„Magyarország újjászervezési programjának kiindulópontja a magyar államháztartás jelenlegi szerkezete. Az államháztartást érintő változtatásokra elsősorban azokon a területeken van szükség, ahol a magyar költségvetés nemzetközi összehasonlításban sokat költ, vagy sok adót von el (…) a Nemzetgazdasági Minisztérium több tanulmányt fog megjelentetni az elkövetkezendő napokban. Ezek alapozzák meg a kormány intézkedéseit” – értesülhettünk a Nemzetgazdasági Minisztérium honlapjáról.
A kormány idén mintegy 5-600 milliárd forint adóbevételről mond le tavalyhoz képest, amit csak részben képesek ellensúlyozni a „válságadók”. A bevételhiány dinamikusan nő tovább a már előre eldöntött, ütemezett adócsökkentések miatt – derül ki a Költségvetési Tanács tavalyi elemzéseiből.
mennyivel csökkennek az adóbevételek?
Amint korábbi cikkünkben írtuk: az szja átalakítása tavalyhoz képest 500 milliárd forint bevételkiesést jelent a Költségvetési Tanács számításai szerint. Az adójóváírás kivezetésének – biztosan még nem ismert – tételével nem számolva 2012-ben 705 milliárd, 2013-ban már 930 milliárd forintról mond le az állam az szja átformálásával (az összeg a félszuperbruttó kivezetése miatt nő dinamikusan). A társasági adó átalakítása tavaly 60 milliárd, idén további több mint 60 milliárd forint bevételkiesést jelent, 2013-tól pedig még 152 milliárd forinttal csökkenti a bevételeket.
Minthogy az egyre inkább erőre kapó német gazdaság minden valószínűség szerint magával húzza majd a magyart, illetve a korábbi kormány durván megszorító intézkedései nem idézhették elő a szokásos ciklusvégi túlköltekezést, így hamarosan egy mindeddig példátlan okból született kiadáscsökkentő csomag érkezik. A reformintézkedések ugyanis a kormány – főként a magas jövedelműeket jutalmazó – adócsökkentései miatt váltak szükségessé.
Bár a magán-nyugdíjpénztári vagyon egy darabig halaszthatóvá tenné – elvben – a kiadáscsökkentő intézkedéseket. A pénzügyi piacok befektetői azonban észrevették, hogy idén a magánpénztári vagyon egy része a folyó kiadásokat szolgálja, és nem bizonyultak annyira ostobának sem, hogy azt higgyék, ez egy fenntartható stratégia (a vagyon ugyanis elfogy előbb-utóbb). Ezért kényszerült a kormány már az idei év elején előállni egy kiadáscsökkentő reformcsomaggal, amellyel bemutathatja a piacoknak, hogy a magyar költségvetési egyensúly hosszabb távon is fenntartható.
Nos, a Nemzetgazdasági Minisztérium nem pontosan a fönti értelmezési keretet kínálja föl (bár végső soron nem is tagadja azt), hanem egy széles perspektívába helyezi a kormány reformterveit. Február 16-án tették közzé Magyarország versenyképességi helyzetértékelését, majd erre az alapvetésként fölfogható dokumentumra épültek rá a minisztérium további minitanulmányai.
Tételmondatok és bizonyítások
A magyar gazdaságban az elmúlt évtized folyamán komoly strukturális, versenyképességi problémák halmozódtak fel – így hangzik az alaptevő tanulmány fontos tételmondata. Az állítás egyik bizonyítéka a versenyképességi listákban elfoglalt helyünk változása.
Bár a Világbank Doing Business rangsorában az elemzést készítők pechére nagyot lépett előre Magyarország (a vizsgálatot erősen korlátozza, hogy csak 2006-tól érhetők el az idősorok, a módszertan is változott – magyarázza a tanulmány), a World Economic Forum rangsora már jobban szolgálta az alapkoncepciót: 2005 és 2008 között több mint 20 helyezéssel romlott a besorolásunk, igaz, az utolsó két évben 10 helyet sikerült előrelépnünk – ismeri el az elemzés is.
A tételmondatot legfényesebben az IMD rangsora igazolja: „2000-ben Magyarország még a 27. helyen állt, és még 2003-ban is a 30. helyen, 2003 és 2009 között azonban összesen 10 hellyel romlott a besorolásunk”. Amin csak kismértékben javított a 2010. évi rangsorban bekövetkezett háromhelyezésnyi előrelépés – voltak kénytelenek hozzátenni zárójelben az elemzők.
A tételmondat további bizonyítékai: a gazdasági növekedés üteme, az EU-n belüli importarányunk növekedése, és a tőkevonzó képességünk alakulása a visegrádi országokéval összevetve.
Ez utóbbi bizonyítékok azon az alapon némileg támadhatók, hogy a hazai növekedés azért volt magas a rendszerváltást követő átalakulási válság után („éllovas”), mert a térségben a leghamarabb engedtük be, szinte korlátok nélkül a külföldi tőkét – emiatt volt jelentős a GDP növekedése. Erre a nyitásra a környező országok később szánták el magukat – emiatt a válság előtt a GDP-jük Magyarországénál gyorsabb ütemben növekedett (ugyanez elmondható az importarány növekedésére, és a tőkevonzó-képességre is).
A helyzetértékelés kijelöli „a versenyképesség javítására irányuló kormányzati lépések fő beavatkozási területeit”, nem tér ki viszont a versenyképesség-javító célok közötti lehetséges ellentmondásokra. Ilyen lehet például az adórendszer és az oktatás viszonya: ha az adórendszer „versenyképes”, és gigantikus bevételekről lemond, nehezebb forrásokat találni a színvonalas oktatás fönntartására, amely egy hosszabb távú versenyképességi előnyt jelent.
sarkigazságok
Az ember természetes igénye, hogy megismerje az igazságot. Nem árt azonban óvatosnak lenni azokkal az állításokkal, sarkigazságokkal, amelyeket a felül lévők addig igyekeznek sulykolni, amíg végül senki nem meri nyilvánosan kétségbe vonni őket. Ehhez terror sem kell, elegendő, ha elég nagy a nyáj, amely a vezető szavait visszhangozza.
Erre (is) figyelmeztetett Orwell.
„A pajta hátsó falára a Hétparancsolat fölé, még nagyobb fehér betűkkel felírták, hogy NÉGY LÁB JÓ, KÉT LÁB ROSSZ! Mikor már kívülről tudták, a juhok nagyon megszerették ezt a sarkigazságot, és a réten heverészve gyakran elkezdték kórusban bégetni: “Négy láb jó, két láb rossz! Négy láb jó, két láb rossz!” Órákig bégették, soha nem untak rá.”(…) „Erre a birkák harsány bégetésben törtek ki, majd negyedóra hosszat zúgott a “Négy láb jó, két láb rossz!”, ami elvágta minden további vita lehetőségét.”
George Orwell: Állatfarm
A helyzetértékelés általános igazságait kis dolgozatok bontják ki, amelyek egységes szerkezetben készültek. Első szekció a „Fókusz”, ami tárgymegjelölésül szolgál (prepozíció), emellett fontos tételmondatokat is tartalmaz. Majd a „Háttér” statisztikai adatokkal szolgál. Ezután következnek a „Sarokkövek”. Ez a tanulmány „lelke” igazából, kibontja azokat a súlyos ellentmondásokat, amelyeket majd – vélhetően – a kormány a reformok segítségével felold, de legalábbis mérsékelni fog. A tanulmányt végül minden esetben „Összegzés” zárja. Mindegyik minitanulmányhoz dinamikus cím, és bevezető is tartozik.
Számos minitanulmányt olvashatunk, köztük akad például olyan is, amely azon nyilvánvaló tény mellett tör lándzsát, hogy alacsony a foglalkoztatottság. A reformok végső lényegét talán két minitanulmány – Gazdaságra telepedő állam, Adórendszer: elmaradásban a versenytársaktól – tételmondatai érintik.
„Az elmúlt hónapok adóintézkedései nyomán az adóterhelés szintje 37 százalékra csökkent le, ám ez még mindig elmarad a visegrádi országok átlagos adóterhelésétől.”„Az államháztartás jelenlegi kiadási szerkezete nem növekedésbarát: alacsony a beruházási kiadások és magas a folyó kiadások, ezen belül is a szociális juttatások aránya”. Ha ez utóbbit elfogadjuk igaznak, aligha kárhoztathatjuk a kormányt, ha csökkenti a szociális kiadások arányát.
Kis elcsúszás
Van egy pici elcsúszás a minitanulmányok beharangozója és a Gazdaságra telepedő állam című minitanulmány között. A beharangozó szerint a változtatásokra elsősorban azokon a területeken van szükség, ahol a magyar költségvetés nemzetközi összehasonlításban sokat költ, a szociális kiadásoknál a nemzetközi összehasonlítás viszont a visegrádi országokra korlátozódik. Egy korábbi ÁSZ-elemzés szerint viszont kevesebbet költ a magyar állam jóléti funkciókra, mint az EU-15 átlaga.
Igaz, erre azt lehet mondani, hogy „számunkra a régiós versenytársaink a meghatározók”, ám ezzel szemben is felvethető, milyen alapon hasonlítjuk össze Szlovákia jóléti kiadásait Magyarországéval, amikor annak jóval kevésbé elöregedett a népessége, így persze hogy kevesebb nyugdíjat kell fizetni. Annál is inkább kevesebbet, mivel a Szlovákia versenyképessége érdekében végrehajtott nyugdíjreformmal – ami a korábbinál is alacsonyabb nyugdíjakat eredményezett – még a szociális demagógiával nehezen vádolható OECD közgazdászai sem tudtak maradéktalanul egyetérteni, szerintük ugyanis az intézkedéssel megnőtt az időskori szegénység kockázata. Ráadásul a válság megmutatta, hogy Szlovákia adócsökkentésen, kis állami újraelosztáson alapuló versenyképessége jobbára csak illúzió volt. Éppen a minisztérium versenyképességi helyzetjelentése hívja föl a figyelmet, hogy az IMD rangsorában a 2010-ben óriásit romló Szlovákiát immár megelőzi Magyarország.
Mindenesetre érdemes ezen a ponton elgondolkodni, mert itt döntő elemét találjuk a reformcsomag legitimációjának. Helyes-e a magas jövedelműeknek kedvezni az adórendszeren keresztül, s ezt ellensúlyozni a szociális kiadások lefaragásával – hiszen többet költünk, mint a visegrádi országok? A választ mindenkinek magának kell megtalálni.
A minitanulmányok itt érhetők el.