Válságjelenség, de nem rendszerhiba – történelmi hagyomány a bandaháborúzás Haitin

Június elején egy nőgyógyászt választottak meg Haiti új miniszterelnökének – írta meg a The New York Times.

Gary Conille szinte semmiféle politikai előélettel nem rendelkezik, mégis állítja, hogy többet tud tenni az országért, mint a tapasztaltabb politikusok. Sok haiti lakos pedig tényleg minden szalmaszálat megragad abban a reményben, hogy talán véget érhet az országot romba döntő bandaháború.

Conille ideiglenesen látja el a kormányfői posztot, közvetlen választói felhatalmazása pedig egyelőre nincsen: az ország kaotikus helyzete miatt az elnök feladatait április 25-e óta ellátó Átmeneti Elnöki Tanács nevezte ki őt miniszterelnöknek. Az országnak jelenleg ülésező parlamentje sincs, ráadásul a hadsereg és a rendőrség is alig tudja ellátni a feladatait.

A karibi államban 2020-ban tört ki a bandaháború, ami aztán egész Haitit lángba borította. A legerősebb bűnbanda, a C9 „család” feje, Jimmy „Barbecue” Chérizier – akinek beceneve egyesek szerint kedvenc ételére utal, mások szerint arra, hogy ellenségeinek milyen sorsot szán – most már ott tart, hogy forradalmárt játszik és elnöki babérokra tör, a kormánycsapatok pedig nem bírnak az egymással is hadakozó bandákkal. Ariel Henry miniszterelnök idén április 24-én lemondott és elhagyta az országot. Haitinek Jovenel Moïse 2021-es meggyilkolása óta nincsen elnöke. Az államfői feladatokat 2021 és 2024 között Henry látta el, most viszont a két tisztség ismét különvált. Kérdés azonban, hogy az új vezetés képes lesz-e megzabolázni a bandákat.

Haitin mindig is nagy hagyománya volt az államhatalomnál is erősebb fegyveres bandák létének. Ebben az ország alapjait megvető rabszolgafelkeléseknek ugyanúgy része volt, mint a polgárháborúknak, vagy Papa Doc rettegett „zsákos embereinek”.

Fekete Napóleon és Európa négerei

A Hispaniolának nevezett szigetet 1492-ben fedezte fel Kolumbusz Kristóf, aki először itt ért partot Amerikában. Mivel Kolumbusz a kasztíliai korona megbízásából hajózott, a sziget Santo Domingo néven spanyol gyarmat lett. Az itt élő őslakosokat a gyarmatosítók kegyetlensége, a kényszermunka és az Európából behurcolt betegségek jócskán megtizedelték. A spanyolok azonban Hispaniola nyugati felét lassacskán önként feladták, és a keleti térségre koncentráltak. Nyugatra így hamarosan francia telepesek érkeztek, akik kávé- és cukornádültetvényeket létesítettek, ahova Afrikából hoztak be rabszolgákat. A francia ültetvényesek, katonák és hivatalnokok száma eltörpült a fekete lakossághoz képest, így alakult ki a sziget ezen felének afrikai többsége. A franciák Saint-Dominguenek nevezték a maguk számára kihasított részt, így a szigeten létrejött a mai napig létező felosztás:

• a francia „rontott” verzióját, a haiti kreolt beszélő, fekete többségű nyugati rész, azaz Haiti,
• és a később Dominika néven függetlenné váló latino, spanyol ajkú keleti fél.

A 19. századig természetesen mindkét terület a sokszor egymással rivalizáló két gyarmati hatalomhoz tartozott. A spanyolok például igyekeztek ösztönözni a kalózkodást a francia vizeken. Így lett ennek központja a Haiti közelében található Tortuga, amely a Karib-tenger kalózaiból is jól ismert.

A haiti rabszolgák egészen 1791-ig kénytelenek voltak tűrni a sorsukat, amikor is a „fekete Napóleonkén” is emlegetett Toussaint Louverture vezetésével – az anyaországi forradalom mintájára – végül felkeltek a franciák ellen. Az ország hihetetlenül kaotikus történelme innen datálható. A lázadás rabszolgazendülésként indult, így, amikor az évtized közepén Robespierre eltörölte a rabszolgaságot, Louverture hűséget esküdött a köztársaságnak, és a továbbiakban francia zászló alatt küzdött a britek és a spanyolok ellen. 1799-ben André Rigaud, egy mulatt (azaz félig fehér, félig fekete) hadúr fellázadt Louverture ellen, és innentől kezdve már teljesen elmosódtak a frontvonalak a forrongó országban. Lázadó feketék, ültetvényesek, monarchisták, a francia hatóságok, illetve a beavatkozó rivális nagyhatalmak az érdekeiknek megfelelően folyton váltogatták, hogy éppen kivel szövetkeznek. Nem csoda, hogy a szigeten megerősödtek a hadurak, az „erős emberek”, egy hosszú távú és kártékony „hagyományt” teremtve.

A káoszt megelégelő Louverture 1802-ben élethosszig tartó kormányzóvá kiáltotta ki magát, ami azonban kiváltotta Párizs rosszallását. Napóleon sereget küldött Haitire, hogy térdre kényszerítse a volt rabszolgákat. Louverture-t sikerült is elfogni, ám a függetlenségi harc tovább folytatódott egy újabb felemelkedő fekete hadúr, Jean-Jacques Dessalines vezénylete alatt. A konfliktus végül 1803-ban a feketék győzelmével zárult. Dessalines ennek következtében 1804-ben kikiáltotta Haiti függetlenségét, majd császárrá koronáztatta magát. A vérszomjas és hataloméhes vezető először is vérfürdőt rendezett a franciák körében: parancsba adta, hogy minden fehérnek meg kell halnia. Bizonyos létfontosságú személyek, például az orvosok, illetve a rabszolgák oldalán harcoló fehérek kegyelmet kaptak. Érdekesség, hogy ezek közé tartoztak a Napóleon parancsára érkező, de a felkelők oldalára átálló lengyel légiósok. Dessalines a lengyeleket – elnyomott státuszuk és lázadó természetük miatt – elismerően „Európa négereinek” nevezte.

Ezután azonban az újdonsült császár gyakorlatilag visszalökte a rabszolgasorba a haitiakat. Az ország gazdaságát ugyanis parancsuralmi alapra helyezte. Hogy a létfontosságú cukorimport fenntartható legyen, a haitiaknak kényszermunkát kellett végezniük az ültetvényeken, igaz, immár némi fizetségért cserébe.

Dessalines 1806-os halála után az ország kettészakadt, és ismét eljött a hadurak ideje. Északon Henri Christophe, a császár egyik tábornoka hozott létre új államot Haiti Királyság elnevezéssel, és I. Henrik néven trónra is lépett. Délen Alexandre Pétion, egy mulatt kiáltotta ki a köztársaságot, de termesztésen nem demokratikus államformára kell itt sem gondolni. Utóbbi maradékállam következő feje, Jean-Pierre Boyer 1821-ben egyesítette Haitit. Vaskézzel uralkodott, és az egész szigetrészre kiterjesztette a kvázi-rabszolgaságot. Fontos látni, hogy az ország kezdeti történelme során minden főbb szereplő tábornok volt, akik diktátori hatalmukat a hadseregre támaszkodva gyakorolták. Mindez az erőszakos bandaháborúk előzményének is tekinthető. Az is szembetűnő, hogy mennyire gyakoriak voltak az országot szétszakító kvázi-polgárháborúk – szintén a viszálykodó hadurak vezénylete alatt.

A 19. század második felében a háborúk és forradalmak korának egy időre vége szakadt. Az országot egyre inkább a nagyhatalmak, főleg az Egyesült Államok szorongatták, ugyanakkor a század végére már civilek is feltűntek az elnökök sorában.

A zsákos ember elviszi a demokráciát

Haitin a 19–20. század fordulóján egyre nőtt a német befolyás, amit az USA nem nézett jó szemmel. A Monroe-doktrína értelmében ugyanis Washington kifogásolta az európai jelenlétet a kontinensen, aminek ellensúlyozására egyre gyakrabban avatkozott be Haiti belügyeibe. Tehette ezt már csak azért is, mert a karibi ország igencsak el volt adósodva az USA-nak. Amikor 1915-ben a szigeten lázadás tört ki a kormánnyal szemben, amerikai tengerészgyalogosok szálltak partra, hogy megvédjék az USA érdekeit. Az amerikaiak Philippe Sudré Dartiguenavet ültették az elnöki székbe, majd olyan alkotmány-kiegészítést erőltettek az országra, amely feloldotta azt a tilalmat, miszerint csupán haiti feketék birtokolhatnak földet az országban. Innentől tehát fehérek is szerezhettek birtokokat Haitin. Az amerikai megszállás egészen 1934-ig tartott, és igen brutális volt, ami miatt fegyveres ellenállás bontakozott ki vele szemben. A caco néven ismert fegyveres csapatok elkeseredett és véres küzdelmet folytattak a tengerészgyalogosok ellen. Haiti történelmében sokadszorra bukkantak fel az államhatalomtól független bandák és ezek vezérei, mint politikai tényezők.

A második világháború után Élie Lescot és Paul Magloire elnöksége alatt az ország viszonylagos stabilitásban élt, igaz, Magloire puccsal került hatalomra. Haiti ekkor USA-barát külpolitikát folytatott, de az életszínvonalat is sikerült emelni. Az 1950-es években azonban olyan politikai krízis következett, ami elhozta a vérszomjas Duvalier-dinasztia uralkodását.

Paul Magloire 1956-ban lemondott, őt pedig elnökök egész sora követte – gyenge és instabil kormányokkal egyetemben. A politikai válságnak 1957-ben, François „Papa Doc” Duvalier megválasztása vetett véget. Duvalier becenevét onnan kapta, hogy polgári foglalkozása orvos volt: főleg a szegényeket gyógyította, így nagyon népszerűvé vált egész Haitin. Regnálásának szellemisége és gyakorlata azonban nem is lehetett volna távolabb a hippokratészi eskütől.

Duvalier megerősítette a feketék pozícióit a közigazgatásban a mulattokkal szemben, hiszen maga is fekete nacionalista elveket vallott. A rendszer irányítását azonban nem osztotta meg senkivel, ráadásul 1964-ben örökös elnökké kiáltotta ki magát. Papa Doc nem bízott a reguláris hadseregben, ezért létrehozott egy rettegett milíciát. Hivatalos nevük Nemzetbiztonsági Önkéntesek voltak, ám – a vudu folklór mumusával azonosítva őket – mindenki csak „Tonton Macoute”, azaz a „Zsákos Emberek” néven emlegette a szervezetet. Az elnevezés találó volt, fő feladatuk ugyanis a haiti társadalom terrorizálása, félelemben tartása volt, ennek elsődleges eszköze pedig a rezsim vélt, valós és potenciális ellenfeleinek elrablása. Akiket a milicisták elvittek, azok nem sok jóra számíthattak. Mindez időlegesen megszilárdította Papa Doc rémuralmát, de – a rabszolgafelkelők, a rivalizáló tábornokok csapatai, és a cacók után – ismét erősítette azt a rossz hagyományt, hogy az ország biztonsági erőivel rivalizálhatnak, sőt, akár föléjük is kerülhetnek az aktuális erős emberhez hű milíciák.

Ahogy teltek az évek, Haiti egyre szegényebb és korruptabb állam lett, miközben Papa Doc már az őrület jeleit mutatta. A katolicizmus helyett a rabszolgák okkult vallását, a vudut részesítette előnyben, amit nemcsak gyakorolt, de saját magát egyenesen az egyik vudu istenséggel azonosította. Az ország középosztálya emigrált, a szegény tömegek pedig vagy a rendszert támogatták, vagy apátiába süllyedtek. A Duvalier-rezsim nemzetközi szinten stabil volt: mivel Papa Doc antikommunista politikát folytatott, az USA tolerálta vérszomjas ámokfutását. Végül Duvalier 1971-ben „ágyban, párnák közt” halt meg, sőt, az országot még 15 évig irányíthatta fia, a „Baby Doc” néven ismert Jean-Claude Duvalier. 1986-ban azonban egy tüntetéshullám emigrációba kényszerítette a dinasztia második tagját. Ezzel végetért a rendszer, amelynek mérlege közel 60 ezer meggyilkolt áldozat, rengeteg emigráns, féktelen korrupció, tomboló AIDS, és természetesen a „zsákos emberek” voltak, akiket hiába oszlattak fel hivatalosan, saját szakállukra tovább terrorizálták Haiti lakosságát.

Természeti katasztrófák és bandaháborúk kora

A Duvalier-klán bukása után a terrort káosz váltotta fel. Az 1987-re tervezett választást máris el kellett halasztani, mert a fővárosban, Port-au-Prince-ben a „zsákos emberek” mészárlást rendeztek a szavazók között. 1988-ban megtartották a voksolást, ám az amúgy sem tiszta választáson a szavazóképes haitiek alig 4 százaléka mert részt venni. A csalással megválasztott elnököt a hadsereg megpuccsolta. Ez a forgatókönyv még kétszer megismétlődött, végül 1994-ben az Amerikai Egyesült Államok katonai intervencióval állította vissza – vagy inkább hozta létre – a demokráciát Haitin. Jean-Bertrand Aristide, az újonnan megválasztott elnök piacpárti reformokba kezdett, ám nem bizonyult túl sikeresnek, így 2005-ben lázadás vetett véget uralmának, amit tetézett az országot ekkor sújtó szökőár is. A katasztrófák sorában ezt követte a 2010-es nagy földrengés, amely százezrek halálát és milliók hajléktalanságát okozta.

A 2010-es évek politikai szempontból viszonylagos stabilitásban teltek, igaz az országot újabb természeti katasztrófák, elsősorba hurrikánok sújtották. 2018-ban aztán tüntetések kezdődtek egy áremelés miatt, de a mozgalomnak hamar politikai követelései lettek. Ez volt az a szikra, ami elvezetett a jelenlegi krízishez, és ami megágyazott a bandaháborúk korának.

A haiti bandák eredete egyrészt a kormánytól függetlenül működő milíciák hagyományaira, másrészt konkrétan a „zsákos emberekre” vezethető vissza. Utóbbiakat ugyanis minden haiti milícia és banda egyfajta mintának tekintette – és tekinti a mai napig. A 90-es években még ők uralták az utcákat, de Aristide elnök az ellene indult lázadásra válaszul saját, működésükben a „mumusokra” hasonlító milíciákat hozott létre. Ez a jelenség fokozta a karibi ország instabilitását. A 2010-es években aztán a természeti katasztrófák is rátettek minderre egy lapáttal. A hurrikánok ráadásul a börtönöket sem kímélték, a káoszban pedig sok veszélyes bűnöző szökött meg. Ők a politikai milíciák mintájára szervezték meg magukat, a cél azonban számukra már csak a fosztogatás és a börtön elkerülése volt.

A két legerősebb bandává a G9 és a G-Pep elnevezésűek váltak. Előbbit a Barbecue néven elhíresült Jimmy Chérizier alapította, és vezeti a mai napig. Őt a rossz  nyelvek szerint az ekkor regnáló Jovenel Moïse elnök támogatta a háttérből. Az tény, hogy főleg a kormányt ellenző bandákkal háborúzott és rivalizált, ezek vezetőit ölette meg. Lehet, hogy a kormány így megszabadult pár fegyveres ellenlábasától, de Chérizier hatalma és az utcai káosz ezzel csak még nagyobbra nőtt.

Nehéz mindezt tovább fokozni, de Haiti szerencsétlen sorsa 2020-ban még rosszabbra fordult. A szegény és kaotikus országot a Covid-járvány és a nyomában járó gazdasági válság fokozottan érintette. Ezt a krízist azután 2021-ben újabb földrengés követte. Szintén ebben az évben történt az is, hogy Moïse elnököt meggyilkolták.

Az addig kvázi védelmet élvező Chérizier úgy érezte, meg kell bosszulnia az államfő halálát, ezért – újabb bizonyítékát adva annak, hogy a kormány támogatását élvezte – hajtóvadászatba kezdett a feltételezett elkövetők ellen. Körülbelül erre az időszakra tehető az is, amikor a bandák már nyíltan rivalizáltak a meggyengülő rendőrséggel és a hadsereggel. És persze egymással: Haiti városainak utcái ekkoriban a G-Pep és a G9 csatáitól voltak hangosak. Ehhez az is hozzájárult, hogy 2017-ben Haitit elhagyták az ENSZ-békefenntartók, a hatalmi vákuumba pedig a bandák nyomultak be. 2023-ra az országot annyira eluralta az erőszak és a káosz, hogy külső megfigyelők innentől már egyértelműen bandaháborúként írják le az eseményt.

2024 elejére a helyzet tarthatatlanná vált. Több haiti börtönből is újabb foglyok szabadultak ki, ezúttal már nem spontán módon, hanem a bandák segítségével. A bűnözők ráadásul rendőrőrsöket is megrohantak. Chérizier annyira nyeregben érezte magát, hogy groteszk módon politikusként kezdett el viselkedni. Bandáját „Forradalmi Erőkre” nevezte át, sőt „koalíciót” alakított több más bűnözői csoporttal. Chérizier ezután a fővárosba vonult, ahol követelte az ideiglenesen az elnöki és kormányfői hatalmat gyakorló Ariel Henry lemondását. A bűnöző retorikájában kárhoztatta az országot kifosztó hatalmi elitet, és a változás szükségszerűségéről beszélt azt remélve, hogy megnyerheti a haitieket magának. Henry – részben a fenyegetések hatására – idén áprilisban le is mondott hivataláról, majd elhagyta az országot. A politikus azonban természetesen nem „Barbecue-nak” adta át  a hatalmat, hanem a fentebb említett ideiglenes elnöki tanácsnak. Ők pedig júniusban egy nőgyógyászt neveztek ki kormányfőnek, szétválasztva ezzel a hatalmi ágakat. És itt érkezünk el a jelenbe: a miniszterelnöknek, Conille-nek egy ilyen helyzetben kellene helyt állnia.

Új seprű jól seper? Technokrata kormányfő Haiti élén

Gary Conille, az ország újdonsült kormányfője nemcsak orvosként dolgozott, van némi politikai előélete is. Sőt, rövid ideig volt már miniszterelnök is egy ideiglenes kormány élén. Emellett sokáig szolgált az ENSZ diplomatájaként, ami miatt több mint tíz évig élt külföldön. Ez hátrány lehet a számára, hiszen így kevésbé ismeri a haiti politika hírhedten korrupt és véres világát. Ugyanakkor előnyére is szolgálhat, mivel nem is szennyezte be őt ez a környezet. Éppen utóbbi miatt támogatja a nemzetközi közösség és a Biden-adminisztráció is. Egyesek úgy látják, Conille korábban azért bukott meg gyorsan, mert nem vett részt a korrupt politikai játszmákban. A naiv, technokrata értelmiségi képe tehát a kezére játszhat, a haitiaknak ugyanis elege van a politikai elitből, amelynek tagjai nemcsak korruptak, de sokszor a bűnbandákhoz is kötődnek.

A politikai osztály egyszerűen nem hagyott jó szájízt az emberekben, és úgy gondolom, hogy most olyan valakit keresünk, aki kompetens, aki bizonyította, hogy képes megoldani dolgokat, és akinek eredményei is vannak

– mondta Ariel Dominique, a Haitian American Foundation for Democracy nevű szervezet igazgatója.

Nemcsak a haitiek bizakodnak, de maga Conille is tele van tervekkel:

Amire először is szükség lesz, az egy működő igazságszolgáltatási rendszer, mert, valljuk be őszintén, jelenleg nincs ilyen. Negyven rendőrőrsöt pusztítottak el. Készen kell állnunk pótolni ezeket

– mondta a kormányfő a New York Timesnak nyilatkozva.

Emellett azonban az új miniszterelnöknek más feladatai is akadnak. Először is vissza kell szereznie az irányítást az országa felett. A bandák ugyanis Haiti jelentős részét uralják, emellett újjá kell építenie az ország infrastruktúráját, beleértve többek között az utakat, az iskolákat és a kórházakat.

Conille mindehhez a nemzetközi közösség támogatására számít:

A jelenlegi krízis véleményem szerint sokkal komplexebb, mint amellyel a földrengések után néztünk szembe. És a földrengéseket követően sokkal több partnerünk segített nekünk, illetve sokkal aktívabban.

Wolf Pamphile, a Haiti Policy House nevű washingtoni kutatóintézet alapítója optimista. Szimpatikus volt számára többek között az is, hogy Conille Washingtonban angolul és a haiti őslakosok kreolján beszélt, nem pedig franciául.

Ismered azt az érzést, amikor új munkahelyed van, és mindenki kedvel? A kormányfő is ilyen jól kezdett. Jól kommunikál, amire a haitiak régóta vágynak

– mondta Conille „politikai mézesheteiről” Pamphile.

Haiti válaszúton

Mindeközben Conille-nak van még egy égetően sürgős feladata. Neki kell levezényelnie azt a projektet, amelynek keretében az ENSZ égisze alatt kenyai rendőralakulatok érkeznek az országba. A Washington Post cikke szerint július elején már meg is érkezett az első néhány száz fős egység Haitire.

A kormány szerint erre azért van szükség, mert a haiti hatóságok egyedül képtelenek voltak fenntartani a rendet. Sokan azonban szkeptikusak az akció kapcsán. A kenyai rendőrség ugyanis hírhedt az erőszakosságáról és az emberi jogok megsértéséről. Sok helyi érzi úgy, hogy a kenyaiak jelenléte nem csökkentette a bandaerőszak mértékét.

Nem érzem úgy, hogy a kenyaiak jelenléte bármiben is érintene. Semmi sem változott, és a biztonságérzetem sem javult. Nem értem, miért vannak itt

– mondta például egy helyi lakos az amerikai lapnak.

Igaz, a külföldi rendőrök jelenlétét talán azért sem érzik a haitiak, mert ezek a rendőri erők és a bandák eddig még nem keveredtek nagyobb összecsapásokba. Helyi források szerint a kenyaiak csupán az utcákon járőröznek, és mindeddig nem is kezdtek komolyabb bevetésekbe. Ez viszont erodálhatja a beléjük vetett maradék bizalmat, hiszen, amennyiben nem konfrontálódnak, nem lesznek képesek eredményt elérni.

Egy, a Washington Postnak nyilatkozó, neve elhallgatását kérő kenyai rendőr elmondta, készen állnak, és hamarosan megtámadják a „bujkáló bandákat”. Más források szerint viszont a kenyai kontingens egyelőre a felszerelése megérkezésére vár. Emellett a misszió költségvetése is hiányos: a beígért több száz millió dollárból alig 21 milliót sikerült eddig nemzetközi donoroktól összegyűjteni.

Összefoglalva tehát: az új kormányfőre számos komoly feladat vár. Jelenleg a főváros 70 százaléka és az ország jelentős része a bandák kezében van. Haiti fegyveres erői tehetetlenek, és az is tisztán látszik, hogy a kenyaiak sem állnak a helyzet magaslatán. Nehezen megmondható tehát, hogy miként lehet ebből sikeres terminus Conille számára.

Vannak természetesen olyan tényezők is, amelyek akár bizakodásra is okot adhatnak. A nemzetközi közösség teljes mellszélességgel Conille mögött áll, igaz, a pénzügyi források csak lassan csordogálnak. Barbecue hiába játszik modernkori rabszolgafelkelőt, egy bűnözővel nem sokan fognak szóba állni nemzetközi szinten. Valószínűleg a haitiak többsége is támogatja a kormányt abban, hogy végre tegyen rendet. Másrészt viszont a fentiekből világosan látszik, hogy Haiti történelmének szerves részét képezik a lázadozó vagy éppen a politikai elitet kiszolgáló paramilitáris fegyveres csapatok – Chérizier tehát nem egy váratlan anomália, hanem a  haiti történelem logikus terméke. Válságjelenség, de nem rendszerhiba.

Sajtóhírek szerint egyébként már ahhoz is bátorság kellett, hogy az ideiglenes elnöki tanács a bandák által uralt főváros közepén tartsa meg az ünnepélyes eskütételét. Innen márpedig nehéz lesz visszahódítani az egész országot. Úgy is lehet mondani: innen szép nyerni.

Kapcsolódó

„Haiti vagy mindannyiunk paradicsoma lesz, vagy mindannyiunk pokla”

A Karib-szigetek talán legveszélyesebb helyének tartott Haitin ismét pattanásig feszült a helyzet. Az új állam- és kormányfőt egy rendőrből lett gengsztervezér irányításával akarják megfosztani a hatalmától az országot ténylegesen irányító, utóbbi években összefogó bűnbandák.