„Robajra ébredtünk, másodperceken belül tíz gépfegyveres ember állt előttünk”

Krisztina Cserenkova (Kita) esküvőszervező volt Belaruszban – sikeres saját vállalkozással, teljesen átlagos, normális élettel. Punkkoncertekre járt a férjével, és mindenféléről megírta a véleményét az Instagram-oldalán. Utóbbi tevékenysége következményeként egyszer csak arra ébredt, hogy kommandósok törtek rájuk az otthonukban, nem sokkal később már börtönben volt. Több mint két és fél évet ült, szabadulása után kiszökött Lengyelországba, és most megpróbál új életet kezdeni. Interjú a belarusz antirasszista szkinhed lánnyal.

Mivel foglalkoztál, mielőtt bebörtönöztek?

Egy vidéki városban, Mazirban éltem a férjemmel. Esküvői dekoratőrként dolgoztam. Utazgattunk az országban, punkkoncertekre jártunk. Egész boldog életünk volt.

A rendőrség kritizálása – ehhez hasonló „okokat” olvastam a letartóztatásodról szóló posztokban. Tulajdonképpen miért kerültél börtönbe?

Az Instagramon nagyjából 15 ezer követőm volt. Rendszeresen posztoltam olyan témákban, mint az egyenlőség, a diszkrimináció elleni küzdelem. A 2020-as választások után elkezdtem belpolitikai témákról is írni, statisztikákat közöltem a politikai okokból bebörtönzöttek számáról, posztoltam a rendőri erőszakról, az ukrajnai orosz különleges hadművelet beindulása után pedig aktívan felszólaltam a háború ellen. Mindig ügyeltem arra, hogy a törvényeknek megfeleljenek a posztjaim – Belaruszban ugyanis meglehetősen szigorú szabályozás vonatkozik a közösségi oldalakra: akár egyetlen lájkkal vagy bejegyzéssel is megsértheted a törvényt.

Krisztina Cserenkova

Akkor hogyhogy mégis a hatóságok látókörébe kerültél?

A belarusz szakszolgálatok embereinek nagyon nem tetszett az Instagram-oldalam, és az, hogy aktívan véleményt alkotok. Elkezdték figyelni, hogy miket írok, mit teszek közzé. Mint utólag kiderült, leginkább az bosszantotta őket, hogy kritizáltam a rendvédelmi szervek, szakszolgálatok munkatársainak tevékenységét. Mindenféle szleng kifejezéseket használtam rájuk, kissé bántó, de törvényes szavakat. Mindenesetre nyomozás indult a posztjaimmal kapcsolatban. És aztán lecsapott rám a GUBOP.

A GUBOP a szervezett bűnözés és korrupció elleni hatóság – hogyhogy ők nyomoztak az ügyben?

Nem csak a bűnszervezetek ügyében járnak el, 2020 után már az ellenzéki aktivisták és a szubkultúrák is látókörükbe kerültek. Így kezdték el figyelni az én Instagram-oldalamat is. Aztán 2022. március 23-án reggel 7-kor kommandósok betörték a lakásunk ajtaját. A robajra ébredtünk, másodperceken belül vagy tíz gépfegyveres ember állt előttünk, maszkban, golyóálló mellényben. Erőszakkal kirángattak minket a férjemmel együtt az ágyból. Az első pillanatokban azt sem értettem, mit vagy kit keresnek, értem jöttek vagy a férjemért.

Nem is mondtak semmit?

A kezembe nyomtak egy papírt, amin az állt, hogy figyelték az Instagram-oldalamat, és most nyomozás folyik, ugyanis véleményük szerint a posztjaimmal törvénybe ütköző cselekedetet hajtottam végre, megsértettem a faji, nemzeti, vallási és egyéb gyűlöletkeltés tilalmára vonatkozó 130-as paragrafust – ami elvileg a nácikra vonatkozik. Ugyanakkor 2021-ben kicsit kibővítették ezt a jogszabályt, és beleírták az egyéb gyűlöletkeltést is, ami az én esetemben arra vonatkozott, hogy a gyanú szerint a rendvédelmi szervek munkatársaival szemben valósítottam meg gyűlöletbeszédet.

Alkalmaztak fizikai erőszakot?

Igen, mindkettőnkkel szemben, én ráadásul nem is tanúsítottam ellenállást. Látleletem lett arról, hogy sérülésekkel kerültem a zárkába, mégsem indult eljárás a GUBOP-osok ellen, mivel nem tudtam bizonyítani, hogy ők bántalmaztak, tehát a hatóságok szerint minden bizonnyal én okoztam saját magamnak a sérüléseket.

Egyből be is vittek?

Igen, mindkettőnket. Véget nem érő kihallgatások következtek. Gyakorlatilag reggeltől estig faggattak a GUBOP emberei. Nem adtak inni, enni, nem engedtek ki vécére. Este aztán átadtak a nyomozóhatóságnak, gyanúsított lettem. Este 9 körül lehetett már, amikor először megengedték, hogy igyak, akkor mehettem ki vécére is. Éjfél körül már előzetes letartóztatásban voltam. Néhány napot a zárkában töltöttem rettenetes körülmények között: matrac nélkül, kínzó hidegben – Belaruszban általában így bánnak a politikai okokból elítéltekkel. Ott tudtam meg, hogy nagyjából tíz ismerősömet szintén őrizetbe vették. Egy barátnőmmel kerültünk közös zárkába. Ellene is büntetőeljárás indult. A férjem megúszta háromnapos közigazgatási elzárással, minket viszont pár nap múlva elvittek a homeli szizóba.

Szizo

A szizo (fogvatartási központ) egy szigorú büntetés-végrehajtási intézmény; elsősorban azokat tartják itt fogva, akikkel szemben az ítélet meghozataláig előzetes elzárásra van szükség. Homel (oroszul: Gomel) Belarusz második legnépesebb városa, az ország délkeleti részén, az ukrán és az orosz határ közelében található.

Mennyi időt töltöttél ott?

Tizenegy hónapot. Közben zajlott a nyomozás a büntetőügyemben.

Kiderült, hogy ki jelentett fel? Ki volt, akit ennyire zavartak a bejegyzések a közösségi oldalaidon?

Vannak Belaruszban kis létszámú csoportok, ők Lukasenka támogatói, teljesen őrült fanatikusok, és azzal töltik az idejüket, hogy online kutatnak a rendszerrel elégedetlen emberek után, majd beárulják őket a hatóságoknak. Van egy olyan érzésem, hogy egy ilyen csoport tagja jelenthetett rólam is, felkeltve a szakszolgálatok érdeklődését.

Milyen paragrafusra hivatkozva ítéltek el?

Amíg a szizóban ültem, tíz szakértői vizsgálatban foglalkoztak a posztjaimmal. Nyelvi, pszichológiai és más szempontokból analizálták, hogy miről írogattam az Instagramon. Minden elemzésben arra jutottak, hogy a posztjaim nem tartalmaznak erőszakra történő felhívást, verbális agressziót. Ezt még a tárgyalásomra beidézett szakértő is elmondta: szerinte sem található erőszakra buzdítás a bejegyzésekben. Pedig ez lett volna elvileg az egyetlen kritérium, ami alapján az adott paragrafusra hivatkozva bűnösnek találhattak volna. De ez különösebben nem érdekelte a bíróságot. A nyomozást vezető nő is azt mondta nekem, hogy nem talált bűncselekményt, semmi olyasmit, ami alapján megsértettem volna a 130. paragrafust, de neki azt mondták, hogy arra hivatkozva zárja le az ügyemet. Azt mondta, fentről kapott utasítást, és szerinte kábé három évet kaphatok. Így is történt: az ügyész három év szabadságvesztést javasolt, a bíró ebből fél évet elengedett.

Artur Widak / NurPhoto / Getty Images – A helyi fehérorosz és ukrán diaszpóra tagjai a Szolidaritás Fehéroroszországgal 2022 felvonuláson Krakkó központjában, a fehéroroszországi elnökválasztás második  évfordulóján, 2022. augusztus 9-én Krakkóban.

Volt normális tárgyalásod, vagy a látszatra sem adtak?

Olyan volt, mint egy abszurd színdarab.

Kezdjük ott, hogy az ügyvédem, aki egyébként nem kevés pénzbe került, a tárgyaláson nem védett. Gyakorlatilag csöndben ült végig. Amikor a szeretteim megkérdezték tőle, hogy ez mégis miféle védelem volt, azt mondta, félt, hogy elveszíti a munkáját. A politikai ügyekben meggyanúsítottak védelme elég veszélyes Belaruszban. Más kérdés, hogy akkor milyen alapon kérnek el pénzt az ügyvédek, amikor elvállalják ezt a munkát. Tehát védelmem nem volt. Bizonyíték szintén nem volt – tulajdonképpen az ügyész magánvéleménye alapján ítéltek el.

Ez esetben, feltételezem, a fellebbezés felesleges, a jogorvoslat pedig kizárt volt.

Panasszal fordultam a Legfelsőbb Bírósághoz. Már az ügyvéd nélkül, tök egyedül fogalmaztam, de a beadvány megírása előtt alaposan tanulmányoztam a jogi szakirodalmat, újabb vizsgálatok lefolytatását kértem. A válaszban nagyjából az állt, hogy nincs értelme újabb szakértők bevonásának, hiszen az eljárás során már minden bizonyítást nyert.

Hogy teltek a napjaid a szizóban?

A fogvatartottak egész nap a cellákban vannak – általában hatan-nyolcan összezárva. A kaját az ételbeadó nyíláson át kaptuk; naponta egyszer vittek ki minket sétálni, fél órát tölthettünk a börtön udvarán. De még mindig jobb volt egész nap bezárva lenni egy kis helyiségben, mint utána a kolóniában.

Mikor kerültél át a kolóniába?

Tizenegy hónapot töltöttem a szizóban, majd, miután a büntetőügyemben az ítélet jogerős lett, 2023. február 22-én áthelyeztek az Antoskinára, azaz a 4-es számú női javítókolóniába, amely szintén Homel városában van.

Mit kell tudni a kolóniáról?

Nem kellemes hely. Sokkal durvább, mint a szizo annak ellenére, hogy a kolóniában jóval kevésbé vagy fizikailag határok közé szorítva. Brigádokba vagytok beosztva, nincsenek zárkák, inkább laktanyára emlékeztető hely, ahol van konyha meg még sok minden más, mégis kevésbé érzed magad szabadnak, mint egy cellába zárva.

Ezt hogy kell érteni?

Nem vagy önmagad. Nincs beosztható időd. Nem tervezhetsz semmit. Ha mondjuk, elkezdenél mosakodni, azonnal szólnak, hogy menj, és csinálj valamit. Ha meginnál egy teát – azonnal visznek valahova.

Gyárban dolgoztunk, varrtunk, de azon kívül volt rengeteg egyéb feladatunk. Télen például egész nap havat takaríttattak velünk. Hatalmas zsákokat kellett megtölteni hóval, azokat cipelni, rettenetes fizikai munka – és amint végeztél, azonnal mehettél a gyárba egy teljes műszakot ledolgozni. Ha nincs épp semmi, akkor kitalálják, hogy büntetésben vagy, és kiküldenek órákra az udvarra, és olvasgatnod kell a házirendet. Egész napra lefoglalnak.

Télen is kiküldenek?

Igen. De amúgy is rengeteg időt töltöttünk szabadtéren. Amikor a gyárba mész, a konyhára, ellenőrzésre vagy bárhova, mindig kint vagy. Nagyon lassan közlekedtek, kétszáz méteres távokat fél óra alatt tesztek meg – és bizony, sokszor mínusz húszfokos hidegben. Eső, hó, nem számít. Előfordult, hogy a hideg miatt hamarabb bejöhettünk egy kinti tevékenységről, majd amikor beértünk, bemondták a hangosbemondóba, hogy gyülekezzünk, mert hólapátolás lesz. Sokaknak ráadásul nem volt téli cipője – amit ott bent adtak, az semmiképp nem volt alkalmas kint tartózkodásra hidegben. De akinek nem volt kesztyűje, azt is gond nélkül kiküldték havat lapátolni.

Krisztina Cserenkova

Tudtad a kapcsolatot tartani a szeretteiddel? Látogathattak téged?

A szizóban fél évvel a letartóztatásom után láthattam először a férjemet egy kis ablakon keresztül egy rövidke ideig. Anyukámmal a tárgyalásom után, azaz nyolc hónappal az őrizetbe vétel után találkozhattam. A kolóniában háromhavonta jogosult vagy egy hosszabb és egy rövidebb ideig tartó látogatásra, azaz fogadhatsz valakit. Egy év, másfél hónapot voltam a kolóniában, ezalatt kétszer fogadhattam látogatót hosszabb időre – ez azt jelenti, hogy személyesen találkozhattok, kamerák és harmadik személy jelenléte nélkül, megölelhetitek egymást, és egy látogatói házban együtt alhattok. A harmadik ilyen lehetőségtől megfosztottak egy kamu raport miatt. Minden hosszú látogatás maximum háromnapos lehet, nekem mindkét alkalommal csak egyetlen napot engedélyeztek. De volt olyan politikai elítélt, aki egy év alatt egyetlen látogatót sem fogadhatott. Szóval még a szerencsésebbek közé tartoztam.

Valamilyen úton-módon azért tudtátok tartani a kapcsolatot a rokonokkal, barátokkal?

A levelezést engedték, de csak a szeretteimmel. A férjemtől és az anyukámtól kaptam leveleket, minden más üzenet rejtélyes módon eltűnt. Még a szizóba eljutott néhány levél a barátaimtól is, de a kolóniába már nem. Nem akarták a bv-intézetben, hogy tudd, odakint sokan támogatnak, a fogvatartók azt akarják, hogy minél reménytelenebbnek érezd a helyzeted. Ha be is futott levél a rokonoktól, a cenzúra szigorú volt: semmilyen felesleges információ nem szerepelhetett a levelezésekben, elégedetlenséget tükröző vélemény pedig nem kerülhetett ki a kolónia falai közül. Tehát ha arról akartál volna beszámolni, hogy valami nincs rendben veled odabent, a levél minden valószínűség szerint nem jutott volna el a címzetthez. Mint ahogy az velem néhányszor elő is fordult. Például az új ügyvédem elérhetőségét tartalmazó levél valamiért nem érkezett meg hozzám. Néhány alkalommal engedélyeztek telefonhívást is, ilyenkor néha egy bv-tiszt is jelen volt, és ha úgy ítélte meg, hogy felesleges információ hangzott el, véget vethetett a beszélgetésnek.

Két év, hat hónapot kaptál, de végül valamivel hamarabb jöttél ki. Ezt mivel magyarázták?

A szizóban az előzetesben eltöltött napok a törvény szerint másfél napot érnek, ezért végül öt hónappal korábban szabadulhattam. Összesen valamivel több mint két évet és egy hónapot töltöttem bv-intézetekben.

Milyen volt az utolsó napod bent?

Kapkodós. Próbáltam kicsit összekapni magam, hogy normálisan nézzek ki, amikor találkozom a szeretteimmel. De rengeteg teendő volt bent, ide-oda rángattak, sok helyen alá kellett írni, le kellett adni dolgokat. Az anyukám és a család egy barátja várt a kijáratnál. A férjem ekkor már külföldön volt. A szabadulásom napján vált nyilvánvalóvá az is, hogy el kell hagynom az országot.

Nem érezted biztonságban magad?

Az egy dolog, hogy veszélyes lett volna maradni, de három napon belül jelentkeznem kellett volna a hatóságoknál frissen szabadultként, és mint kiderült, az ilyen behívások során sokszor kézbesítenek évekre szóló országelhagyási tilalmat is, ezt pedig nem akartam megvárni. Így aztán el kellett hagynom az országot.

Ezért mondtad egy, a szabadulásod után készült interjúban, hogy „viszonylag” szabad vagy?

Ezért is, de leginkább azért, mert bár nem vagyok bezárva, de Belaruszban mégsem írhatok soha többé őszintén a saját Instagram-oldalamra, nem mesélhetem el mindazt a borzalmat, amit átéltem. Nem adhatok interjút független belarusz médiumnak, mert a többségüket szélsőséges szervezetként tartják nyilván. És ha megszólalnék nekik, azzal ismét bűncselekményt követnék el.

Szkinhed és antirasszista

„Gyerekkorom óta kemény zenéket hallgatok. Mivel egy kis fehérorosz városkában nőttem fel, nehéz volt internet nélkül – később pedig nagyon lassú telefonos netkapcsolattal – új zenékhez vagy akár infókhoz hozzájutni. 2006-ban felsős barátaimtól kaptam egy válogatás CD-t, amin különböző punkzenék voltak, oroszok és külföldiek. Ekkor ismertem meg az oi, a hardcore és a street punk műfajokat, ekkor szerettem bele az olasz antirasszista szkinhed zenekar, a Los Fastidios zenéjébe, akiket egy ideje a barátaimnak mondhatok. 2008-ban felvettek a homeli egyetemre, ott ismerkedtem meg helyi punkokkal és szkinhedekkel, a szubkultúrákkal, divattal, különösen a SHARP skinhead (Skinheads Against Racial Prejudice – Szkinhedek a faji előítéletek ellen) mozgalom tetszett meg, közel állt a gondolkodásomhoz, a stílusomhoz. 2008-ban lett először Chelsea-frizurám (a szkinhed lányok hajviselete – a szerk.), azóta is olyanra vágatom.”

Hogy sikerült elhagynod az országot?

A részleteket, például az útvonalat nem árulhatom el, ez titkos információ, és nem akarok senkinek ártani. De a lényeg, hogy intéztek nekem vízumot. Közel kétnapos, fizikailag rendkívül megterhelő út volt, mindenféle közlekedési eszközökkel. A két nap alatt összesen négy órát aludtam. Azért sem volt egyszerű, mert a két év bezártság alatt teljesen elszoktam a kütyühasználattól, és tök egyedül kellett ismeretlen helyeken közlekednem. Amúgy sem túl jó a tájékozódóképességem, szóval elég stresszes volt.

Miért Lengyelországot választottad?

Itt várt a férjem.

Mit tudtál magaddal vinni?

A régi lakásomba nem mertem visszatérni, úgyhogy sok cuccom nem volt, és nem is tudtam volna sok mindent cipelni, így csak azt vittem magammal, ami egyetlen kézipoggyászba belefért: egy váltás ruhát, hozzá még néhány pólót, egy pár sportcipőt, egy farmergatyát, egy pulcsit, egy kabátot. És vettem egy telefont. Ennyi.

Jaap Arriens / NurPhoto / AFP – Portrék a fehérorosz politikai foglyok támogatására szervezett tüntetésen Varsóban, Lengyelországban 2024. május 18-án.

Mit gondolsz, valaha visszatérhetsz a hazádba?

Akkor tudnék visszatérni, ha minden megváltozna Belaruszban. Ha előtte hazamennék, kapnék megint egy büntetőügyet a nyakamba. Mostanában biztos nem térhetek vissza. Korábban hittem abban, hogy ez nem tart sokáig, de már nem tudom, mit higgyek.

Mik a terveid? 

Maradok egyelőre Lengyelországban. Keresek albérletet, intézem a papírokat, elkezdek lengyelül tanulni. Egyelőre tört angolsággal tudom megértetni magam, és valamennyit értenek a lengyelek is a belarusz nyelvből. Keresek munkát, de egyelőre fogalmam sincs, mivel tudnék foglalkozni. Belaruszban megvolt a vállalkozásom, fel volt építve az életem, itt most mindent elölről kell kezdenem.

Álmodsz a szabadulásod óta a kolóniáról?

A kolóniáról nem, de sokszor vannak rémálmaim.