A Fidesz-KDNP koalíciós kormány gazdaságpolitikájának értékelését nem lehet sommásan elintézni, mert a többféle szempontból adott értékelés egészen különböző eredményeket adhat. Ha abból a szempontból tekintjük az Orbán-kabinet munkáját, hogy miként kezelte a válságközeli gazdasági helyzetet, akkor alapvetően jó osztályzatot érdemel.
Ha azonban a szükséges szerkezeti reformok, a rendszerértékű változások szemszögéből közelítünk a tevékenységéhez, akkor már jóval gyengébb osztályzatot kell adnunk. S ha a konszenzuskeresés, a szakértői és társadalmi megegyezésre való törekvés alapján értékelünk, akkor még lejjebb kell szállítani az értékelő osztályzatot.
Kiindulásként rögzíthetjük azt, hogy az Orbán-kormány történelmi lehetőséget kapott, amikor kétharmados többséggel megnyerte a választásokat. Ez azonban nemcsak lehetőség volt, hanem egyben szükségszerűség is, hiszen a súlyos gazdasági örökség (nagy államadósság, alacsony foglalkoztatás, eladósodott háztartások, folyamatosan szűkülő növekedési potenciál, fenntarthatatlan elosztási rendszerek, stb.) azonnali és radikális megoldást sürgettek.
10 hónap csodavárás
A nagy arányú választási győzelem páratlanul erős politikai felhatalmazást adott, tehát a kabinet cselekvési lehetőségek köre igen kitágult. Ezzel párhuzamosan a világgazdasági válság utáni nemzetközi gazdasági erőviszonyok átrendeződése is tovább szélesítette a mozgásteret. Miközben a költségvetés helyzete és az egyensúlyi követelmények betartása viszont korlátozóan hatott a kormány munkájára.
Ebben a történelmi helyzetben a kormány tíz hónapig szinte semmi érdemleges, hosszú távra ható döntést nem hozott, pusztán ideiglenes forrásokból biztosította a költségvetés fenntarthatóságát. A gazdaságirányítók úgy vélték, hogy érdemi átalakítások nélkül, pusztán adócsökkentéssel úrrá lehet lenni a tornyosuló gazdasági problémákon. Ez a csodaváró, fájdalommentes átmenetet vizionáló gazdaságpolitika különösen azért volt káros, mert a választások utáni legértékesebb, euforikus hangulatú időszakot vesztegette így el. Most sokkal kedvezőtlenebb (alacsonyabb társadalmi támogatottság és csökkenő népszerűség) körülmények között kell belevágnia a nagy gazdasági átalakításokba.
A tavalyi választásokat megelőző időszakban az a hír járta, hogy a Fidesz igen alaposan készül a kormányzásra, mintegy 300 szakértő dolgozik a gazdaságpolitikai intézkedéscsomagon. A győzelem után azonban mégis az derült ki, hogy nincs megvalósítható program a tarsolyukban (talán azért nem volt, mert egy egészen más gazdasági helyzetre és nemzetközi környezetre számítottak??).
A 2010. nyári, első 29 pontos stabilizációs csomag, majd ezt követően ősszel a második kiigazító csomag egyaránt magán viselte a kapkodás, a gyors tűzoltó intézkedések jellegét. Mindkét csomag alapvetően forrásokat kívánt teremteni a mozgástér kiszélesítéséhez, amelyet azonban a válság negatív következményei mellett maguk is szűkítettek a jelentős adócsökkentés választási ígéretével. Ennek a jegyében került sor a különadók kivetésére és a magánnyugdíj-pénztári vagyon államosítására.
Nyilvánvaló volt a kudarc
A Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter vezetésével formálódó gazdaságpolitika meghatározó kulcseleme az adócsökkentés lett. Az adócsökkentés olyan univerzális eszközként tűnt fel, amely mind a versenyképességi, mind a foglalkoztatási, sőt még az egyensúlyi problémáinkra is megfelelő gyógymódot kínál.
Ezeknek a pozitív elvárásoknak azonban sem elméleti igazolása nem lelhető fel a közgazdasági irodalomban, sem a felgyülemlett nemzetközi tapasztalatok nem támasztották alá. A Laffer-görbe tant és a kínálati gazdaságtant a nyugati világ már rég elfelejtette, és az egykulcsos adók bevezetésének a divatja is lehanyatlóban volt, amikor a nemzetgazdasági tárca mégis ezek mellett köteleződött el. Már a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt a kudarc, csak az volt a kérdés, hogy mikor ismeri be a kormány a tévedését és hagy fel ezzel a politikával.
Megítélésem szerint az Orbán-kormány legrosszabb döntésének az egykulcsos, 16 százalékos szja bevezetése tekinthető. Ezzel az intézkedéssel úgy vett ki 360 milliárd forintot a költségvetésből, hogy ennek lényeges gazdaságélénkítő hatása nincs és előreláthatólag nem is lesz. Ugyanis az adócsökkentés nyomán nem várható el reálisan sem a munkakínálat bővülése, sem az aggregált kereslet emelkedése. Másfelől viszont az adóintézkedések következtében a magas jövedelműek igen jól jártak, miközben az átlagbér környékén vagy az alatt kereső többség nettó jövedelme csökkent, kiváltképp azoké, akik nem tudták igénybe venni a gyermekkedvezményt. Azt a 2 millió adófizető polgárt, aki nem járt jobban, sőt rosszabbul járt az adócsökkentés következtében, igen nehéz lesz a következő években kiengesztelni, hogy majdan az urnákhoz járulva elfeledkezzen erről a kellemetlen közjátékról.
Persze még most is lehetne korrigálni a ballépést egy jól irányzott, a módosabb rétegeket érintő vagyonadó bevezetésével, de a kormány láthatóan nem tervez ilyen lépést.
Tíz hónap elteltével az Orbán-kormány úgy szakított a korábbi kínálati gazdaságpolitikájával, hogy hivatalosan ezt nem ismerte be. Egyszerre csak felbukkant a Széll Kálmán Terv (SZKT), amely egészen más koncepció által fogant, s amely két lábbal állt a valóság talaján, szemben a korábbi politikai koncepcióval.
Ellentmondások a gazdaságpolitikában
A kormányzati kommunikáció úgy tett, mintha mindig is ez a terv lett volna érvényben, illetve, mintha az új terv a régi szerves folytatása, annak kibontása lenne. Ez persze kommunikációs szempontból lehet ügyes megoldás, de a koherens gazdaságpolitika kialakítása szempontjából semmiképpen sem az. Mert ilyen körülmények között nem lehet tudni, hogy vajon a megkezdett adócsökkentési politika végigvitele fog következni, vagy pedig a SZKT-nek megfelelően az államadósság jelentős csökkentése lesz a fő prioritás. A kettő ugyanis nemigen egyeztethető össze egymással.
Továbbá az sem nyilvánvaló, hogy a kormány továbbra is fenntartja-e a 4-6 százalékos növekedési pályáról szőtt álmait, vagy pedig a realitásokhoz közelebb álló 3 százalék körüli fenntartható pályával is beéri, ahogyan az SZKT-ben megfogalmazásra került.
Mindazonáltal el kell ismerni, hogy az Orbán-kormány képes volt a váltásra. Az SZKT révén végre elkezdődött a szembenézés a valódi problémákkal. A kitűzött keretszámok, a felvázolt stabilizációs pálya reálisnak tűnik. A nevesített hét terület, ahova az átalakulásnak koncentrálnia kell valóban kiemelkedő fontosságúak. A kérdés az, hogy a megvalósításhoz szükséges intézkedések hogyan, miként kerülnek elfogadásra és bevezetésre. Ennek kapcsán komoly veszélyt jelenthet az, hogy a társadalom ellenállása következtében a radikális reformok felpuhulnak és csak annyi fog belőlük megvalósulni, amennyi éppen elég a költségvetés rövid távú menedzseléséhez. Ha így lesz, akkor a kormány a már említett történelmi lehetőséget szalasztja el.
Az ördög persze mindig a részletekben lakozik. Sok múlik tehát a megvalósításon, még akkor is, ha a fő célok és keretek megfelelőek. Az elmúlt időszak tapasztalatai azt mutatták, hogy a kormány sokszor elköveti azt a hibát, hogy egy jó célt (pl. magánnyugdíjpénztárak megszüntetése, a multicégek erőfölényes helyzetének korlátozása) rossz eszközökkel akar megvalósítani, és ráadásul csapnivalóan kommunikálja. S amelyből éppen ezért szakmai bonyodalmak és nagy társadalmi elégedetlenség támad. Ez a lehetőség az SZKT programjainál is fennáll, (lásd pl. a felsőoktatási reform kapcsán a Corvinus Egyetem szétdarabolásának a tervét, majd az államtitkár asszony gyors visszavonulóját).
Mi lesz a belső piaccal?
A nemzetközi környezet a következő években várhatóan nem fog jelentősen javulni, a bizonytalanság továbbra is jellemzője lesz, s az erőteljes fellendülésre még akár évekig is várhatunk. Mindebből következően nem tartható fenn a mostani kivételes helyzet, amelyben a 2-3 százalékos gazdasági növekedés nagy részét az export generálja. Szükség lesz a belső piacok aktivizálására és megerősítésére. E tekintetben azonban a kormányprogram nem elég meggyőző. Az Új Széchenyi Terv nem tartalmaz olyan irányítási mechanizmusokat, nem említ olyan gazdaságpolitikai eszközöket és annyi financiális forrást, amelyektől áttörő változást lehetne várni. Tehát továbbra is kérdéses a hazai tulajdontöbbségű vállalkozások megerősítése, fejlesztése.
Hasonló a helyzet a foglalkoztatás bővítésével is: az igen ambiciózus 1 millió munkahely tíz év alatt, majd a mérsékeltebb 70 százalékos foglalkoztatási szint elérése, és a még szerényebb 300 ezer munkahelyteremtés célkitűzése szakpolitikailag és intézkedések vonatkozásában egyaránt megalapozatlan. Ezen a területen az áttöréshez olyan programokra lenne szükség, amely több oldalról, különböző eszközökkel próbálja javítani a foglalkoztatást. Mindenekelőtt szükség lenne a piaci alapú foglalkoztatás bővülésére. Ehhez nemcsak a kkv-k ösztönzésére lenne szükség, hanem egy új egyezség kötésére a nálunk működő multinacionális vállalkozásokkal a beszállítói arány bővítéséről és a hazai termékek felhasználásáról.
Ezentúl a kormánynak nagy volumenű közmunkaprogramokat kellene indítania, különösen a depressziós, nagy munkanélküliséggel rendelkező területeken. Harmadrészt ösztönözni kellene az önkormányzatokat a nagyobb és aktívabb gazdasági tevékenységre, a helyi tényezők és források felhasználására. S végül komolyan kellene támogatni az egyének, családok önfoglalkoztatását, ami nemcsak a mikrovállalkozásokat jelentheti, hanem a szövetkezetek létrehozását is. Ezeket a célokat ma még nem tűzte zászlajára az Orbán-kormány.
A jövő kihívása az egyesztendős Fidesz-KDNP kabinet számára kettős: egyfelől végig kell vinnie az államháztartási reformot, a nagy elosztási rendszerek átalakítását, másfelől pedig át kell alakítania a reálgazdaság szerkezetét, a belső piacok és a hazai termelők megerősítését. Mindkét feladat igen nagy, valóban történelmi jelentőségű kihívásoknak tekinthető. Ma még nem látszanak sem a részletes programok, sem azok a szakemberek, akik ezt végre fogják hajtani. Én azonban bízom abban, hogy az Orbán-kabinet elég erős, és megújulásra képes, s így vagy úgy, jól-rosszul, kisebb vargabetűkkel, de válaszokat fog találni ezekre a kihívásokra.