„Nagy kő esett le a szívemről, amikor azt mondta, megtalálták a férjem. Aztán hozzátette: felakasztva”

„Egyik alkalommal reszketve tért vissza: azt mesélte, hogy az egész cella vérrel volt tele, de még a falak és a plafon is, és kihúzott fogat is talált a földön.” A fenti idézet nem egy középkori börtönnaplóból származik, hanem napjainkból, egy európai országból. Kínzás, verés, hazudozás: egy most bemutatott riportfilmből kiderül, a Lukasenka-rendszer a futballistákat sem kíméli.
Kapcsolódó cikkek

A belarusz fociról nem túl gyakran esik szó errefelé, talán a BATE Borisov csapatára emlékezhetünk a közelmúltból, amely kétszer is a Videoton (ami néha Vidi FC, most épp MOL Fehérvár) ellenfele volt a nemzetközi kupákban. Ezúttal az ország futballélete a téma, de sajnos nem parádés gólokról és szemet gyönyörködtető cselekről lesz szó, hanem egy megrázó riportfilmről, amely bemutatja, mi történik azokkal az emberekkel – jelen esetben a labdarúgásban és más sportágakban tevékenykedőkkel –, akik szembe mernek szállni a Lukasenka-rezsimmel.

Január elején Jevgenyij Szavin orosz blogger, korábbi labdarúgó Belaruszba utazott, hogy filmet forgasson a fehérorosz foci helyzetéről az országban, ahol az augusztusi választások óta szinte folyamatosak a tüntetések. Az eredmény: február 1-jén megjelent a КраСава (KraSzava) nevű YouTube-csatornán egy videó, aminek címe magyarra fordítva Kizárnak a válogatottból, fenyegetik a klubokat, megölik a szurkolót – amikor a futball politika. A riportban megszólal, illetve szóba kerül többek között:

Téves nyOMON

Az első megszólaló Rinat Sulunov utánpótlásedző, akit 2020. augusztus 12-én, a tömegdemonstrációk harmadik napján tartóztattak le. A sportember este kilenc körül az általa megtartott edzés után hazafelé tartott – tizenegy éves fia egyedül várta otthon –, amikor az OMON (különleges rendeltetésű mobil egység, magyarul: a belügy kommandója) emberei a metrónál megállították. Az edző elmeséli, hogy a 99-es busszal szokott hazamenni, de – vélhetően a rendkívüli állapotok miatt – a busz nem járt, így gyalog indult el. Mellette több fiatal is sétált, volt, aki tüntetésről jött, másoknak csak épp arrafelé volt dolguk – ahogy Sulunovnak is.

Gondoltam, megkérdezik, honnan jövök és miért, és amikor kiderül, akkor utamra bocsátanak. De kissé máshogy alakult a dolog

– meséli a tréner, és ez a máshogy alakulás egész pontosan azt jelentette, hogy Rinatot betuszkolták egy buszba, és bevitték. Huszonkét emberrel ült egy cellában – megszámolták: összesen tizenegy nemzetiséget képviseltek. Sulunovhoz – talán mert orosz állampolgár – csak két alkalommal kellett orvost hívni, őt nem verték meg annyira, mint a belaruszokat, de azt mondja, volt olyan cellatársa, akinek a bokája triplájára dagadt a bántalmazástól.

Sulunov esetéhez hasonló rettenetről számolnak be a filmben a Krumkacsi nevű, első osztályú csapat játékosai. Két nappal a Dinamo Minszk elleni kupameccsük előtt egy edzésről tartottak hazafelé, és OMON-osokba botlottak. Két focistát bevittek és megvertek. Szergej Kozeko csigolyatöréssel és súlyos vesesérüléssel jött ki a fogdából, Pavel Rasszolko pedig arról mesél a riporternek, hogy ugyan még nem zajlott le a bírósági tárgyalása, de akár tizenkét évre is lecsukhatják. Úgy tűnik, összetévesztették őket két emberrel, akik az ellenzéki tüntetésen megrongáltak egy mikrobuszt.

Bejött egy ember, megvert, aztán elment. Aztán jött egy másik, ő is megvert. Senki semmit nem kérdezett.

Szergej Podalinszkijjel az Okresztyino nevű börtön közelében beszélget a riporter. A fehérorosz futsal-válogatott egykori játékosát itt tartották fogva – ez az a hely, aminek a nevét hallva ma mindenkinek összeszorul a gyomra Belaruszban. A játékos úgy került bajba, hogy ő maga ment oda egy tüntetés után a rendőrökhöz késő éjjel, hogy merre a legbiztonságosabb hazafele menni.

„Bevágtak egy rabomobilba, alaposan elvertek, és behoztak ide” – meséli Podalinszkij. Huszonegyen kerültek egy négyfős cellába. Rettenetes, fullasztó meleg volt. Talán azt gondolták, hogy ennél már nem lehet rosszabb, de másnap egy emelettel feljebb vitték őket, ahol már harmincnyolc embert zsúfoltak be egy olyan helyiségbe, ahol amúgy négy fogvatartottnak kellett volna lennie.

Mint a moszkvai metró csúcsidőben, nem koronavírus alatt. Összezsúfolva álltunk egymás arcát bámulva.

Azt mondja, 45–50 Celsius-fok lehetett, mindenkiről ömlött a víz. Érezték, hogy fogy az oxigén, mindenki inkább csendben álldogált.  Ahogy az Instagram-oldalán – a bakancstalp nyomával díszített pólóját ábrázoló kép mellett – írja: most már tudja, hogy kibír negyvennyolc órát állva evés nélkül. „Ott nem emberek dolgoznak, hanem elfajzott állatok. Remélem, hamarosan őket dugják be ebbe a cellába.”

A riportfilmben azt mondja, amikor harmincnyolcan álltak a cellában, egyikük kiszólt, hogy legalább az ételbeadó nyílást nyissák ki, hogy jöjjön be egy kis levegő.

Őt kivitték és jól megdolgozták – alaposan megverve jött vissza. Egy másik embernek el volt törve, fel volt dagadva a lába. Kérdeztük, hogy bírja. Azt válaszolta, az első pár órában alig bírta, de már megszokta. A legrosszabb az egészben az volt, ahogy a honfitársaink bántak velünk. Ártatlan embereket vertek, akikre még nem is bizonyítottak rá semmit.

A sors iróniája: a lecsukott, megvert Szergej Podalinszkij ezek után elmeséli, hogy fél évvel korábban még felkérték őt, hogy Hollandiában a rendőrválogatottak világbajnokságán játsszon a belarusz csapatban.

És ő el is ment, ezüstéremmel tértek haza a vébéről.

Podalinszkij pár nap után kijöhetett – sokkal jobban járt, mint Olga Hizsinkova, aki negyvenkét napot töltött börtönben. Azért ültették le, mert részt vett az elnökválasztás „eredménye” elleni tiltakozásokon – a hatályos törvények szerint, aki nem bejelentett demonstráción vesz részt, az Hizsinkovát idézve: bűnöző. Először tizenkét nap elzárásra ítélték, majd még kétszer meghosszabbították a letartóztatását. Három nap után azzal „büntették”, hogy a vele egy cellában tartózkodókat máshová helyezték át, az ő zárkájába pedig kizárólag hajléktalan nőket ültettek. Át kellett élnie, végig kellett néznie szobatársainak epilepsziás rohamait, delíriumos állapotát – senki nem segített a fogvatartottakon. Szabadulása előtt egy héttel, decemberben kikapcsolták a cellájában a fűtést, és elvették a matracaikat, így a fűtetlen szobában a földön kellett aludniuk.

A korábbi szépségkirálynő három elképesztő rögtönítélő tárgyalásról is mesélt a kamerának: egy férfi a karanténban tartózkodó idős szüleihez ment egy tortával, amikor lekapcsolták az OMON emberei. Egy nagyothalló idős ember épp egy mézvásárról tartott hazafelé a feleségével, amikor a metrónál egyszer csak berakták a rabomobilba. Egy harmadik férfi pedig fiatal fia halála után épp a templomból jött – gyertyát gyújtott a fiú emlékére –, és hiába mondta, hogy a gyászon kívül más nem foglalkoztatja, nem hittek neki: tüntetésen való részvételért tizenöt napot kapott.

Nem tudom elképzelni, mi lehet a lelkében egy olyan embernek, aki ilyen ítéleteket meghoz.

A legbrutálisabb börtönsztori azonban a legnépszerűbb belarusz fociblogger, a meggyőződése miatt a meccsekről kitiltott Alekszandr Ivulin szájából hangzik el. Egy politikai okokból bebörtönzött ember mesélte neki, hogy a cellájukban volt egy férfi, aki valami egyéb apró szabálysértés miatt ült. Őt minden este elvitték, hogy takarítson ki helyiségeket.

Egyik alkalommal reszketve tért vissza: azt mesélte, hogy az egész cella vérrel volt tele, de még a falak és a plafon is, és kihúzott fogat is talált a földön.

A film erős jelenete az is, amikor a riporter elkíséri Ivulint a tárgyalására, és úgy búcsúznak el: lehet, hogy a fiatal blogger már nem is jöhet ki. Később megszólal Szavin telefonja, és kiderül: Alekszandr Ivulin megúszta pénzbüntetéssel.

Ön dönt: sportol vagy politizál

A filmből kiderül az is, hogy azok a sportolók sem jártak túl jól, akik nem kerültek közvetlenül összetűzésbe a kommandósokkal, de merték vállalni a véleményüket. A belarusz válogatott focista, a moszkvai CSZKA csapatát erősítő Ilja Skurin, miután közölte, hogy Lukasenka hatalomban maradásáig nem kíván válogatott mezt húzni, megfosztották attól a válogatott sportolókat megillető jogától, hogy nem kötelezhetők honvédelmi szolgálatra. Azaz, amint a CSZKA játékosa visszatér hazájába, rögtön behívhatják katonának – a belarusz labdarúgó szövetség elnöke egyébként korábban katonai vezető volt.

Sztaniszlav Dragun, a fehérorosz válogatott egyik legjobbja Skurinnal ellentétben nem mondta le a válogatottságot, viszont azt írta az Instagramon: rosszul van attól, hogy ártatlan embereket csuknak le és vernek meg. A belarusz válogatott minden idők legfontosabb találkozója előtt állt: ha nyernek a pótselejtezőn Grúzia/Georgia ellen, meglett volna az esélyük, hogy kijuthassanak az Európa-bajnokságra.

Dragunt, a válogatott ászát a sorsdöntő meccsre nem hívták be a válogatottba.

A hivatalos indok: a játékosnak állítólag ismét pozitív lett a koronavírustesztje. Klubja, a BATE közölte, hogy Dragun egészséges, látható is fotókon, ahogy együtt edz a csapattal. A belarusz válogatott végül vereséget szenvedett a grúzoktól, és elszálltak az Eb-reményei.

A történet azonban nemcsak a focistákról szól: fehérorosz sportolók az országban kialakult helyzet nyomán aláírtak egy nyílt levelet, amelyben tiszta választásokat, az erőszak befejezését, a politikai foglyok kiengedését és hasonló követeléseket fogalmaztak meg. Ezeket a sportolókat később egyszerűen kizárták a válogatottakból. Itt már nem közepesen ismert focistákról, hanem olimpiai érmesekről, világklasszisokról van szó, birkózókról, atlétákról. Hiába szereztek olimpiai kvótát, már nem tagjai országuk válogatottjának.

Nem egy tipikus öngyilkosság

A megrázó riportot készítő Jevgenyij Szavin szerint azt az őrületet, ami most Belaruszban tapasztalható, leginkább egy fiatal szurkoló, Nyikita (belarusz verzióban: Mikita) Krivcov tragikus halála jelképezi. 2020. augusztus 9-én Krivcov megjelenik egy békés tüntetésen a történelmi fehér-piros-fehér zászlóval,

három nap múlva nyom nélkül eltűnik, augusztus 22-én felakasztva találják meg egy minszki erdőben.

A „nyomozás” nem talált erőszakra utaló nyomot. Eljárás azóta sem indult az ügyben. Szavin a filmben bemutatja azt a rettenetes és egyértelmű bizonyítékot, ami alapján nyilvánvaló, hogy a rendőrök hazudnak: a felakasztott Krivcov arcán látszik, hogy a férfit nem sokkal korábban a felismerhetetlenségig összeverték.

A riporter felkereste az elhunyt szurkoló feleségét Zsogyinóban (belaruszul: Zsodzina). Jelena Krivcova elmesélte, hogy férje az ultrákról kialakult képpel ellentétben békés, nyugis, konfliktuskerülő ember volt. A beszélgetésben szóba kerül, hogy Nyikita testén volt egy 1312-es tetoválás. A számok az ACAB betűkre utalnak, ami az All Cops Are Bastards (minden zsaru rohadék) rövidítése. Talán ezzel vívhatta ki a kommandósok haragját. Az alábbi videón a rendőrsorfallal szemben Nyikita Krivcov látható.

Jelena elmondta, hogy augusztus 9-én Nyikita még saját városában a szurkolótársaival tüntetett a téren, másnap már Minszkbe utazott. 12-én már nem tudták őt telefonon elérni. Eleinte nem is izgultak miatta, mert azt mondta a feleségének, hogy még Szmolenszkbe is elutazik, és ő fog jelentkezni.

Még ha épp haragban voltunk, vagy összevesztünk is valamin, akkor is mindig telefonált, érdeklődött, hogy mi van a kislányával

– meséli Jelena Krivcova. A közösségi oldalakon kezdték el keresni a férjét. A hivatalos szervek nem fogadták el Jelenától az eltűnésre vonatkozó bejelentést, mert azt mondták neki, hogy vagy az eltűnt személy születési helyén, vagy azon a településen kell bejelenteni, ahol utoljára látták. Augusztus 22-én Nyikita nagymamája hívta fel Jelenát, hogy a férfit megtalálták.

Nagy kő esett le a szívemről, amikor azt mondta, megtalálták. Aztán hozzátette: felakasztva.

A nyomozó hatóság azt állította, Nyikita Krivcov öngyilkos lett, méghozzá családi problémák miatt: válságban volt a házassága, és ő nem tudott ezzel megbirkózni. A feleség a filmben elárulja, hogy egy hónappal a történtek előtt valóban voltak köztük viták, de a válás szóba sem került, ráadásul utána ki is békültek. A felakasztott férfit ábrázoló képet látták a szurkolótársai is, egyikük azt mondja a filmben:

Hát nem pont úgy nézett ki, mint egy öngyilkosság.

Jelena Krivcova azt mondja, az igazságügyi orvosszakértői véleményt a mai napig nem láthatták, a nyomozó hatóság emberei közölték, hogy majd csak az ügy lezárása után szolgáltatnak információt, de azt előre megmondták: a haláleset kapcsán bűncselekményre utaló jel nem merült fel.

A filmben megszólal Nyikita édesanyja, Anzselika Kuhto is. A nő azt mondja, nem engedték őket a halottasházba, nem került sor a holttest azonosítására. Egyszerűen hazaküldték őket. Kuhto szerint valamit biztos, hogy eltitkoltak előlük, hiszen különben miért rejtegették volna a holttestet. Az anya szerint az öngyilkosság kizárt: fiának rengeteg terve volt.

A hatóságok azt állították, Nyikita Krivcov felakasztott holttestét tíz nap után találták meg. Ez megint csak nem felel meg a valóságnak: a filmben látható erdőnek az a része „frekventált”, a természetjárók rendszeresen látogatják, emiatt egyszerűen lehetetlen, hogy tíz napig senki ne vette volna észre a férfit. A riporter így foglalja össze: „Tehát a nyomozó hatóság szerint a férfi hetven kilométert utazott, hogy egy forgalmas erdős részen felismerhetetlenre verje a saját arcát, aztán felakasztotta magát, majd tíz napig ott lógott.”

Szívszorító pillanat a filmben, amikor Szavin riporter megkérdezi Krivcov anyját, fél-e azok után, hogy elmondta a véleményét.

Tudod, már nincs mitől félnem. Mit tehetnek még velem? Majd megyek, én is felkötöm magam?! Persze, megtehetik velem. Mondtam is, amikor az újságírókkal beszéltem, hogy nem lennék meglepve, ha az interjúk után nem érnék haza Minszkből. Beeshetek egy kocsi alá, vagy bármi történhet.

Íme a riport teasere, a teljes film oroszul, angol felirattal itt tekinthető meg).