„Annyit ér az életünk, mint a tanyasi csirkéké” – ahol még a fizetésemelőkre is lecsap a hatóság

U Pyae Phyo Zaw, egy Mandalaj régióban működő telefonüzlet tulajdonosa bejelentette, hogy fizetésemelést ad alkalmazottainak, ugyanis a megnövekedett infláció ezt szükségessé teszi. Az erről szóló hírek futótűzként terjedtek a közösségi médiában – népszerűséget szerezve a tulajdonosnak. Az eset azonban mások figyelmét is felketette: az országot uraló hadsereg egyáltalán nem örült neki.

A katonák szerint azzal, hogy a vállalkozó megemelte a dolgozói juttatásait, azt a „hamis” látszatot keltette, hogy Burmában (a katonai junta által adott, az ellenzék által el nem fogadott hivatalos nevén: Mianmarban) tombol az infláció. Emiatt „zavargásokra való felbujtással” vádolták meg, és letartóztatták.

Az említett tényállást a rezsim gyakran használja arra, hogy az ellenzékiekkel szemben fellépjen. A közelmúltban összesen tíz üzletembert helyeztek vád aló hasonló indokkal.

A junta emberei figyelmeztetést helyeztek ki a mobilbolt ajtajára, mely a járókelők tudtára adta, hogy az üzletet bezárták, mégpedig „a közösség békéjének és rendjének” megzavarása miatt.

Örültünk az emelésnek, de most bezárták a boltot, szóval egyáltalán nem kapok fizetést. A hozzánk hasonló hétköznapi emberek kétségbeesettek, szenvednek a  magas áraktól

– mondta el a sztorit megíró The New York Timesnak az üzlet egyik alkalmazottja.

A történetben természetesen az a „csavar”, hogy

az infláció valóban elszabadult Mianmarban.

Ahol mindeközben pusztító polgárháború dúl, mivel az ország számos etnikai kisebbsége egy demokratikus berendezkedést is nehezen fogadna el, katonai uralom alatt pedig végképp nem akar élni, és ezzel sok többségi (bamár) is így van.

Városállamoktól a polgárháborúig : a független Burma születése

Burmában az ősidők óta léteztek városállamok. Ezek később különböző dinasztiák uralma alatt egyesültek. A legtartósabb a Taungu-dinasztia volt, tagjai a 16. században egységesítették államukat nagyjából a mai Burma területén. Burma többségét (a népesség 68 százalékát) az ország eredeti nevét adó bamárok alkotják, viszont a területen számos etnikai kisebbség él a mai napig. A kisebbségeknek az egyesítést megelőzően gyakran voltak saját államalakulataik, amelyek megerősítették a nemzettudatukat és a bamár többséggel szembeni különállásukat.

Az utolsó stabil (1752 óta létező) és egész Burmát összefogó bamár birodalmat a brit gyarmatosítók hódították meg hosszú háborúk után, 1885-ben. Először Brit India részeként kormányozták, később azonban önálló koronagyarmat lett. Bár az időszak gazdasági és technológiai fejlődést hozott, a burmaiak – főleg a bamárok – nem fogadták el a gyarmati uralmat, elsősorban azért, mert a britek sokszor sértették meg a buddhista kultúrát. Például megparancsolták a burmaiaknak, hogy azt a köszöntési formát alkalmazzák a gyarmati tisztviselők esetében, melyet hagyományosan csupán a köztiszteletben álló öregeknek és a vallási elöljáróknak tartottak fenn.

A gyakran erőszakos függetlenségpárti tüntetéseket sokszor buddhista szerzetesek vezették. Burmában így hagyomány lett az egyházi személyek vezető szerepe a tiltakozó mozgalmakban, illetve az országban szinte egyeduralkodó buddhizmus összefonódott a burmai, főleg bamár nacionalizmussal.

A függetlenségi harc nem volt eredménytelen: a gyarmaton a 20. században már választásokat tarthattak, Burmának saját törvényhozása, sőt 1937-től miniszterelnöke lehetett. Az autonómiának azonban voltak határai: amikor az első kormányfő, Ba Mo elutasította, hogy Burma a britek oldalán belépjen a második világháborúba, a gyarmati hatóságok leváltották és őrizetbe vették. A függetlenségpártiak közül ekkoriban többen a Kelet-Ázsiát meghódító Japán felé fordultak. Így tett egy akkor még ismeretlen diákaktivista is, Aun Szan, akit később a „nemzet atyjaként” tartottak számon. Aun Szan és társai vérszerződést kötöttek, megesküdve, hogy a politikai út sikertelensége miatt fegyverrel küzdik ki a burmai függetlenséget. 1941-ben japán támogatással gerillaegységet hoztak létre Burmai Függetlenségi Hadsereg néven. A formációt decemberben már be is vetették, hiszen a japánok megtámadták Nagy-Britanniát, így Burma is harctérré vált.

Fontos megjegyezni, hogy Ba Mo ekkoriban brit börtönben volt, tehát a függetlenségi harcban és a japánokkal történő tárgyalásokban a gerillák, nem pedig a politikusok jutottak nagyobb szerephez. A független államiság atyjának is Aun Szant, nem Ba Mót tekintik. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az ország politikai életét a mai napig a hadsereg határozza meg.

A japánok és burmai szövetségeseik 1942-re az ország nagyobbik részét uralmuk alá vonták. A japánok és a felkelők 1943-ban kikiáltották a Burmai Állam nevű alakulatot, amelynek feje Ba Mo, fegyveres ereje pedig az Aun Szan-féle gerillahadsereg lett. A bamárok továbbra is támogatták a függetlenséget, ám a kisebbségek jellemzően a britek oldalán fogtak fegyvert. Az új államalakulat azonban inkább volt egy japán bábállam, mint független ország. Ráadásul Aun Szan, aki hadügyminiszterként az ország második embere lett, felismerte, hogy a tengelyhatalmak képtelenek lesz győzni: hogy Burma a győztes oldalon fejezhesse be a háborút, a Burmai Függetlenségi Hadsereg vezetése tárgyalásokba kezdett a britekkel. Ennek eredményeként 1945 márciusában Aun Szan átállt a britek oldalára, és a háború utolsó szakaszában katonái már a japánok ellen harcoltak.

Aun Szan jól számolt. A háború után a hanyatlásnak indult brit világbirodalom – Indiához hasonlóan – Burmában is visszavonulót fújt.

Először csak a Burmai Függetlenségi Hadsereg katonáinak adtak amnesztiát, és engedték meg, hogy brit egységekben szolgáljanak tovább. Nem sokkal később azonban a függetlenségpárti vezetők és a britek megkötöttek egy egyezményt, amelynek értelmében 1948-ban Burma függetlenné vált. A kisebbségeket viszont kizárták az egyezkedésből, a legnagyobb számú etnikai csoportok, például a shanok és karenek ezért bojkottálták az 1947-es választást. Velük végül Aun Szan mégis kiegyezett: széleskörű autonómiát kaptak volna. Történt azonban egy nem várt, tragikus fordulat.

Őrült diktatúrából az Economist címlapjára

A választást természetesen Aun Szan pártja nyerte, ő azonban már nem foglalhatott el pozíciót az új kormányban. A formálódó kabinet ülését ugyanis 1947-ben katonák rohanták meg, akik vérfürdőt rendeztek, melynek Aun Szan is áldozatául esett. Sokan a britek kezét látják a dologban, mások szerint a hadsereg vezetése akarta megtörni a civil kormányzatot. Ez nem sikerült, de az autonómiatervek Aun Szan halálával kútba estek.

A fenti eseménysorból látszik Burma tragikus sorsának két fő motívuma.

• Az egyik a hadsereg fontos szerepe a politikában,
• a másik a kisebbségek háttérbe szorítása.

A véres nyitány ellenére a független állam egy ideig viszonylag demokratikusan működött, igaz, a politikai életet Aun Szan pártja és követői dominálták. Mellettük fontos szerepet játszottak számos etnikai kisebbség pártjai is. Nekik komoly sérelmeik voltak, hiszen a vágyott autonómiát nem kapták meg, sokan közülük ezért az 1950-es években a fegyveres harc útjára léptek.

Innentől Burmában folyamatossá vált a hol kisebb, hol nagyobb intenzitású polgárháború.

A demokratikus időszakban azonban a kisebbségek békés, politikai eszközökkel képviselők értek el eredményeket, így az 1960-as évek elejére azt, hogy a kormány megfontolja az ország föderalizálását és a számukra biztosítandó területi autonómiát. Mindezt azonban a Tatmadaw (Nagy Fegyveres Erők) néven működő reguláris hadsereg a nemzeti egység elleni támadásként értékelte, ezért 1962-ben puccsot hajtott végre.

A puccs után az ország diktátorává Ne Vin tábornok emelkedett. Meghirdette a Burmai út a szocializmushoz elnevezésű programját, ami a gyakorlatban egyfajta észak-korai típusú totalitárius államot jelentett. A médiától a gazdaságig szinte mindent államosítottak, és központi, tervutasításos rendszernek vetettek alá. A cél a teljes önellátás volt. Ne Vin leépítette az ország külkapcsolatait, egyedül a maoista Kína felé közeledett. Nemcsak a bevándorlást, de még a turizmust is betiltották. Igaz, a rezsimnek voltak pozitív lépései is, például mindenkire kiterjedő ingyenes egészségügyi ellátórendszert hoztak létre, illetve az oktatás fejlesztése által rövid úton felszámolták az írástudatlanságot.

Ennek ellenére Burma a világ egyik legszegényebb országa lett, a gazdaság pedig összeomlott.

Ekkoriban Ne Vinen már az őrület jelei mutatkoztak: politikáját addig is a furcsa, a marxizmust a buddhizmussal és a bamár nacionalizmussal ötvöző ideológiája, de leginkább a saját rögeszméi uralták, ekkoriban azonban már szinte csak az őt körülvevő buddhista csillagjósokra hallgatott. Hatalmának végül népfelkelés vetett véget – 1988-ban az elviselhetetlen gazdasági helyzet és az elnyomás miatt tömegek vonultak az utcára. A hangadók főleg diákok és a már említett buddhista szerzetesek voltak. Mivel a hadsereg veszélyben érezte a pozícióját, preventív jelleggel puccsot hajtott végre.

A katonai uralom eleinte átmenetinek tűnt, ugyanis 1990-ben választásokat tartottak, melyet elsöprő többséggel nyert meg Aun Szan Szu Kji, a tüntetések egyik vezéralakja, egyúttal a függetlenség atyjának a lánya. Pártja, a Nemzeti Liga a Demokráciáért többséget szerzett, csakhogy a katonák nem fogadták el az eredményt: a választást érvénytelennek nyilvánították, és Aun Szan Szu Kjit őrizetbe vették, az országban pedig új katonai junta vette át a hatalmat. A hadsereg vezetői közül a legtöbben Ne Vin rezsimjében is fontos pozíciót töltöttek be, így nem sok minden változott a ‘80-as évekhez képest, igaz, az ideológiai bolondériát és a legdurvább intézkedéseket visszavonták.

A junta vezetését 1992-ben Tan Szve vette át, aki 2011-ig állt az ország élén, és aki Aun Szan Szu Kjitől szinte betegesen rettegett, és Ne Vinhez hasonlóan csillagjósok és bizarr, ezoterikus buddhista varázslatok segítségével akarta kivédeni a politikusnő jelentette veszélyt. A fegyveres lázadásokat erővel törték meg,

a hadsereg ezzel indokolta – és indokolja a mai napig – a saját hatalmát: csak ők és az erőpolitika tudja az ország egységét garantálni, az autonómia, az engedmények csupán az ország széthullásához vezetnének.

Ezt az érvelést azonban a társadalom jelentős csoportjai nem fogadták el: 2007-ben a diákok és a buddhista szerzetesek ismét utcára vonultak. Az esemény az utóbbiak öltözékének színéről a sáfrányos forradalom nevet kapta. A junta brutális erőszakkal válaszolt, és 2008 végére leverte az utcai demonstrációkat. A hatalom helyzete azonban megingott. 2008-ban az országot tájfun sújtotta, 2009-ben pedig kiújultak a szeparatista lázadások. Mindezek miatt a rezsim engedményekre kényszerült: bejelentették, hogy a katonák átadják a hatalmat. 2011-ben az országnak civil elnöke lett: Tenn Szein. Igaz, ő egy „átöltözött” tábornok volt, de a junta mérsékeltjei közé tartozott. Bár történtek óvatos reformok, az Aun Szan Szu Kji vezette Nemzeti Liga a Demokráciáért nem fogadta el az új berendezkedést, főleg mivel a vezetőjüket még mindig házi őrizetben tartották. A párt így bojkottálta a választást, emiatt az új parlamentnek nem igazán volt tekintélye. A rezsim végül 2011-ben szabadon engedte az ellenzék vezérét, igaz, alkotmányba írta, hogy nem válhat az ország elnökévé.

A Liga a Demokráciáért 2015-ben így már részt vett a választáson, és elsöprő győzelmet aratott. 2016-tól ők adták a parlamenti többséget és az államfőt is. Aun Szan Szu Kji számára államtanácsosi pozíciót hoztak létre, de mindenki tudta, hogy valójában ő az ország vezetője. Végre valós reformok indultak, és megkezdődtek a tárgyalások az etnikai csoportokkal is. Mindenki reménykedett, a The Economist akkoriban az „év országának” választotta Burmát, mondván, a legtöbbet haladt a demokrácia irányába. A látszólagos idill azonban hamar véget ért.

Muszlimokra vadászó buddhista halálosztagok

A Burma keleti felében élő rohingyák nemcsak abban különböznek a többi etnikumtól, hogy nagyrészt szegénységben és kirekesztettségben élnek, de abban is, ami miatt ez nagyrészt így van: muszlim vallásúak. Burmában a buddhizmus kvázi államvallás: a rohingyákon kívül minden nemzetiség ezt gyakorolja, ez volt az uralkodó dinasztiák vallása, és a britek elleni harc során az ellenállás szimbóluma. A muzulmán kisebbséget mindig is megvetéssel kezelték nemcsak a bamárok, de a többi etnikum tagjai is. Nekik nem osztottak lapot sem a ’40-es években folytatott tárgyalásokon, sem a 2010-es években történt demokratizálás során.

2013-ban egy bolti vita Burma egyik városában rohingyaellenes pogromokhoz vezetett. Bár a lázongások országossá váltak, a helyzet még abban az évben lenyugodott. Ugyanakkor rohingya részről megerősödtek a fegyveres harc hívei, a bamár oldalon pedig muszlimellenes csoportok kezdtek alakulni, melyek buddhista nacionalista alapról uszítottak a rohingyák ellen. Paradox módon a békét hirdető buddhista vallás a gyűlölet és az erőszak jegyében hozta össze a kisebbségeket a bamárokkal.

Amíg a nagyobb szeparatista csoportokkal alábbhagyott a konfliktus, a sokszorosan kirekesztett rohingyákkal ekkoriban lángolt fel igazán. 2016-ban rohingya fegyveres csoportok rendőrőrsökre és határállomásokra csaptak le. A sokszor iszlamista ideológiát valló gerillák akciói több halálos áldozatot is követeltek. Erre azonban egy súlyosan aránytalan válaszcsapás következett.

A hadsereg nemcsak a rohingya lázadókkal vette fel a harcot, de fegyvereit a muszlim lakosság ellen fordította: a civil célpontokat nem kímélve kezdte el bombázni a lázadók pozícióit. Később olyan műholdfelvételek láttak napvilágot, melyekből világossá vált, hogy a hadsereg szándékosan és módszeresen teljes falvakat tüntetett el. Miután tömegsírokat is feltártak, kiderült, hogy tudatos népirtásról van szó. A hadvezetés célja az volt, hogy Burmában ne maradjanak rohingyák, és ez ügyben a többi kisebbség is a kormány mellé állt, a már létező szélsőséges vallási csoportok buddhista halálosztagokkal egészültek ki.

Az 1991-ben Nobel-békedíjjal kitüntetett Aun Szan Szu Kji csapdába került:

mivel nem akarta elveszteni a többségi társadalom támogatását, hallgatnia kellett. Amikor a nemzetközi bíróság őt is beidézte, egyenesen tagadta a rohingyák elleni népirtás tényét. Ezzel elvesztette a nemzetközi közvélemény szimpátiáját, sokan egyenesen a demokráciáért folytatott küzdelme miatt kapott Nobel-békedíja visszavonását követelték.

Belföldi népszerűségét azonban sikerült megőriznie, a Nemzeti Liga a Demokráciáért 2020 novemberében ismét fölényes győzelmet aratott a választáson. Csakhogy a hadsereg megijedt a politikus népszerűségétől, és ismét cselekvésre szánta el magát: 2021 februárjában puccsot hajtott végre.

Erre az etnikai lázadók újból lángba borították az országot, és ezúttal Aun Szan Szu Kji bamár hívei is csatlakoztak hozzájuk. A kisebbségi koalíció a demokráciapárti lázadókkal kiegészülve ma az ország közel felét tartja ellenőrzése alatt. És itt érünk el a jelenbe: nyomor, infláció, munkanélküliség és lassan éhezés is sújtja az országot.

Merre tovább?

Burma északi részén is heves harcok dúlnak, ahol a rizstermesztés központja van, így az élelmiszerárak az egekbe emelkedtek. Emellett az áramkimaradások is rendszeresek. Az országot a juntára kivetett szankciók is sújtják, melyek miatt ráadásul valutája sincs Mianmarnak. A háború és a nehézségek elől rengetegen menekülnek külföldre, köztük képzett emberek is, tovább súlyosbítva a problémákat. Az ország fizetőeszköze értékének a harmadára esett vissza a három évvel ezelőtti puccs óta. A kormány ehhez a pénznyomtatás beindításával még inkább hozzájárult.

Mianmar gazdasága 2021 óta a krízisből átment a káoszba, és mostanra eljutott abba az állapotba, amely egy fejlődő ország formálisan még működő gazdaságának összeomlását jelenti

– mondta Sean Turnell közgazdász, a puccs előtti (tehát a hadsereggel szembenálló) elnök tanácsadója a The New York Timesnak. Az ausztrál közgazdászt a rezsim korábban bebörtönözte, most az ellenzéknek ad tanácsokat.

A Világbank adatai szerint 2019 óta Burma gazdasága közel 10 százalékkal esett vissza, a nyomor pedig soha nem látott méreteket ölt: a lakosság negyede él a megélhetési küszöb alatt. Egy ENSZ-jelentés arra is rámutat, hogy a kormány egyre több fegyvert importál. Csak Thaiföldről az elmúlt évben 130 millió dollár értékben vettek hadieszközöket, ez az előző évi összeg duplája. Amíg a katonai kiadások nőnek, az oktatásra és az egészségügyre fordított pénzek csökkennek.

A rizs alapvető élelmiszernek számít Burmában, így az árának emelkedése különösen érzékenyen érinti az embereket. Egy, a mandalaji piacon vásárló nő arról beszélt a The New York Timesnak, hogy az árak megháromszorozódtak, így már nem engedheti meg magának a jó minőségű rizst.

A mianmari emberek élete ugyanannyit ér, mint a tanyasi csirkéké, akik csak ülnek, és várják, hogy mikor ölik le őket

– fogalmazott a nő, akinek most sokszor azzal kell beérnie, amit alapvetően takarmánynak használnak.

Hogy az inflációt csökkentse, a junta befagyasztotta több alapvető árucikk – például a rizs, a hús és az étolaj árát, illetve korlátozta az arany és a külföldi valuták kereskedelmét. A korlátozások megsértése miatt többeket letartóztattak, köztük az árat emelő rizstermesztőket és pénzváltókat – így már nem is annyira meglepő a bevezetőben említett eset, amikor egy boltost a dolgozóinak adott fizetésemelés miatt vettek őrizetbe.