Aki először hangsúlyozta a jó hírszerzés fontosságát: Isten volt

Az első fontosabb szereplő a világ irodalmában, aki hangsúlyozta a jó hírszerzés fontosságát, Isten volt

– ezzel az elsőre meglepőnek tetsző megállapítással kezdi monumentális, kétkötetes, 1282 oldalas, Titkos világ című szövegfolyamát Christopher Andrew, aki a hírszerzés egyetemes történetének feldolgozására vállalkozott.

Ez – értelmezésében – akkor történt, amikor nagyjából Kr. e. 1300-ban Isten azt mondta Mózesnek, hogy küldjön ki kémeket földeríteni Kánaán földjét, amelyet Izrael fiainak adott. Akkoriban kiképzett hírszerzők még nem sorakoztak a feladatra, így Mózes Izrael tizenkét törzséből egy-egy tekintélyes férfit választott a küldetésre. Azt a feladatot adta nekik: „És nézzétek meg a földet, hogy milyen az; és a népet, a mely lakozik azon: erős-é az vagy erőtlen, kevés-é az vagy sok? És milyen a föld, a melyben lakozik az: jó-é az vagy hitvány; és milyenek a városok, a melyekben lakozik: táborokban vagy erősségekben lakozik-é?” Andrew emlékeztet arra, hogy az isteni harag lecsapott az akció után, mert a hírszerzés minősége csapnivaló volt, vagyis nem a valóság feltárását szolgálta. Az a tíz ember, aki torzított, saját véleménye bemutatására használta a lehetőséget, dögvészben halt meg. A kémvizsgán jól teljesítő kettő azonban beléphetett az ígéret földjére.

A történet most leginkább azért érdekes, mert megmutatja, a hírszerzés nagyjából egyidős lehet az emberi gondolkodással. Ez annyiban nem meglepő, hogy evidenciának is tűnik, annál több esélyünk van a jó döntések meghozatalára, minél többet tudunk a körülményekről, a nehezítő tényezőkről, a valóságról. Ezek a fontos és pontos, megszerzett információk ugyanis szinte automatikusan csökkentik a ránk váró meglepetés esélyét, minimalizálják a rizikót, miközben növelik esélyeinket a jó stratégia és taktika kidolgozására, az optimális döntés meghozatalára.

Arról nem szólva, hogy az alternatív eszközök használata sok esetben az egyik fél egyetlen esélye arra, hogy érvényesítse akaratát, elérje katonai-politikai célját. Hiszen, ha papíron csakis a lövőerő és a létszám alapján játszanák le a háborúkat, diplomáciai meccseket, mindig és minden esetben a nagyobbak nyernének. Ám a történelem számos példája mutatta, hogy milyen sokat jelent a meglepetés ereje, csata esetén az összecsapás helyének kiválasztása, az ellenfél megtévesztése. Nem meglepő, hogy Benjamin Netanyahu korábbi izraeli miniszterelnök beszédeinek egyikében azt a kérdést tette föl, ki végzi majd el Izrael fedett műveleteit, majd a Moszad régebbi, Példabeszédekből származó mottójával felelt:

Mert az eszes tanácsokkal/megtévesztéssel viselhetsz hadat hasznodra. Így tud győzni a kevés a sok fölött, és ezt mi már megtanultuk ősapáink napjaitól kezdve.

Ugyancsak jól ismertek a politikából azok az e kötetben számos helyen tárgyalt eljárások, amelyekkel egyes ellenfelek közvetlen fegyveres konfrontáció nélkül vívják háborújukat:

• propagandát terjesztenek,
• álhírekkel,
• merényletekkel,
• megvásárolt ellenzéki erők befolyásának növelésével

próbálják gyöngíteni ellenfelük politikai stabilitását. A hírszerzési eszközök használatának, a kémkedésnek, a befolyásolási kísérleteknek, a soft powernek megannyi példája ismert a történelemből. Használták sötét diktatúrák a legmocskosabban elnyomó rezsimek fenntartásához, valamint kiszolgáltatott, megalázott kisebbségek szabadságuk visszanyeréséhez. Ilyen és olyan célokra egyaránt használták ezeket a képességeket. Ami az elképesztő tudásanyagot mozgató, olykor lebilincselő, máskor az átlagolvasó számára feldolgozhatatlan részletekkel terheltsége miatt idegpróbáló könyv olvasása után szembetűnik, hogy szinte az összes kortárs jelenségnek az álhírek terjesztésétől a kettős ügynökök alkalmazásáig megvan a történelmi előképe. Most mutatunk néhányat a kötetben felvonultatott számtalan emblematikus tanmeséből, amelyek között van, amelyik az orosz–ukrán háborúra reflektál, másik talán bizonyos kortárs politikai rendszerek működését magyarázza, megint másik pedig az árulások természetét beszéli el.

Szalamiszi csata, elefántok az Alpokban és az áruló FBI-os

1. A szalamiszi csata és a kettős ügynök. A perzsák és a görögök epikus harcának egyik klasszikusa a szalamiszi csata. Az athéni és a szövetséges görög flotta a szigetnél lelt menedékre. A perzsák serege összehasonlíthatatlanul nagyobb volt. Ráadásul odaérkezett hozzájuk a Szikinnusz nevű rabszolga, aki arról tájékoztatta őket, hogy az Athénnal szövetséges hajók parancsnokai úgy döntöttek, elmenekülnek, így a perzsáknak tökéletes célpontot jelentenek majd, ráadásul az elbeszélés szerint az egyedül maradó Themisztoklész hadvezér kész átállni a perzsákhoz, amint közelítenek. Csakhogy Szikinnusz kettős ügynök volt, azaz Themisztoklész bízta meg azzal, hogy csalja be a perzsákat a Szalamisz szigete és a görög szárazföld között húzódó szorosba, arra számítva, hogy a szűk térben könnyebben lékelik majd meg a perzsa hajókat a létszámbeli hátrányban lévő védők. A cselvetés sikerült, 200 perzsa hajó süllyedt el, Xerxész perzsa uralkodó pedig a vert seregével hazatért. Az egész háború sorsa megfordult. Azaz: az erőviszonyok alapján kiegyenlítetlennek tetsző küzdelmet is megfordíthatja a sikeres cselvetés, ahogyan az is látszik, micsoda ereje lehet a politikában is, ha sikerül beépülni az ellenfelek közé, s úgy befolyásolni a riválist, hogy végül azt tegye, amit mi szeretnénk. Előbbire nagyon friss példa az ukrán ellentámadás a mostani háborúban, amelynek sikerét részben az alapozta meg, hogy sikerült félrevezetni az oroszokat az akció fő helyéről és irányáról.
2. Elefántok, tudás és a hírszerzés. Hannibál – ahogyan egy nem is olyan régi film címe üzeni – Róma rémálma volt. A karthágói hadvezér sokat tett a birodalom elpusztításáért. Azért is lehetett sokáig sikeres, mert nagyon fejlett volt a hírszerző rendszere. Kémeket helyezett el római katonai táborokban, köztük volt olyan, aki évekig aktív volt. Ehhez persze hozzájárult Róma kifejezetten rossz hírszerzési, ebben a konkrét esetben kémelhárítási rendszere. Erről sokat elmond, nem tűnt föl senkinek, hogy – a farsangi időszakon kívül fölöttébb formabontó módon – elefántok trappoltak az Alpokban. Noha első blikkre nem tűnik korszakos titkosításnak a nagy szürke állatok vonulása a hegyekben, Hannibál győzelmeit leginkább annak tulajdonítják, hogy képes volt meglepni, megtéveszteni az ellenfeleit. Érdekesség, hogy a rómaiak nem e tudásfölénynek tudták be az ellenfél sorozatos sikereit, hanem inkább arra a következtetésre jutottak: „a vereséget hadvezérük okozta azzal, hogy megvetette és elhanyagolta az isteneket megillető szertartásokat, (…) arra is intette őket, hogy ne féljenek az ellenségtől, hanem inkább tiszteljék az isteneket, és engeszteljék ki haragukat.” Sőt a történetíró Plutarkhosz szerint ,A diktátor az összes ember jelenlétében megfogadta, hogy feláldozzák az egész év gyarapodását a bevételekben, sertésben, birkában és borjúban, ami azt jelenti, amit egész Itália hegyei, síkságai, folyói és mezői az eljövendő tavasszal teremnek.” Azaz: történelmi kitekintésben is érdemleges tanulság, ahogyan autoriter, totalitárius rendszerekben kikerül a felelősség a döntéshozatali eljárásokon kívülre: hol az istenek, hol Brüsszel, hol a nácik, hol Moszkva a célkeresztben, ám azok, akik felelősséget vállalnak azzal, hogy a közhatalmat gyakorolják, kívül maradnak e körön azért, hogy megőrizzék hatalmukat, ne kérjék számon őket. Annak ugyanis csak demokráciákban van – még ha kevéssé trendi is – divatja.
3. Arthasásztra, az államvezetésről szóló nagy indiai kézikönyv. Az időszámításunk előtt a harmadik század környékén írt szöveg lefesti a világ első, teljesen megszervezett megfigyelési államát. A királynak azt tanácsolja, hogy lényegében mindenkire potenciális veszélyforrásként tekintsen: az udvar főemberei a trónjára áhítozhatnak, a parasztok fellázadhatnak, a katonai vezetők a korona ellen szervezkedhetnek. A szöveg azt javasolja: „Megfelelő figyelmességgel a király állítsa rá kémjeit minden egyes tanácsadójára, barátjára és fiára, a városában és vidéken, és a neki alárendelt főnökök uradalmaiban. A kémeket úgy kell foglalkoztatni, hogy ha lehet, ne is ismerjék egymást. Bharata leszármazottjai között is meg kell ismernie az ellenség kémeit oly módon, hogy saját maga állít kémeket a boltokba és  szórakozóhelyekre és az emberek csoportosulásaiba, a koldusok közé, az öröm kertjeibe és parkjaiba, a tanult emberek találkozóihoz és tanácskozásaihoz, a vidékre, a nyilvános helyekre, a saját udvartartásához és a polgárok házainak köreibe.” Arra is kitér, hogy a királynak provokátorokat kell alkalmaznia az uralkodó elleni lehetséges összeesküvések felfedezésére, olyan miniszterek lebuktatására, akik esetleg elcsábítanák a királynőt. Erre konkrét javaslatot fogalmaz meg: vándorszerzetesnőt kell küldeni hozzájuk, aki arról ad információt, hogy a királynő beléjük szeretett, akik nem felelnek, feltehetően ártatlanok. A provokátoroknak szánt kulcsszerep – kötetünk szerzője szerint – már jelzi, milyen paranoid tendenciák jellemzik később némelyik uralkodó hatalomgyakorlását. Az Arthasásztra különlegessége, mint arra Andrews felhívja a figyelmet, hogy noha a tizenkettedik századig rendre idézték, aztán vagy ezer évre eltűnt a látókörből. Ám egy könyvtáros újra felfedezte 1904-ben, majd kiadta, így újra az érdeklődés középpontjába került. Hogy aztán még 2012-ben is hivatkozzon rá Shivshankar Menon, korábbi külügyminiszter és nemzetbiztonsági tanácsadó, méghozzá azért, mert emlékeztet arra, a stratégiai gondolkodás jelen volt Indiában a gyarmati korszak előtt is. Tanulságként kiemeli: „Hogy magunk között megmondjuk az igazat, ami India stratégiai gondolkodásáról manapság a köztudatban van, az származék, olyan koncepciókat, doktrínákat és szókészleteket használ, amelyek más kultúrákból, időkből, helyekről és körülmények közül származnak.” Ebből következően: 1. Jól látszik, hogy az orwelli disztópiák jelenlegi kínai államszervezésben megvalósuló gyakorlata vagy a magyar kommunista diktatúra rendszerváltás előtti besúgó- és megtorlóhálózata a komplett történelmet végigkíséri, a diktatúrák paranoid hatalomféltése és elnyomása ugyanazon a logikán építkezik, hogy persze manapság lássuk ezeknek demokratikus és autokratikus államokban megjelenő puhább megjelenési formáját például a Pegasus-szoftver használatakor. 2. Az indiai politikus elbeszéli azt a nemgondolkodást, amelynek keretében egyes politikusok nem kísérlik meg saját nyelvükön, saját közösségük saját körülményeit és érdekeit figyelembe véve elbeszélni nagy történetüket, azaz meg sem próbálnak stratégiai gondolkodásból következően politizálni, hanem csupán mintákat kívánnak követni. Ebből következik a nyugatos elitek totális elszakadása a néptől, a lokális közösségektől, amelynek az univerzális mondásokhoz és példákhoz képest sajátosak a helyei, körülményei, valóságészlelései.
4. Napóleon. A francia császár Andrews szerint nagyban hasonlított megannyi autokratához abban, hogy leginkább azok a hírszerzési jelentések győzték meg, amelyek megerősítették előre kialakított véleményét. A másik az, hogy kiemelkedően fontosnak tartotta a nyílt források használatát a hírszerzésben. Ennek az volt az oka, hogy a nem cenzúrázott brit lapok gyakran megbízhatóbb információkat közöltek a hadsereg manővereiről, mint a tábornokok, Wellington herceg, fő ellenfele, irigy is volt Napóleonra, amiért kezében tartja a médiát. Azaz: 1. Klasszikus autokrácia-probléma a Napóleonnál említett ügy. Amartya Sen szerint működő demokráciában sohasem volt éhínség, mert megfelelően áramlanak az információk, szabad a nyilvánosság, a vita, a politikusok döntési és cselekvési kényszerbe kerülnek. Jellemző, hogy még Mao Ce-Tung is arra jutott, hogy a nagy kínai éhínség egyik oka a demokrácia hiánya volt, mert anélkül nem lehet tudni, mi történik „odalent”. Érdemes is lenne megtudni majd egyszer, milyen információk alapján döntött Vlagyimir Putyin az Ukrajna elleni háború megindításáról. Az eddigi elemzések szerint ugyanis lehetséges: nem megfelelő, azaz a valósághoz közeli adatok, megfigyelések jutottak el az elnökhöz. Alábecsülték az ukránok erejét, eltökéltségét, Zelenszkij elnök képességeit és bátorságát, felül az orosz erők teljesítőképességét, morálját. Ez – a történelmi és autokráciapéldák alapján – azért történhet meg, mert mindenki alkalmazkodik a vezető elvárásaihoz, ahogyan Napóleon is leginkább azt szerette, ami illeszkedik a véleményéhez. Ebből fakad számos autokrata tragikus és végzetes hibasorozata, mivel egy idő után a hűség és a vezető igényeinek kielégítése vezényli a rendszer főbb szereplőit, akik ezért cserébe lemondanak a tudás érvényesítéséről vagy a vezető akaratának nem megfelelő valóság bemutatásától, a problémák artikulálásáról. Csakhogy ennek nyomán a főnök nem a valóságot tükröző, hanem a számára optimalizáltan beérkező információk alapján hoz döntést. 2. Mint az látszik, a történelem során állandó hírszerzési eszköz a nyílt források használata: ezek az újságoktól terjednek egészen addig, hogy az ukrán szakemberek orosz katonák és civilek közösségimédia-posztjai alapján azonosítják az egyes egységek helyzetét.
5. Robert P. Hanssen és az árulás. A két kötetben számos egészen elképesztő kémről, karakterről olvashatunk, ami újra csak igazolja a mágikus realizmus ikonjának, Gabriel Gárcia Márqueznek a mondását, amely szerint egyik könyvében sincs más, mint a puszta valóság, mely különb író bárkinél, hiszen a nagy kémregények fölött is elsétál olykor a valóság. Az Andrews monumentális könyvében szereplő kémsztorik is hihetetlen embereket, történeteket, fordulatokat vonultatnak fel. A kiemelkedő alakok egyike Hanssen, a legmagasabb rangú FBI-tiszt, aki valaha külföldi hatalomnak kémkedett. Az oroszoknak úgy juttatott el szigorúan bizalmas anyagokat, hogy Washington környéki átadóhelyeken helyezte el a dokumentumokat. Az anyagi okokból árulóvá vált Nicholson fantaszta és szexuális exhibicionista volt, aki például barátjának közvetítette, ahogyan feleségével közösül. Az FBI és a CIA tudott arról, hogy van egy beépített ügynök a rendszerben, ám nyomozásuk félresiklott, rossz embert gyanúsítottak, végül egy oroszoktól lopott akta buktatta le Hanssent. Amikor 2001-ben letartóztatták, azt kérdezte az FBI-ügynököktől: „Mi tartott ilyen sokáig?” Azaz: kevés értékesebb tudás van az ellenség titkainál. Az így szerzett tudásokból ugyanis egészen eltérő döntések és stratégiák következhetnek. Valójában az egyes sztorik megmutatják, milyen versenyhátrányt jelent, ha az ellenség pontosan tudja, mik az érdekeink, a céljaink, az eszközeink és a szándékaink. Ahogyan az is világos, kevés veszélyesebb hatalom van az emberi psziché fölött, mint a pénz. Nem csupán az itt közölt történetekből, de a Putyin emberei című, idehaza nemrég megjelent kötetből is kiolvasható, hogyan lehet korrumpálni, de legálisan is túlfinanszírozni egyes szereplőket, politikusokat, döntéshozókat, hogy végül a mi érdekeinket szolgálják. A puha hatalom érvényesítésének kevés hatékonyabb eszköze van, mint ha az ellenség emberei harcolnak a mi céljainkért.

+1. Karl Marx és a háttérben meghúzódó magyar szál. Természetesen Marxot és a körülötte szerveződő mozgalmat is megfigyelték. A könyvből pedig kiderül, hogy az a porosz rendőri ügynök, aki a legtöbb sikerrel nyerte el Marx bizalmát, Bangya János magyar újságíró volt, akit fel is kért Marx, hogy csatlakozzon a Kommunista Ligához. Olyannyira sikerült a közelébe férkőznie, hogy szövegeket küldött neki, amiket Bangya tovább is postázott a berlini rendőrségi központba. Azaz: a hiúságnál kevés veszélyesebb gyengeség létezik, hiszen ha hízelgéssel és ígérettel lehet bizalmat szerezni, akkor nem kell érte megdolgozni.

Titkos és titkok nélküli világ

És akkor még kiderül a könyvből, hogy miként használta IV. Fülöp spanyol uralkodó Paul Rubenst, a kor legünnepeltebb festőinek egyikét, hogy titkos kapcsolatba kerüljön I. Károllyal, Britannia királyával, hogy az 1776-ban Párizsba érkező Benjamin Franklin tudós, irodalmár, polgárjogi harcos hogyan folytatott fedett propagandakampányt úgy, hogy Britannia elleni névtelen cikkeket helyezett el a médiában, és hogy George Washington leghíresebb kémje, Nathan Hale, akit gyakorlatlansága miatt gyorsan elkaptak a britek, felakasztása előtt mondta ki a kémkedés történetének talán leghíresebb üzenetét:

Azt bánom csupán, hogy csak egy életemet veszíthetem el a hazámért.

A sor hosszan folytatható, ám talán ennyiből is kiderül, világunknak mekkora része titkos, s hogy e titkos rész, milyen izgalmas. Ennek köszönhetően világosan látszik, mennyire kevés tudásból próbáljuk értelmezni, megérteni a politikusok, uralkodók, döntéshozók tetteit, stratégiáit, lépéseit. A történészek képesek megannyi részlet feltárásával, megértésével feldolgozni az egyes eseményeket, korszakokat, karaktereket, ám a Titkos világ olvasása után legelemibb meggyőződésünk, hogy valójában sohasem tudjuk-értjük meg pontosan, mi, mikor, miért történik. Az akták egy része sokáig nem kutatható, hozzáférhető, egy részét biztosan elégették, arról nem szólva, hogy mindig lesznek le nem írt egyezségek, szándékok.

Mindennek tudatában érdemes mindig kételkedni akkor is, ha a napi politikát nézzük. Mert nem látunk mindent. Örök kérdésem például: miért hagyta a komplett európai elit olyan sokáig, hogy Orbán Viktor a bolondját járassa velük? Életszerű, hogy mind ilyen naivak, akik képtelenek erőt mutatni? Esetleg voltak titkok alkuk, intrikák a háttérben? Esetleg az ő mondataihoz képest könnyebb volt otthon pozíciót fogni? Esetleg tárgyalt helyettük olyan autokratákkal, akikkel ők nem mutatkozhattak az otthoni politikai körülmények miatt? Vagy: honnan tudjuk, hogy a túlfinanszírozott politikai-diplomáciai szereplők, akiket ilyen-olyan ösztöndíjak, igazgatósági tagságok kísérnek azokban az időkben, mikor nincsenek hatalmon, milyen puha hatalmi játékok eszközei?

És miközben mindent szeretnénk tudni, ez a kötet leginkább azt üzeni: titkokra szükségünk van. A tökéletes átláthatóságért küzdők talán hisznek egy tökéletes világban, ám nem belátható, hogyan lehetne védekezni a gonosz ellen, ha a jóknak nem lehetnének titkai, kémjei, el nem kiabált érdekei, szándékai, eszközei. Persze jó és gonosz nincs (érdemes végigfutni a CIA és a KGB harmadik országban végrehajtott műveleteit, megtekinteni módszereit és külső beavatkozásban szerzett tapasztalatait), hiszen mindenki másokat sorol e kategóriákba, ám ebből az is következik, mindenképpen lesznek konfliktusok, hiszen a világszépe-versenyeken kívül nincs univerzális béke.

Márpedig, ha háború van, a titoktalanított veszít. Még ha csak az igazság után is bukik el. Az ugyanis először esik el.

Olyankor ugyanis csak egyoldalú történetek versenyeznek egymással, ám a valóságban a legritkábban találkozik a fekete és a fehér, nagyon ritka, hogy ilyen tiszta formában adjon randevút az igazság a hazugságnak, a jó a gonosznak. Az idevágó Szun-ce idézet szerint:

Az okos harcosnak tisztában kell lennie a vonzóság puha hatalmával és a kényszerítés kemény hatalmával.

Az ellenfél belülről gyöngítése, a kémkedés, az autokrata modellekben a megfigyelés, a fake news, a propaganda – szinte minden kortárs jelenség végigkíséri a történelmet. A platformok, a módszerek, a szereplők, a technológiák változnak: a logikák ugyanazok.

Jellemző, hogy Christopher Andrew szerint már az, ahogyan a Názáreti Jézussal bántak a nagyhéten, ahogyan eljutott a peréig Pilátus előtt, leírja azt, ahogyan a modern autoriter rezsimek használják a hírszerzést: „a rezsimmel szemben felforgatónak ítélt személy megfigyelését kombinálták a vezető szakadárok köreibe való beférkőzéssel. Felforgatással vádoltak milliói haltak meg a huszadik századi pártállamok gulágjain, vérmezőin és kivégzőcelláiban.”

Nincs új a nap alatt. Ami azért baj, mert régen sem volt minden jobb.