Független állam-e egyáltalán Japán?

Október 1-jén a japán parlament miniszterelnökké választotta a kormányzó Liberális Demokrata Párt (LDP) miniszterelnök-jelöltjét, Isiba Sigeru korábbi védelmi minisztert. Ez szinte formaságnak számított, ugyanis Isibát nemrég választották meg pártelnökké, ami gyakorlatilag egyet jelent a kormányfői jelöléssel, hiszen az LDP-nek és koalíciós partnerének, a buddhista gyökerű Új Komeito Pártnak többsége van a törvényhozásban.

Kisida Fumio, a 2021 óta hivatalban levő miniszterelnök nemrégiben jelentette be, hogy nem kíván újra indulni a posztért, így lett a 67 éves Isiba a kormányfő. Rögtön be is jelentette, hogy október 27-én előrehozott választást tartanak. Így akarja elejét venni, hogy a romló gazdasági helyzet és korrupciós ügyek miatt egyre népszerűtlenebb LDP rosszabb helyzetből vágjon neki a következő megmérettetésnek.

Isiba apja Tottori tartomány kormányzója volt, valamint a törvényhozás tagja. Édesanyja keresztény vallású, ezért ő is megkeresztelkedett. 1986-ban, 29 évesen lett a törvényhozás tagja az LDP színeiben. Akkor ezzel ő volt a legfiatalabb képviselő az országban. Azóta több pozíciót is betöltött, volt például mezőgazdasági, legutóbb pedig védelmi miniszter.

Isiba a keményvonalasabb Sanae Takaichit utasította maga mögé a párt belső szavazásán. A szókimondó Isiba ugyanis igen népszerű az egyszerű párttagok körében, ha a politikustársai annyira nem kedvelik is. Bár az első fordulóban – amikor a képviselők szava dönt –  Takaichi kerekedett felül, a másodikat – amelyben a mezei tagság is szavaz – Isiba nyerte.

Takaichi lett volna Japán első női miniszterelnöke, de ez a történelmi szerep, úgy tűnik, másnak jut majd.

Új seprű jól seper?

Utalva pártja népszerűtlenségére, a volt védelmi miniszter első megszólalásában arról beszélt, hogy „nyílt és szabad dialógusra” van szükség, a pártnak pedig méltányosnak és „szerénynek” kell lennie. Bár elitellenes jelöltnek számított a párton belül, politikailag mégis mérsékeltebb konzervatívnak minősül, főleg japán mércével. Isiba támogatja a melegházasságot, valamint azt, hogy az alapvetően tradicionális családmodellben élő japán nők eldönthessék, megválaszthatják-e a családnevüket. Éppen ezért nagyobb esélye lehet a pártnélküli választókat megszólítani.

Az újdonsült miniszterelnök – még jelöltként – a kampányában arról beszélt, hogy „új kapitalizmusra” van szükség, amely megoldja az ország gazdasági gondjait és a demográfiai helyzetet. Arról is beszélt, hogy segíteni kell a vidéki régiókat, és hosszabb távon be kell majd zárni az ország atomerőműveit. A 2011-es, fukusimai katasztrófa óta azok ugyanis eléggé népszerűtlenek Japánban.

Isiba a szigorú költségvetési politika híveként vissza akarja fogni az állami költekezést, és még adót is emelne. Sőt, a jegybanki alapkamatot is növelné, tehát a gazdaságélénkítés helyett az infláció és az államadósság, illetve a hiány letörését helyezné előtérbe. Japánban ezzel véget érhetne a „könnyű (állami) pénzre” alapozott növekedés időszaka. Emiatt megválasztása után esni is kezdett a japán tőzsde, a jen viszont erősödött.

A tokiói jegybank egyébként idén már kétszer is emelte a kamatot. Ez a tendencia erősödhet, hiszen a 2022-ben meggyilkolt volt miniszterelnök, Abe Sinzó protezsáltjának vereségével az „abenomics” néven ismert, alacsony adókra és alapkamatra építő gazdasági modellnek is vége lehet. A mesterségesen gyengén tartott japán valuta (egy jen általában két forint körül váltandó, pedig a forint sem valami erős) és az alacsony alapkamat helyett egy erősebb fizetőeszköz és magasabb kamat ideje jöhet el.

Ami talán ennél is fontosabb, az Isiba védelmi és külpolitikai programja. A politikus már a kampányban is részletesen beszélt ez irányú terveiről, hiszen védelmi miniszterként ez számít a fő profiljának. Terveiben szerepel, hogy létrehozna egyfajta „kelet-ázsiai NATO-t”, nyilvánvalóan Kína-ellenes éllel. De szót ejtett arról is, hogy egyenlőbb partnerekké tenné az Egyesült Államokat és Japánt. Szakértők szerint azonban mindez komoly nehézségekbe ütközhet.

Függetlenebb, autonómabb vezetőnek akarja magát mutatni, aki tud tárgyalni az USA-val. De ez nagyrészt csak retorikai fogás

– értékelt Jiro Yamaguchi, a tokiói Hosei Egyetem kutatója, aki szerint nem várható komolyabb változás Tokió és Washington viszonyában.

Isiba nézetei ritkaságnak számítanak Japánban, ahol a többség támogatja a jelenlegi viszony fenntartását. Viszont a szkepszis mögött Donald Trump esetleges újraválasztása is ott lehet, aki többször is hangsúlyozta, hogy Japán nem költ eleget a védelemre.

Nem kell Trumppal golfozni, vagy elmenni a Trump-toronyba. Japánt kell erőssé tenni, és olyan ütőkártyákat kell szerezni, amivel jobb alkut lehet kötni

– mondta Isiba.

De miért van szüksége Japánnak az USA védelmére, és miért ennyire egyenlőtlen a két ország katonai együttműködése?

Ennek megértéséhez egészen a sógunok koráig kell visszamennünk.

Világbirodalomból fogatlan ázsiai tigris: Japán (de)militarizálása

A több ezer éve létező Japán 1886-ban vált a gyakorlatban is birodalommá és császársággá. Előtte évszázadokig az isteni eredetűként tisztelt uralkodó – azaz a tennó vagy mikádó – nevében a hadsereg főparancsnokai, a sógunok kormányoztak. A rendszer kicsit az ősmagyarok – feltételezett – politikai berendezkedésére hasonlított, ahol a kende volt a spirituális és névleges, míg a gyula a tényleges katonai és politikai vezető.

1868-ban azonban Meidzsi császár visszakövetelte a hatalmat a Tokugava-klán sógunjától. Egy rövid polgárháború, a bosin háború, a császár híveinek, az úgynevezett „isin hazafiaknak” (az isin jelentése japánul reform, megújulás) győzelmével végződött. Ezzel megkezdődött a Meidzsi-reformok kora, amikor Japán izolált feudális államból Ázsia legfejlettebb nagyhatalmává vált. A reformok kiterjedtek az élet minden területére a gazdaságtól és a politikától egészen odáig, hogy a szamurájok nem viselhettek a továbbiakban kardot az utcán. Témánk szempontjából azonban a katonai reformok a legfontosabbak.

A második világháborút követően az amerikai megszállók eltökélt szándéka volt, hogy megtörik a japán militarizmust, amelyet a csendes-óceáni háborúért szinte egyedüliként tettek felelőssé. Japánnak le kellett mondania a Meidzsi-korszakban megszerzett hódításairól. A császárt 1946-ban arra kényszerítették, hogy nyilvánosan utasítsa el isteni eredetét. Japán 1947-ben új alkotmányt kapott. Fogalmazhatunk így, hiszen ezt lényegében amerikai jogászok írták. Az abban foglaltaknak megfelelően az ország berendezkedése lényegében parlamentáris demokrácia és alkotmányos monarchia lett. A császár hatalma szimbolikussá vált, az államügyekbe innentől nem szólhatott bele, igaz, megtarthatta a trónját. Egyrészt azért, mert a megszállók stabilizáló tényezőnek tartották, másrészt mert a feltétel nélkülinek mondott japán kapituláció egyetlen feltétele ez volt. Az ország nagyipari cégeit, monopóliumait elkezdték feldarabolni, egyúttal leépítették  a hadsereget is.

Az alkotmány értelmében Japán nemcsak nem tarthat fenn haderőt, de teljes egészében lemondott a hadviselésről, még a védekező háborúról is.

Az amerikai megszállók célja az volt, hogy egy gyengébb és pacifistább Japán jöjjön létre. Hamarosan azonban fordulat következett be.

A pacifista alkotmánytól a NATO-kompatibilis védelempolitikáig

A ’40-es évek vége felé kitört a hidegháború, amelynek egyik első „forró” összecsapása Japán volt gyarmatán, Koreában történt. Bár japán katonák itt még nem vehettek részt  a harcokban, Washington úgy döntött, támogat egy USA-barát, ugyanakkor iparilag erős és katonailag sem tejesen sebezhető Japánt. Ezért a megszálló erők vezetője, Douglas MacArthur tábornok megakasztotta az 1945-ben elindult gazdasági és társadalmi reformokat. A japán nagyvállalatok egy része fennmaradt, sőt újak is alakultak, amelyek – főleg az autóiparban – hamarosan a világ élvonalába emelkedtek. A korábban üldözött, de az amerikaiak által rövid ideig tolerált szélsőbaloldaliak és kommunisták ismét feketebárányok lettek. Ehhez jött Japán korlátozott remilitarizálása: 1950-ben ugyanis megengedték, hogy Tokió Nemzeti Tartalékos Rendőrség néven valójában haderőt szervezzen. Az ország 1951-ben aztán a függetlenségét is visszanyerte, így 1954-ben Japán Önvédelmi Erő néven ténylegesen is hadsereget hozott létre.

Ekkoriban írta alá Tokió és Washington a kisebb változtatásokkal ma is érvényben lévő védelmi szerződését. Ez rendezte az országban ezután már nem megszállóként tartózkodó amerikai hadsereg helyzetét is.

A Tokió és Washington között fennálló kétoldalú védelmi szerződés valójában egyoldalú: az USA számára előírja Japán megvédését egy támadás esetén, Japánra azonban nem ró ilyen kötelezettséget, lévén hivatalosan nincsen hadserege, és háborút sem viselhet. Cserébe a szigetország vállalja az amerikai bázisok fenntartási költségeinek háromnegyed részét.

A dokumentum azt is rögzítette, hogy Washington belső lázadások és krízisek esetén is beavatkozhat. Ennek a később visszavont klauzulának akkoriban antikommunista éle volt.

1957-től létezik hivatalos formában is a szerződés alapján létrejött amerikai katonai parancsnokság Japán területén. Jelenleg a lakosság 60 százaléka támogatja, hogy amerikai katonák állomásozzanak Japánban. Fontos azonban kiemelni, hogy a haderő legnagyobb része Okinaván állomásozik – a szigetcsoport egy ideig még a békekötés után is amerikai megszállás alatt állt –, és az ott élők többsége viszont elveti az amerikai jelenlétet.

Japán az 1950-es években tehát megkezdte a lassú és részleges remilitarizálást, a 20. század végére pedig a jobboldali LDP egyre nyíltabban militarista hangot ütött meg. Mivel megalakulásuk óta szinte mindig ők vannak hatalmon, így irányvonalukat nem igazán akasztotta meg semmi. A jég véglegesen 2003-ban tört meg, amikor Japán nem harcoló egységeket küldött Irakba, amerikai kérésre. Később a Tengeri Önvédelmi Erő hajói részt vettek a kelet-afrikai kalózkodás elleni küzdelemben. Ekkorra egy érdekes kettősség alakult ki. A baloldaliak, a békeaktivisták és az atomtámadások áldozatainak emlékét őrző szervezetek a remilitarizáció ellenfeleiként ellenezték Tokió erősen Amerika-barát orientációját – érvelésük szerint ugyanis a totális pacifizmus egyfajta sajátos biztosítéka a japán függetlenségnek és annak, hogy őket ne támadja meg senki. Ezzel szemben a nacionalista és militarista LDP, illetve a szélsőjobboldal nemcsak USA-barát lett, de általában Washingtonból kaptak biztatást a haderőfejlesztésekre.

Az utóbbi irányzat az elmúlt években komoly lökést kapott a világpolitikai viharoktól. 2012-ben a Szenkaku-szigetek kapcsán kibontakozó japán-kínai határvita után Tokió egy kétéltű, gyorsreagálású egység létrehozását határozta el.

A 2022-es ukrajnai invázió után pedig védelmi megállapodást írt alá Ausztráliával, majd az év végén 2 százalékra emelte a GDP-nek a védelemre fordítandó összegét.

Tokió egyébként több ázsiai országgal is keresi a kapcsolatot és a védelmi együttműködést. Ami nem is csoda, hiszen a „militarizmust” nemcsak az orosz agresszió, de Kína egyre inkább provokatív hozzáállása is tüzeli. Az oroszok ráadásul az elmúlt időszakban többször is megsértették Japán légterét, amit Tokió egyre keményebb hangon tett szóvá. Minderre rátesz egy lapáttal, hogy nemcsak Pekinggel vitázik egyes szigetek miatt, de Moszkvával sem jut egyezségre abban, hogy kit illetnek a jelenleg orosz fennhatóság alatt álló Kuril-szigetek. A kínai és orosz fenyegetést nem is kell kettéválasztani, ugyanis a két hatalom az ukrajnai háború kezdete óta egyre nyíltabban működik együtt védelemtechnikai kérdésekben is. Ha pedig megemlítjük, hogy a Moszkvával szintén fegyverügyleteket bonyolító Észak-Korea egyre több kísérleti rakétát lő ki Japán irányába, akkor végképp érthető Tokió aggodalma. Moszkva, Peking és Phenjan gyakorlatilag egy olyan tengelyt alkot, amely – bár közvetve Washington ellen irányul – az első csapást minden bizonnyal Tajvan és Dél-Korea mellett Japánra mérné.

Isiba és az „aszimmetrikus” szövetség

Ebbe a keretbe illeszkednek Isiba védelempolitikai nézetei. Az új kormányfő a fentebb vázolt konfliktusban egy sajátos, középutas megoldást képvisel. Egyszerre erősítené Japán katonai erejét és elrettentő képességét, miközben megtartaná, viszont egyenlőbb viszonnyá formálná az amerikai-japán szövetséget. Hiszen kényelmesnek tűnhet, hogy Tokiót Washington ellenszolgáltatás nélkül megvédi, ám ez mégiscsak egyfajta protektorátusi viszonyra emlékeztet. Olyan miniállamok szoktak védhatalmi oltalmat kérni, mint például Nepál, amelynek védelmét India látja el (ez egyben azt is jelzi, kinek a befolyási övezetébe tartozik a himalájai miniország). Az egyoldalú védenc státusza minimum furcsa Ázsia (ipari) tigrise esetében.

De hogyan lehetne „egyenlővé” tenni Japán és egy atomhatalom viszonyát?

A The Wall Street Journal cikke szerint Isiba „újraformálná” Japán és az Egyesült Államok évtizedes szövetségét. A volt védelmi miniszter ugyanis „aszimmetrikusnak” tartja Washington és Tokió kapcsolatát. Jelenleg 55 ezer amerikai katona tartózkodik az ázsiai ország területén, Japánnak viszont hivatalosan hadserege sincs. A Japán Védelmi Erő nem vagy csak korlátozottan képes tengerentúli műveletek végrehajtására. Az amerikai bázisok fenntartásának anyagi terheit nagyrészt a japán adófizetők viselik. Ezt sokan egyfajta megszállásként értékelik, köztük az új kormányfő is.

Nem gondolom, hogy Japán jelenleg teljesen független állam lenne

– vélekedik erről Isiba.

Az új miniszterelnök fő terve az, hogy az amerikai támaszpontokat közös japán-amerikai bázisokká alakítaná. Ezzel hozzáférhetővé tenné azokat – egyúttal az amerikai katonai infrastruktúrát – a japán haderő számára is. Isiba az aszimmetria felszámolását annyira komolyan gondolja, hogy szerinte több japán katonát kellene állomásoztatni amerikai területen is, például a két ország között fekvő, amerikai fennhatóságú csendes-óceáni szigeteken. A tervei között Guam szerepel példaként.

Mindezzel együtt járna a védelmi kiadások növelése és a japán haderő általános fejlesztése.

Problémát jelenthet az USA-nak az, hogy Isiba úgy gondolja: az Amerikával kötött egyezség idejétmúlt, és megszállásra emlékeztet

– mondta a Politicónak Gerr Curtis, a Columbia Egyetem volt oktatója. A lap elemzése szerint bár a korábbi kormányok is növelték Japán védelmi kapacitását, Isiba politikája felboríthatja a status quót, hiszen alapjaiban kérdőjelezi meg a japán-amerikai katonai szövetség természetét.

Ahogy már említettük, Isiba egy „ázsiai NATO-t hozna létre”, mivel úgy véli: ha Japán csak Amerikára támaszkodik, akkor Trump újraválasztása esetén védelmi szempontból elszigetelődhetne.

Isiba Trumpra való utalgatása azt a félelmet tükrözi, hogy egy izolacionista washingtoni vezetés akár cserben is hagyhatja a védtelen Japánt, ami így más, ellenséges nagyhatalmak prédájává válhatna. Isiba az orosz invázióról így vélekedett:

Ma Ukrajna, holnap Kelet-Ázsia!,

de azt is kijelentette, hogy adott esetben megelőző csapást mérne Phenjanra.

Sokak szemében az eredeti pacifista álláspont naivnak vagy irreálisnak tűnhet a világpolitika egyre viharosabb légkörében, amelyben a Csendes-óceán fölé egy egyre agresszívebb Kína és a kardcsörtetésben teljesen fékevesztetté váló Észak-Korea tornyosul. Isiba a haderőfejlesztéssel és az amerikai szövetség fenntartásával „megveheti” a nacionalistákat és a militaristákat. Közben pedig a haderőfejlesztés USA-ellenes éle talán a pacifistákat is lecsendesíti. Washingtonban egy erősebb és önállóbb Japán tervére Donald Trump, de akár Kamala Harris is rábólinthat. Ha Isiba ügyesen játssza ki a kártyáit, akkor mind belföldön, mind külföldön politikai támogatást szerezhet a terveinek.

Mindez azonban csak a japán miniszterelnök  politikájának az egyik lába, hiszen a gazdasági gondokkal is meg kell birkóznia, ahogyan a demográfiai helyzettel is. Azt, hogy lesznek-e közös japán-amerikai bázisok Okinaván és Guamon, ugyanúgy az idő dönti el, mint azt, hogy a magas alapkamat, erősebb jen és a visszafogottabb költekezés kihúzza-e Japánt a bajból.