Tizenháromszor szerepel a neve és a képe a szavazólapon, mégis elbukhat a venezuelai diktátor

A The Wall Street Journal portréja szerint a 74 éves Edmundo González szinte pillanatok alatt vált nyugalmazott diplomatából az idei venezuelai elnökválasztás fő esélyesévé.

González – bár korábban is aktív ellenzéki volt – sosem indult még választott tisztségért. Most azonban egyes felmérések szerint 20 százalékkal előzi meg a regnáló Nicolás Maduro elnököt, míg a ClearPath Strategies and Consultore felmérése szerint 65:35 arányban vezet.

A korábban a többi között algériai nagykövetként szolgáló diplomata 2002-ben, Hugó Chávez hatalomra kerülésekor ment nyugdíjba, majd agytrösztöknek és tanácsadócégeknek dolgozott. Diplomatikusan is fogalmaz, nem igazán szidja Madurót vagy a kormánypárti ellenfeleit. A radikális ellenzéki politikusokkal szemben ő elnöknek nevezi a regnáló államfőt – annak ellenére, hogy támogatói többsége vitatja a 2018-as választás eredményét.

Ebben biztosan szerepet játszik az elnökjelölt szakmai előélete, habitusa és személyisége, ugyanakkor az óvatosság taktikai szempontból sem árt. González elődjét, az ellenzéki előválasztást megnyerő Maria Corina Machadót ugyanis a kormány nemcsak eltiltotta az indulástól, de addig is folyamatosan zaklatták, amíg engedték őt kampányolni. Machado kampánycsapatába beszivárgott a titkosszolgálat, és több belső emberét letartóztatták. Amikor országjárásra indult, autóit folyton leállították a rendőrök, és az is megesett, hogy a stábjának élelmet eladó utcai árusokat vegzálta és bírságolta meg a hatóság. Végül aztán március végén a hatalom úgy döntött, egyszerűen megtiltja Machadónak az indulást. Az ellenzék ekkor Corina Yorist tette volna a szavazólapra, de a kormány nem sokkal később őt is eltiltotta.

A kabinet korábban csak egy ellenzékit nem tiltott el az indulástól: Manuel Rosalest, aki sokak szerint csak névlegesen a kormány ellenfele. Elismerte például Maduro 2018-as győzelmét, és ellenzi az amerikai szankciókat.

A helyzet most azonban megváltozik azzal, hogy González felkerült a szavazólapra. Az ellenzék úgy érezte, ő megverheti Madurót, ezért majdnem mindenki beállt mögé. A The Economist például egy olyan ellenzéki gyűlésről számolt be, amelyen Machado mondott beszédet, és nyíltan beállt González mögé.

Machado a gyűléseken főleg arról beszél, hogy bár egy diktatúrát nem lehet szavazással leváltani, ezúttal a voksolás mégis a rezsimet elsöprő tüntetésként működhet – ha mindenki az urnákhoz járul.

Külföldi államok képviselői emiatt arra figyelmeztetnek, hogy González is arra a sorsra juthat, mint elődei, illetve számos bebörtönzött venezuelai ellenzéki. Mindazonáltal González végül elindulhat: a neve felkerült a szavazólapra. Igaz, sokkal kisebb méretben, mint Maduróé, ráadásul a helyet is meg kell osztania a majdnem tucatnyi egyéb jelölttel, akik közül sokan teljesen súlytalanok.

Maga a szavazólap is zavarba ejtő: nem a jelöltek neve alatt szerepelnek az őket támogató szervezetek, hanem minden egyes támogató neve mellé kiírják a jelölt nevét is. Így aztán Maduró neve és képe – mivel rengeteg kisebb, rezsimpárti alakulat támogatja – tizenháromszor szerepel a szavazólapon, míg Gonzálezé csupán háromszor. Sokan azonban mégis bizakodnak.

Caracas egyébként tavaly egyezményt kötött Washingtonnal, amiben megígérte, hogy a szankciók enyhítéséért cserébe nem akadályozza az ellenzék indulását a választáson. Azonban később felmondták az alkut, ugyanis úgy látták, hogy az Egyesült Államok nem tett eleget azért, hogy a kormány offshore számlái felszabaduljanak.

Buszsofőrből diktátor

Maduro mindeközben arról beszél, hogy ő az esélyesebb jelölt, és csak ő képes fenntartani a rendet Venezuelában. A gazdasági gondokért az elnök az amerikai szankciókat okolja, ennek ellenére a romló életszínvonal miatt folyamatosan veszít a támogatottságából – még a szegénynegyedekben és a vidéki körzetekben is. A kormány a neki – állások vagy adományok formájában – lekötelezett szavazókra számít, miközben ellenfelét fasizmussal vádolja, illetve azzal, hogy polgárháborúba taszítaná az országot. Sőt, Maduro az utóbbi időben a vallást is bevonta a kampányába. A baloldali kereszténység nem idegen a latin-amerikai régiótól, elég a felszabadítási teológiára gondolni. Az elnök azonban a térségben hagyományos katolicizmus helyett az egyre népszerűbb neoprotestantizmust erősíti.

Meghívott például egy kenyai prédikátort, hogy csodás gyógyulásokat produkáljon Venezuelában, a politikai gyűlésein pedig bűnbánatért könyörgött, még Istennek is felajánlotta Venezuelát.

Maduro 2013-ban került hatalomra, amikor elődje, Hugo Chávez rákban elhunyt. A néhai elnök választotta ki utódjául a korábban buszsofőrként dolgozó politikust, aki azonban nem volt sem olyan népszerű, sem olyan karizmatikus, mint Chávez. Bár 2013-ban megnyerte az elnökválasztást, már akkor is rezgett a léc, alig 1 százalékponttal előzte meg az összellenzéki jelöltet.

Az államfőre ráadásul rászakadt az olajárrobbanás vége is, így Venezuela gazdasága és valutája lejtmenetbe került. 2015-ben mutatkoztak meg igazán Maduro gyengeségei. Ekkor ugyanis a rezsim hatalmi pártja a Venezuelai Egyesült Szocialista Párt (PSUV) elbukta a parlamenti választást, tehát a törvényhozásban az ellenzék került többségbe. Madurót ez felkészületlenül érte: elődjének ugyanis nem volt szüksége csalásra. Rátette az állam kezét a világ legnagyobb olajkincsével rendelkező Venezuela erőforrásaira, és az olaj tartósan magas árát kihasználva egyrészt valóban régóta esedékes szociális programokba, másrészt féktelen osztogatásba kezdett. A rezsim népszerűsége így stabil maradt, és képes volt nagyjából tiszta választásokon is győzelmet aratni. A populista recept szerint Chávez ezeket egyfajta népszavazásnak használta: győzelmeivel indokolta a hatalom koncentrációját, így a bíróságok és a média leuralását. Mindennek kettős következménye volt Maduróra nézve.

• Egyrészt nem volt precedens a választások elcsalására,
• másrészt viszont az új elnöknek már egy kiépített, kvázi diktatórikus apparátus állt a rendelkezésére.

Ezt pedig Maduro nem is félt használni.

A 2015-ös vereség után „alkotmányozó nemzetgyűlést” hirdetett, ami a legitim parlament riválisaként működött, természetesen Maduro és az állampárt kontrollja alatt. Ezután a hatalom a megszállt bíróságokat felhasználva folyamatosan jogköröket csoportosított át a parlamenttől a „nemzetgyűléshez”. Ez a szakadás 2018 végén lett még élesebb, amikor az ellenzék bojkottálta az elnökválasztást arra hivatkozva, hogy a pálya Madurónak lejt. Mivel azonban ők uralták a parlamentet, az ellenzék komolyabb lépésre is elszánta magát: törvénytelennek minősítette az elnökválasztást, és egy fiatal ellenzéki politikust Juan Guaidót választotta meg az ország elnökének.

Mindezt a nyugati államok többsége elismerte, innen eredeztethető a Maduro-rezsim diplomáciai elszigeteltsége.

Az ellenzék a 2020-as törvényhozási választást szintén bojkottálta, ez azonban azzal járt, hogy elvesztette az irányítást a parlament felett.

Ráadásul Maduro minden hiányossága ellenére ügyes hatalomtechnikusnak bizonyult. A több ezer százalékos infláció, a gazdaság összeomlása, a szankciók, a nemzetközi és belföldi nyomás ellenére a mai napig ő ül az elnöki székben. Michael Schifter amerikai elemző szerint Maduro „ma erősebb, mint valaha”, hiába zuhantak be a népszerűségi mutatói.

A nemzetközi helyzet is neki kedvez.

• Egyrészt sikerült jó kapcsolatot kialakítania Kínával, Iránnal és Oroszországgal. Orosz katonai tanácsadók évek óta jelen vannak Venezuelában, illetve ezek az államok kölcsönösen képesek egymást támogatni a nemzetközi büntetőintézkedésekkel szemben.
• Másrészt a geopolitikai csatározás másik térfelén is pozíciókat szerzett Venezuela: mivel a Moszkvát szankciók alá vonó országok 2022 óta jelentős orosz olaj- és gázforrásoktól esnek el, így alternatíva után kellett nézniük.

Itt jött a képbe Caracas. A Biden-kormányzat elkezdett puhatolózni annak érdekében, hogy bizonyos reformokért cserébe több venezuelai olajat engednének ki a világpiacra. Az erről szóló egyezmény miatt Maduro most nyeregben érzi magát: nem tartotta be a megígért reformokat, sőt egyre keményeben lép fel az ellenzékkel szemben, miközben a nemzetközi nyomást is valamelyest enyhítette. Ez az egyik oka annak, hogy az ellenzék taktikát váltott, és az idei elnökválasztáson megpróbálja szemtől szemben legyőzni Madurót – annak ellenére, hogy az elnök egyáltalán nem tiszta eszközökkel küzd.

Maduro játszmája a hatalomért és a saját szabadságáért

Politikai elemzők szerint az elnök azért ilyen elszánt, mert nemcsak a hatalma, hanem a szabadsága is a tét. Az államfő ellen több nemzetközi eljárás is folyik korrupció és más jogsértések miatt. Az Egyesült Államok drogkereskedelemmel vádolja, ráadásul a hágai bíróságon ellenzékiek megölése miatt is felelnie kellene. Rafael Guzman, egy ellenzéki politikus éppen ezért arról beszélt a The Wall Street Journalnak: hogyha békés átmenetet szeretnének, valószínűleg amnesztiát kell hirdetniük.

Előállhat egy olyan helyzet, ahol akkora győzelmet aratunk, hogy a kormánynak meg kell értenie, új helyzet állt elő az országban

– mondta erről González, aki viszont mindeddig nem ígért amnesztiát, csupán „nemzeti megbékélést”.

David Smilde, a Tulane Egyetem Venezuela-kutatója szerint az ellenzéki jelölt barátságos modora és a kérdésben elfoglalt mérsékelt álláspontja változást jelent a korábbi keményvonalasabb ellenzéki vezetőkhöz képest. Smilde szerint ebben annak is szerepe van, hogy González kompromisszumos jelölt, és bizonyos szempontból ő lehet a „jó zsaru” az ellenzék stratégiájában.

Általánosabb kérdésekben González a gazdaság helyreállítására, a befektetői bizalom megszerzésére, valamint új munkahelyek teremtésére helyezi a hangsúlyt. Ehhez szerinte azonban a demokratikus intézményrendszer helyreállítására, valamint a politikai és gazdasági kivándorlók visszacsábítására is szükség van.

González szerint a választást követő öt hónapban – mely a törvény szerinti átmeneti időszak – a rezsim és az ellenzék képviselőinek le kell ülniük a továbbiak megtárgyalása céljából.

Maduro természetesen el is fogadhatja a vereséget, és leköszönhet, főleg, ha cserébe büntetlenséget kap. Christopher Figuera, a venezuelai titkosszolgálat korábbi igazgatója ezt azonban valószínűtlennek látja:

Tudja, hogyha átadja a hatalmat, akkor a saját menekülését ugyan kialkudhatja, de nem adhat egérutat a bűnbandája többi tagjának.

A The New York Times által megszólaltatott venezuelai források szerint is inkább úgy néz ki a dolog, hogy az elnök meg akarja tartani hatalmát, ennek csupán a mikéntje a kérdés. Megteheti azt is, hogy engedi indulni riválisát, de elcsalja a voksolást. Erre azonban szintén nincsen sok esély, hiszen Venezuelában digitális szavazást alkalmaznak. Igaz, trükkök így is alkalmazhatók, de erről később.

Sokan attól tartanak, hogy a kabinet valamilyen provokációval akar előre menekülni. A hatalom például olyan rémhíreket terjeszt, miszerint az ellenzék polgárháborút akarna szítani, Kolumbiával kollaborál, azaz idegen beavatkozást készít elő. Mások szerint a kormány el akar játszani egy merényletkísérletet Maduro ellen, esetleg határincidenst provokálna Guyanával.

Ha viszont a kormány túl messzire megy, az kiválthatja a nemzetközi közösség haragját. Az USA már több szankciót is visszaállított áprilisban, amiért a kormány keresztbe tett az ellenzéknek.

Joe Biden amerikai elnök nemrégi figyelmeztette Venezuelát, hogy a választásnak tisztának kell lennie. Ha Maduro ennek nem tesz eleget, akkor valószínűleg újabb szankciókkal kell szembenéznie.

Van még egy fontos hatalmi tényező az országban, melyet megoszthat vagy akár a kormány ellen is fordíthat a csalás: a hadsereg. A katonák régóta hűségesek a kormányhoz, már csak Chávez – aki maga is ejtőernyős volt – emléke miatt, valamint azért, mert a tiszti kar is részesült a haverkapitalizmus áldásaiból. Viszont már a 2015-ös törvényhozási választáskor is akadt arra példa, hogy a vezérkar tisztességes választások megtartására, illetve az eredmény tiszteletben tartására szólította fel Madurót, igaz, ezzel egy időben hűségesküt tettek a törvényhozást elbukó elnöknek.

Ha a választást elcsalják, biztos vagyok benne, hogy a Bolivári Nemzeti Fegyveres Erők (ez a hadsereg hivatalos elnevezése – a szerk.) csatlakozni fognak a polgári engedetlenséghez

– fogalmazott egy, a neve elhallgatását kérő vezérkari forrás.

A katonákon, az ellenzéki és kormánypárti politikusokon, valamint a külföldi hatalmakon kívül van azonban még egy csoport, amelynek érdemi beleszólása lehet a választásba: a diaszpóra. És ehhez kapcsolódik, miként is tud Maduro trükközni még akkor is, ha González is szerepel a digitális szavazólapon.

Királycsináló emigránsok

Venezuelában összesen 21 millió szavazóképes állampolgár él. Közülük 3–5 millióan tartózkodnak külföldön. Az ő dolgukat a kormányzat igyekszik megnehezíteni, mivel a legtöbben az országban tapasztalható rossz gazdasági és politikai helyzet miatt távoztak, azaz potenciálisan inkább az ellenzék támogatóinak számítanak. Bár a törvény azt mondja ki, hogy alapesetben bármely, külföldön élő venezuelai állampolgár regisztrálhat a szavazásra akármelyik nagykövetségen, a választást megelőző egy év során bármikor, és ehhez csupán személyi igazolványra van szüksége, a gyakorlat mást mutat.

Először is a hatóságok csupán egy pár hetes időablakot jelöltek ki, de számos külképviselet még ennél is szűkebb határidőt szabott a regisztrációra. Egyes források szerint a milliós tömegből alig több mint 500 sikeres regisztráció történt meg. A The New York Times által megszólaltatott, Madridban élő venezuelai szavazó például úgy nyilatkozott, hogy nem tudott a szavazásra regisztrálni a követségen. Azzal az indokkal utasították el, hogy „nem tudnak több embert regisztrálni”. Pedig két nap is reggel nyolckor beállt a követség előtt kígyózó sorba, mégis mindkétszer elutasító választ kapott. A nő megalázónak és értelmetlennek érzi a tortúrát, nem érti, miért kell ezen keresztülmennie, amikor csak a szavazati jogát szeretné gyakorolni.

Fernanda Buril, egy demokráciapárti civil szervezet képviselője rámutatott, hogy a választás elcsalása már nem feltétlenül a szavazás napján történik konkrét trükkökkel, hanem inkább egy hosszú folyamat részeként. Ligia Bolívar, egy venezuelai emberjogi szervezet Kolumbiába emigrált vezetője is hasonlóan látja:

Mindenféle túlzás nélkül nevezhetjük ezt nagyarányú választási csalásnak.

Az emigránsok számos nagykövetségen naponta várnak órákat arra, hogy regisztrálhassanak, és sokszor szembesülnek azzal, hogy szokatlan feltételei vannak ennek. A leggyakoribb taktika az, hogy bizonyítékot kérnek arra, hogy regisztráló legálisan tartózkodik az adott országban. Azt azonban, hogy mit fogadnak el bizonyítéknak, a követség dönti el, Kolumbiában például megtagadják a regisztrációt az oltalmazott státuszban ott élő venezuelaiaktól.

A legabszurdabb feltételeket talán az Uruguayba szakadt venezuelaiaknak kell teljesíteniük: nekik legalább négy évig érvényes helyi személyi igazolvánnyal kell rendelkezniük. Csakhogy Uruguay a külföldi állampolgárok számára három évre érvényes papírokat ad ki. Az olyan, Caracassal a diplomáciai kapcsolatot megszakító államokban, mint az Egyesült Államok, nem is lehet regisztrálni.

A már idézett Bolívar szerint ironikus, hogy az emigránsok sok esetben nem vagy nemcsak politikai, hanem gazdasági okok miatt vándoroltak ki, tehát őket érintette leginkább érzékenyen a kormány politikája, mégis ők azok, akik nem mondhatnak ítéletet felette.