Egyre nagyobb villámok csapkodnak Netanjahu kormánya körül

Rövid életű egység 

A Hamász Izrael ellen indított háborúja rövid időre elérte a híresen megosztott izraeli politikai paletta rövid életű, részleges egységét. A kisebb kihagyás után 2022 decemberében a hatalomba visszatérő Benjamin Netanjahu népszerűsége már a terrorcselekményt megelőzően is megingott a nyugati sajtóban is sokat tárgyalt, megosztó igazságügyi reform nyomán. A veterán miniszterelnök fő kihívójává korábbi hadügyminisztere, Benny Gantz lépett elő, aki egy új formáció, a Nemzeti Egység élén kínált alternatívát a Netanjahuban csalódott, mégis jobbra húzó szavazók számára. A Netanjahu vezette koalíció az ortodox judista és revizionista cionista pártok részvétele nyomán sok szekuláris, azaz a vallás és egyház szétválasztása mellett állást foglaló, akár jobboldali szavazó szemében visszássá vált, ezen választópolgárok támogatására pedig jó eséllyel számíthattak a Netanjahu személyével szembehelyezkedő jobboldal erői.

A Hamász által tavaly október 7-én indított támadás alapjaiban keverte újra az izraeli politikai lapjait. Az ország történelmétől nem idegen módon a támadást követő negyedik napon szűk egységkormány alakult, azaz a Gantz vezette Nemzeti Egység csatlakozott a Netanjahu vezette koalícióhoz (a liberális-centrista Yesh Atid a radikális pártok jelenlétére hivatkozva távol maradt a szövetségtől).

A Nemzeti Egység támogatása Netanjahu számára is nagyobb mozgásteret engedett, illetve lehetővé tette, hogy adott esetben háttérbe szorítsa a szélsőségesebb koalíciós partnereinek kompromisszumot nem tűrő követeléseit. A rövid életű egységkormánynak végül a Nemzeti Egység hasadása, illetve a párt koalícióból való kilépése vetett véget, miután Netanjahu nem mutatta be Gázával kapcsolatos jövőbeli terveit a Gantz által megszabott határidőre. Az egységkormány létrejöttének legnagyobb vesztese a volt hadügyminiszter pártja lett, melynek támogatottsága érdemben csökkent a koalíció elhagyása után, és Gantz is elvesztette korábbi, fő kihívói pozícióját. A felbomlást persze a kormányzás minősége is megsínylette, Netanjahu ezt követően kizárólag revizionista-cionista koalíciós partnerei támaszkodhatott.  

Változó közvélemény 

A kormány előtt álló legfőbb nehézséget a gázai háború körül kialakult negatív nemzetközi közvélemény és a sokak által kívánatosnak tartott tűzszünet feltételeiről alkotott, sarkosan eltérő nézetek jelentették. A legnehezebb morális és biztonságpolitikai dilemma továbbra is Hamász kezén lévő, közel száz túsz kiszabadítása, illetve a terrorszervezetnek tett engedmények között bontakozott ki. Egy júliusban közzétett közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek kétharmada támogatta a konfliktus lezárását a túszok szabadon engedéséért cserébe.

A helyzetet súlyosbítja, hogy Netanjahu koalíciós partnerei hallani sem akarnak egy hasonló kiegyezésről, és a Hamász totális megsemmisítését követelik. A tartós fegyverszünet jó eséllyel a koalíció felbomlását és a kormány bukását jelentené.

Aligha véletlen, hogy a fentebb említett közvélemény-kutatásban a megkérdezettek közel fele válaszolt úgy, hogy a háború folytatása a miniszterelnök személyes politikai érdeke, és kétharmada vélte azt, hogy Izrael egyáltalán nincs közel a Netanjahu által ígért teljes győzelemhez. Emellett persze a túszcsere igen rossz precedenst teremthet, hiszen ösztönözheti további izraeli túszok elrablását, vagyis a háború folytatása mellett nem pusztán a fundamentalista koalíciós partnerek érvei, hanem komoly biztonságpolitikai megfontolások is szólnak.

Ezzel együtt a Netanjahu-kormányzat népszerűségvesztése nem vezetett a hagyományosan békepárti baloldal erősödéséhez. A Netanjahu-vezette Likud tavaly november óta folyamatosan erősödik a közvélemény-kutatásokban (igaz, igen alacsony bázisról indult a párt népszerűségét megtépázó igazságügyi refom miatt), aminek az egységkormány szétesése csak újabb lökést adott. A Benny Gantz által vezetett Nemzeti Egység visszaesése Netanjahunak, illetve a szintén jobboldali, erősen szekuláris, hagyományosan orosz bevándorlók pártjának tekintett Yisrael Beitenunak kedvezett. A pártok közti vándorlás így sokkal inkább a jobboldali pártok közti „belharc” eredménye, semmint a baloldali és jobboldali pártok közti erőviszonyok megváltozásának. (Ez a megállapítás a kétezres évek vége óta alapjaiban írja le az izraeli politika folyamatait, amikor is a biztonságpolitikai kérdésekben keményebb álláspontot képviselő, a 2005-ös gázai kivonulást ellenző jobboldal megigazultan térhetett vissza a hatalomba a 2008-as gázai háború kitörése nyomán.) 

A politikai tér jobbra tolódását az is jól jelzi, hogy az izraeli közvélemény egyre kevésbé támogatja egy palesztin állam létrehozását. Míg 2012-ben a megkérdezettek közel 60 százaléka támogatta a kétállami megoldást, addig 2023-ban a megkérdezettek mindössze 30 százaléka felelt ugyanígy, miközben 65 százaléka ellenezte azt. A kétállami megoldásba vetett hit szétporladása persze egy hosszú folyamat eredménye. A zsidó állam létrehozása óta számos alkalom adódott volna egy palesztin állam létrehozására, azonban ez vitatható módon a palesztin vezetés elutasító magatartása miatt rendre meghiúsult, a sikertelen tárgyalásokat pedig terrorakciók követték. Ezek közül legutóbbi a Camp David-i tárgyalások 2000-es lefagyását követő második intifáda volt, melynek kirobbanása csak ráerősített a „héja” álláspontot képviselő jobboldal érveire.

A tavaly kitört gázai háború különös jelentőséggel bír, ugyanis Izrael Gázából való 2005-ös kivonulása az elmúlt húsz év kiemelt konfliktuspontját képezte az izraeli jobboldalon belül. Akkor a kivonulás fő szószólójává váló Ariel Sharon elhagyta a Likudot, és számos baloldali átlépővel megalapította a centrista Kadimát, mely az izraeli politikatörténettől sok szempontból idegen centrista formáció volt. Az egyoldalú kivonulás egyedülálló lehetőséget adott a palesztin vezetés számára, hogy létrehozza a rég áhított önigazgatást, azonban – miután a Hamász demokratikus választáson hatalomra került – leszámolt a mérsékelt politikai ellenfeleivel, és teljes egészében átvette a gázai övezet feletti irányítást.

A 2008-ban kitört gázai háború ráerősített a közben a Likud élére visszatérő Netanjahu kivonulás ellen hangoztatott érveire, és 2009-ben visszarepítette a miniszterelnököt a hivatalába. A 2008-as összecsapásokat 2012-ben és 2014-ben újabb gázai háborúk követték, a palesztin önigazgatás kérdése pedig számos izraeli polgár fejében összefonódott a gázai epizód kudarcával és a nyomában járó súlyos biztonságpolitikai kockázatokkal. Aligha meglepő hogy a konfliktus újbóli fellángolása sok izraeli számára az „utolsó csepp volt a pohárban”, ez pedig a kétállami megoldás drámaian megváltozó megítélésben is tükröződik.   

A bukás forgatókönyvei

A tavaly októberi terrorcselekmények óta az izraeli politikával foglalkozó elemzők és a sajtó körében igen gyakran hangoztatott vélemény, hogy a tavaly októberi terrortámadás egyenes ágon Benjamin Netanjahu politikai bukásához fog vezetni. A feltételezések szerint

• a titkosszolgálati kudarc negatív közmegítélése összeroppantja majd a miniszterelnök személyes támogatottságát,
• a revizionista-cionista szövetségesek követelései szétfeszítik majd a törékeny a kormánykoalíciót,
• a nemzetközi közvélemény negatív megváltozása pedig kikényszeríti majd egy, a nyugati elvárásoknak sokkal inkább megfelelni vágyó, új kormány megalakítását.

Bár ezen feltételezések egyáltalán nem voltak irreálisak a konfliktus kirobbanásának idején, egy év távlatából megállapíthatjuk: a sokak által jósolt gyors összeomlás elmaradt, és az izraeli politika legnagyobb túlélőművészeként számon tartott miniszterelnök valamelyest még konszolidálni is tudta a kezdetben megingó pozícióját. 

Benjamin Netanjahu megítélése rövid távon súlyosan megsínylette az októberi terrorcselekményt, a Hamász által végrehajtott tömeges túszejtést és a háború megindítása körül kibontakozó bizonytalanságot. A preferált miniszterelnök személyére vonatkozó közvélemény-kutatásokban közvetlenül október 7-e után Netanjahu közel húsz százalékpontot esett a Benny Gantzcal való összevetésben. Az egykori hadügyminiszter egészen az egységkoalíció felbomlásáig tartani is tudta a masszív előnyét, azonban a Nemzeti Egység felbomlásával és a párt koalícióból való távozásával elveszítette a favorit pozícióját, és ma már számos közvélemény-kutatás fej-fej melletti versenyt vázol fel a jobboldal vezető két alakja között.

Netanjahu számára sokkal nagyobb veszélyt jelent a 2021 és 2022 regnáló, rövid életű ellenzéki koalíció miniszterelnökének, Naftáli Bennettnek az esetleges visszatérése. Bennett a szintén revizionista cionista Yamina jelöltjeként válhatott Izrael miniszterelnökévé egy igen széles, szekuláris, vallásos és arab pártokat is magában foglaló ellenzéki koalíció létrehozásával. Bennett a nyáron végzett közvélemény-kutatások alapján egyértelműen preferált miniszterelnök a Netanjahuval való összevetésben, egy általa vezetett új jobboldali szövetség (amely magához vonzana más, kisebb-nagyobb jobboldali formációt is) pedig fölényesen győzne egy most rendezett választáson. Egy új jobboldali blokk felemelkedésének persze nemcsak Netanjahu, hanem Gantz is az elszenvedője lenne. Az is egyértelmű, hogy a Bennett-féle szövetség önmagában nem volna képes kormányalakításra, a koalíciós tárgyalások pedig igen nehezen képzelhetők el az egyéb revizionista-cionista vagy ortodox vallásos pártok részvétele nélkül (hacsak nem áll össze egy Gantz-Bennett szövetség és egy jobboldali „szuperkoalíció”). Bár jelen állás szerint Bennett személyében ígéretes politikai jövő elé néz egy esetleges visszatérés esetén, az általa vezetett egykori szivárványkoalíció aligha restaurálható az elmúlt év eseményeinek tükrében.  Netanjahu koalíciós partnereinek követelései eddig szintén érintetlenül hagyták a kormány egységét. Emellett az elmúlt év eseményei a sokak által szélsőjobboldalinak tekintett formációk (Revizionista Cionista Párt, Zsidó Erő) erősödését hozták. Az izraeli politikában nem idegen a vallásos pártok nagykoalíciókban való részvétele (ezzel a lehetőséggel a nagy baloldali pártok is rendre éltek a korábbi évtizedekben), azonban a revizionista-cionista pártok nem pusztán az ortodox közösségek érdekérvényesítése mentén politizálnak, hanem ezt ötvözik a nacionalista-cionista állásponttal, így a judaizmus szabályrendszerét az állam eszközeivel is szeretnék kikényszeríteni. Ez az álláspont persze nem feleltethető meg a nyugati demokráciák szekuláris és demokratikus működésének – aligha véletlen, hogy a nyugati sajtó kritikája leginkább ezen pártokat és a velük „lepaktáló” Netanjahut vette célkeresztjébe. Mindezzel együtt a revizionista formációk által szorgalmazott kemény és kompromisszummentes fellépés nem áll különösebben távol a Netanjahu által képviselt, biztonságpolitikai kérdésekben a reciprocitás („békét a békéért cserébe”) mentén politizáló jobboldal álláspontjától.

Az izraeli vezetést ért példátlan nemzetközi bírálatcunami is láthatóan érintetlenül hagyta az izraeli miniszterelnök megítélését, sőt, a Netanjahuval és hadügyminiszterével, Yoav Gallanttal szemben megfogalmazott vádak még rá is erősítettek a rövid életű politikai egységre (Netanjahu évtizedes politikai ellenfele, Jichák Herzog államelnök is elítélte a nemzetközi bíróság határozatát). Mindez összefügg az izraeli politikai tér egészének jobbra tolódásával. A nagyobb nemzetközi kooperációt és a kétállami megoldást nagyobb lendülettel képviselő baloldal – javarészt a Camp David-i kudarc nyomán – hosszú időre marginalizálta magát az izraeli politikai életben (maradványpártjai közös listára kényszerülve reménykedhetnek a parlamentbe jutásban), a győzedelmeskedő jobboldal pedig egyértelműen az erőteljesebb nemzeti érdekérvényesítés híve.

A nyugati sajtóban megfogalmazott kritikák sok izraeli szemében figyelmen kívül hagyják a helyszíni realitásokat és zsidó állam alapvető védelempolitikai szempontjait, nem is beszélve a nyugati, antikolonialista („woke”) baloldal által képviselt, sokszor szalonképtelen nézetekről. Netanjahu az izraeli közélet talán legmegosztóbb figurája, azonban az őt ért kritikák ritkán táplálkoznak a nyugati sajtóban megjelent véleménycikkekből.   

Az elmúlt év eseményei alapján Netanjahu ismételten rászolgált a legnagyobb politikai túlélő címére, azonban hiba volna alábecsülni a kormánya előtt tornyosuló akadályokat. Az izraeli polgárok feltételezett többsége továbbra is a Hamásszal való kiegyezés pártján áll a túszok szabadon engedéséért cserébe. A kormánnyal szembeni indulat a szeptember elején kirobbant, legnagyobb izraeli szakszervezet, a Histadrut által szervezett általános sztrájkban is megmutatkozott. Bár a sztrájk több százezer résztvevővel zajlott, javarészt a liberális-kormányellenes Tel-Avivra koncentrálódott, és a munkaügyi bíróság hamar véget is vetett neki arra hivatkozva, hogy az engedetlenség oka politikai, nem pedig munkajogi természetű.

Ezzel együtt hiba volna a tömeges elégedetlenség mértékét alábecsülni, és a kormány számára kiemelt kockázatot jelenthet az októberi terrortámadást megelőző, utcai tiltakozáshullám újjáéledése. A kabinet álláspontja szerint mindaddig nem képzelhető el kiegyezés a terrorszervezettel, amíg az el nem fogadja a Gáza és Egyiptom közt húzódó Philadelphi-folyósó izraeli kontrollját. A korridor ellenőrzésével Izrael meg tudná akadályozni további rakéták gázai övezetbe való becsempészését, ezzel mérsékelve az övezet további militarizálását.  

Külső bajok, belső bajok 

A háború kimenetét persze továbbra is jelentős bizonytalanság övezi. Továbbra is kérdéses, hogy a libanoni Hezbollah becsatlakozik-e konfliktusba, illetve Irán mikor és milyen formában fogja megtorolni a Hamász vezetőjének Teheránban végrehajtott kiiktatását. A Gázai övezet feletti jövőbeli kontroll kérdése is tisztázatlan, egyelőre igen gyenge lábakon áll az izraeli kormány által vizionált, civil palesztin önigazgatás és izraeli katonai kontroll terve. Emellett a Hamász továbbra is kiemelt tényező a térségben, a mai napig érik (sikertelen) rakétatámadások a zsidó államot, és a terrorszervezet Netanjahu által ígért teljes megsemmisítése is várat még magára.

Az amerikai elnökválasztás kimenetele is jelentős változást hozhat a védelempolitika mozgásterében. Míg a demokrata jelölt, Kamala Harris jóval nagyobb kritikusa volt Izraelnek, mint a hivatalban lévő Joe Biden, addig Donald Trump kiemelten Izrael-párti politikát folytatott elnöksége során (gondoljunk csak a Golán-fennsík felett gyakorolt izraeli fennhatóság elismerésére, a nagykövetség Jeruzsálembe költöztetésére vagy épp az Ábrahám-egyezményekre). Trump visszatérése feltehetően igencsak megnövelné a Netanjahu-kormány mozgásterét, és határozottabban feltartóztatná az egyre agresszívabb Irán törekvéseit. A Netanjahu-kormány túlélése nagyban függ a közel egy éve vívott háború kimenetelétől, így aligha választható le a világpolitika és a tágabb Közel-Kelet eseményeiről.  

A háborút megelőző közel tizenöt év Benjamin Netanjahu dominanciájának időszaka volt. A miniszterelnök hatalmának garanciáját személyes népszerűsége, a Likud centrális erőtere és az izraeli választók általános jobbra tolódása jelentette. A háború kitörésével ez a hármas felbomlani látszik. A miniszterelnök személyes népszerűségét megtépázta a háború konfliktusos megítélése, a koalíciós partnerekkel alkotott szövetség elmozdította pártját a centrális pozíciójából, és több új jobbközép párt is megjelent a színen. Mindezzel együtthiba volna temetni a Netanjahu miniszterelnökségét. Kormánya kiállta az igazságügyi reform körül kialakult belpolitikai krízist, és egyelőre túlélte a zsidó államot ért egyik legtragikusabb támadást, valamint a nyomában járó, Izrael nemzetközi megítélését nagyban megtépázó gázai háborút. A teljesen arányos izraeli választási rendszer és az alacsony bejutási küszöb persze nagyban kedvez az új belépőknek és a politikai formációk folyamatos átalakulásának, így nehéz volna megsaccolni, mivel is szembesülhet a veterán miniszterelnök a következő választáson.

A következő mérföldkövet a költségvetés elfogadása jelenti, melynek hiányában akár már jövőre választást rendezhetnek Izraelben. A jelenlegi kormánykoalíció egy most rendezett választást minden jel szerint elveszítene, így a túlélés a pártok közti szövetségi rendszerek gyökeres átalakítását követelné meg a kormányfőtől, aki számos külföldi és belföldi ellenséget szerzett a zsidó állam történetének leghosszabb ideig hivatalban lévő miniszterelnökeként. Ezzel együtt, ha valamit megtanulhattunk ezen évek alatt az az, hogy hiba volna alábecsülni Benjamin Netanjahu politikai túlélőképességét.

Kapcsolódó

Belebukhat-e Netanjahu Izrael és a Hamász háborújába?

Bár a Hamász vérengzése egységbe kovácsolta a számos konfliktussal sújtott izraeli politikai vezetést, idő kérdése, hogy napirendre kerüljön a biztonságpolitikai mulasztás ténye és a miniszterelnök felelőssége. Mindez alapjaiban rendezheti át az izraeli politika erőviszonyait.