom, és tovább ölelgetett. A keze kicsit ráncosabb volt, mint ahogy emlékeztem rá, még a tenyerén is átlátszottak a vékony csontok. Csak egy év volt? Erősen magához szorított, be­lém markolt, hogy meggyőződjön, nem csak múló jelenés vagyok. Úgy szorongatott, mintha talán utoljára tehetné az életben.

Elvettem a kezét az arcomról, és a tenyerembe zártam.

– Jól vagyok, anya – mondtam. – Ne rendezz jelenetet.

Sírva fakadt. Nem jajveszékelt, nem siránkozott.

– Jaj, John… jaj, John… jaj, John… jaj, John – ismé­telgette újra és újra. Amikor elvettem a kezét az arcomról, egyik csuklóját kiszabadítva keményen szájon vágott; könnyek gyűltek a szemembe és a mellére hajtottam a fejem. Le kellett hajolnom hozzá, mert alacsony volt. Magához ölelve tartott, és a nevemet ismételgette.

– Jaj, John, most már itthon vagy.

Nem tudom, meddig álltunk ott így, én hozzá görnyedve az öleléséhez, de megfeledkeztem a motorzúgásról és a járókelőkről, megfeledkeztem az utazókról, akik köszö­netet mondtak nekem. Csak anyámnak voltam tudatá­ban, egyedül őneki. Úgy éreztem, mintha a méh kivételes biztonságába tértem volna vissza, nem érintett, nem is érinthetett volna meg a külvilág, úgy karolta volna át lehorgasztott nyakamat. Mindennek tudatában voltam, de nem tudom, hogyan. Mégis, mikor azt mondta: – Jaj, John, itthon vagy végre! –, nem hittem neki.

Nem volt különösebben hosszú az út anyám régi Chrys­lerében az autópályán. Fél óra, vagy ilyesmi. Ez alatt az idő alatt észrevettem, hogy különös igazításokat végzek el a tájképen. Áthaladtunk a második világháborús veteránok hídján, amely a James folyó fölött ível át, lebámultam az alattunk húzódó széles völgybe. Jött fel a nap, éretlenna­rancs-szín hullott a földre, megtörte a talaj menti ködöt.

Odaképzeltem magam. Nem úgy, ahogyan pár hóna­pon belül ott úszkálhatok majd a folyópart mentén, az alacsonyra hajló fatörzsek, dióbokrok és magyal között, hanem amilyen előtte voltam. Úgy tűnt, mintha azt fi­gyeltem volna, hogyan járőrözök a folyóparti mezőkön a sárgás fényben, mintha annak a világnak a történéseit helyeztem volna át az itteni kontúrok közé. Azt keresgéltem, hol lenne fedezék a terepen. Egy enyhe mélyedésből a kes­keny földút és a víz széle között kátyú lett, egy teherkocsi biztos jó sokáig pörgette a kerekét eső után, és láttam, hogy az jó fedezéket nyújtana, két irányból is álcázna, amíg zárótüzet nem nyitnának, amelynek fedezékében visszavonulhatnánk.

– Jól vagy, szívem? – kérdezte anyám. Senki nem volt a mezőn. Én biztos nem. Hangja hallatán összerezzentem, és újra visszatértem önmagamba, ahogy átértünk a híd túloldalára.

– Aha, rendben vagyok, anya.

Hagytam, hogy az autópálya és a mellékutak mentén elsuhanó fák zöldje valami hozzávetőleges kényelembe rin­gasson, amíg be nem fordultunk murvás kocsibehajtónkra. Az udvarban hosszú ideje nem nyírták le a füvet.

– Mit akarsz csinálni legelőször, drágám? – kérdezte anya izgatottan.

– Szeretnék letusolni, és aztán… nem tudom, talán aludni.

Már majdnem dél volt, tavasz volt, a ház mögötti tó csendes. Anya segített behozni a sporttáskámat, és a szo­bámba mentem.

– Már csinálom is a reggelit, John, a kedvencedet.

Fényesen tűzött be a nap a redőnylapok között. Be­sötétítettem és ráhúztam a függönyt is. Lekapcsoltam a villanyt és meghúztam a mennyezeti ventilátor lelógó láncát. A lapátok zümmögése elnyomta az utcán haladó kocsik motorzaját, és a konyhából behallatszó halk edény­zörgést. Zsír és nyíratlan fű szagát éreztem. A tiszta ház és a fakeretes ágy szagát. Mind töltelék volt. A zajok, a hangok csak azért léteztek, hogy helyet töltsenek ki. Iz­maim elterpeszkedtek az ürességben, amelyet még mindig otthonnak hívtam.

A szoba sötét és hűvös volt. Fáradt voltam. Összehaj­tottam az ágyterítőt, és az éjjeliszekrényre tettem. Az­tán lekerült rólam az ing. Aztán az öv, ezt az ágy végére akasztottam. Az ágyra ültem, kioldottam a jobb bakancs fűzőjét, aztán levettem a zoknim a jobb lábamról. A tompa sárszínben megcsillant a bal bakancsom fűzőjére kötött dögcédula. Megtapogattam, és kihúztam magam ültömben. Kezdtem szertefoszlani. Mintha saját valómat is leve­tettem volna a lesötétített hálószobában azon a tavaszi délutánon, és amikor megvoltam vele, csak egy halom gondosan összehajtogatott ruha maradt, és belőlem is csak egy összeállítás lett a kábeltévék hírműsoraiban. Szinte hallottam.

– Ma még egy haláleset történt – mondanák –, egy közlegény tökéletesen szertefoszlott, miután hazaért.

Rendben. Lehajoltam, kifűztem a másik bakancsom, és a nyakamba akasztottam a dögcédulát, hadd lógjon a másik mellett. A bal lábamról is levettem a bakancsot és a zoknit. Levettem az alsónadrágomat. Eltűntem. Kinyi­tottam a szekrényajtót, és megálltam az öltözködőtükör előtt. Kezem és arcom rozsdaszínűre pirult. Törzsem sápadt volt, lesoványodott, úgy lógott ott a tükörképem, mintha saját akaratából tette volna. Sóhajtottam, és bemásztam a hűvös ágynemű alá.

Elmém és testem dagadt és apadt a ventilátor alatt. Motorzúgás szűrődött be, ahogy a kocsik közeledtek, aztán ahogy elhaladtak, a távolba vesztek. A fasor mögötti ir­tásban járó vonat is időről időre elhaladt, sivítva, mintha éppen keskeny ágyamat venné célba, mintha rám akarna zuhanni, mintha testem vonzaná a fémes zajt és magát a fémet. Torkomban dobogott a szívem. Valahányszor el­vonult a zaj és más célpontot választott magának, nagyot sóhajtottam. Nem emlékszem, mit álmodtam, de Murph benne volt. Murph és én és ugyanazok a kísértetek min­den éjjel. Nem emlékszem, mit álmodtam, de legalább aludtam végre.

Kevin Powers: Sivatagi madarak

Athenaeum, 2013