Ne éljék fel a kormányok a jövőt!

Az elmúlt hetek magán-nyugdíjpénztárakkal kapcsolatos kormányzati intézkedései egyre erőteljesebben vetik fel a nyugdíjrendszer általános reformjának kérdését. Függetlenül attól, hogy az egyes szakértők mit gondolnak a második pillér megszüntetéséről, helyeslik, vagy ellenzik, abban a kérdésben, hogy a reform szükséges, igen széleskörű egyetértés van a különböző irányzatok között.

Persze az ördög a részletekben lakozik, vagyis a nagy kérdés az, hogy ki mit ért reformon, s milyen irányokat tart elfogadhatónak a rendszer átépítése folyamán. A társadalmi szintű diskurzus elindulása nyilván sokféle szempontot és modellvariánst hozhat elő, meglehet olyanokat is, amelyek egymással nem összeegyeztethetők és ezért nem foglalhatók egységes rendszerbe. Ez a divergencia azonban egyáltalán nem szükségszerű, meggyőződésem szerint létezik egy pozitív kicsengésű forgatókönyv is.

Az elmúlt évek nyugdíjvitái egyáltalán nem mutattak nagy eltérést a különböző irányultságú szakértők véleményei között. A Gyurcsány-kormány által életre keltett NYIKA (Nyugdíj- és Időskor Kerekasztal) dokumentumai, különösen az elmúlt évben nyilvánosságra hozott összefoglaló anyag, egyértelműen pozitív fogadtatása mindkét ideológiai térfélen azt jelzi, hogy lehet és
érdemes konszenzust keresni a nyugdíjreform kapcsán.

A konszenzusos megoldás azért fontos, mert itt egy olyan rendszer működtetéséről van szó, amely legalább húsz-harminc évre szól. Ha az egymást követő kormányok négyévenként újraszabják a működés kereteit, akkor nem jutunk egyről a kettőre.

Tehát kiemelten fontos lenne egy olyan széleskörű szakmai konszenzus kialakítására az új nyugdíjrendszer kapcsán, amely az egymásnak feszülő politikai erőket is arra kényszerítené, hogy tartsák tiszteletben a szakmai közvélemény által elfogadott alapelveket és ne bolygassák a rendszer alapjait, hanem tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy zavartalanul működhessen, így a várt eredmények valóra válhassanak.

A felelősségünk nagy, nem is annyira a magunk, hanem az unokáink jövője miatt. Induljanak el tehát a konszenzuskereső szakmai viták.

A második pillérhez kapcsolódó kérdések

A kormány ugyan már döntött a kötelező magánnyugdíjpénztárak, a második pillér felszámolásáról (pontosabban terjedelmének jelentős csökkentésérő) mégis fontos néhány kérdést tisztázni ennek kapcsán, az álláspontok világos exponálása érdekében.

(1)
A tőkefedezeti rendszer nem önjáró rendszer, amely hatékony működését függetleníteni tudná a szűkebb, vagy tágabb gazdasági környezetétől.

A tőkefedezeti rendszerbe gyűjtött nyugdíjcélú megtakarítások nem automatikusan biztosítanak reálhozamot, a pénz nem szül pénzt. Az itt gyűjtött megtakarítások hozama rövid távon attól függ, hogy azokat milyen értékpapírok vásárlására fordítják, és ezen papírok milyen reálkamatokat hoznak. Ez az aktuális konjunktúrától és a szerencsétől függően változhat, akár egészen nagy hozamokat is produkálhat, de az is előfordulhat, hogy az eredeti megtakarítások reálértékét sem őrzi meg.

Hosszabb távon és nagyszámú befektetés esetén azonban jóval kisebb szerepe van a konjunktúrának és a szerencsés kéznek. Itt a hozamokat alapvetően az határozza meg, hogy a működő tőke határtermelékenysége miként alakul. Ha a népesség és a foglalkoztatás csökken és a technikai fejlődés lassú, akkor erőteljesen érvényesül a csökkenő hozadék elve (mert az egy főre jutó tőkeállomány jelentősen emelkedik), s így a reálhozamok is esni fognak.

A nemzetközi pénzpiacokra való befektetés csak időlegesen oldhatja fel ezt a dilemmát, mert ott ugyanazok az alapvető problémák (elöregedés, tőkebőség) jelentkeznek, mint a hazai piacon és a biztonság sem nagyobb.

Tehát az egyén nem tudja függetleníteni magát az általános gazdasági helyzettől, mondván az én nyugdíjas jövőm csak attól függ, hogy én magam mennyit takarítok meg. Ugyanis hiába takarít meg valaki sokat ma, ha harminc év múlva nem lesz elég nagyszámú foglalkoztatott ahhoz, hogy megfelelő mennyiségű többletet tudjon termelni, akkor az ő megtakarításának nem lesz reálgazdasági fedezete, tehát a felhalmozott pénze elértéktelenedik.

A libacombot és az almakompótot pedig nem lehet harminc évre elrakni egy nagy hűtőszekrénybe (nem is beszélve a szolgáltatásokról). Tehát éppen akkor nem tud segíteni a tőkefedezeti rendszer sem, amikor a felosztó-kirovó rendszer bajba kerül, vagyis az elöregedő társadalom esetében. És ez még akkor is így van, ha a magánpénztárak mintaszerűen, a lehető leggondosabb módon járnak el a befektetések tekintetében.

(2)
A magánnyugdíj-pénztári rendszer nem feltétlenül növeli a társadalmi szintű nyugdíjcélú megtakarításokat.

A magánpénztárak csak akkor növelhetik a megtakarításokat, ha önkéntes jellegűek és ezért a kötelező állami megtakarítások mellett az egyéneket további megtakarításokra ösztönzik. Illetve a kötelezően választandó magánpénztárak esetén akkor, ha az állami rendszerből kieső járulékbefizetések nem generálnak költségvetési hiányt, vagy a tagok önkéntesen jelentős mértékben kiegészítik befizetéseiket. Ellenkező esetben attól függ a nettó megtakarítási pozíció alakulása, hogy miképpen viszonyul az állam többlet adóssága utáni kamatfizetés a magánnyugdíj-pénztárak által elért hozamokhoz.

A konkrét hazai helyzetben az volt az alapvető probléma, hogy a magánpénztári rendszer kiépítése abban az időszakban történt, amikor az államháztartás önmagában is rendre deficittel zárt és igen gyorsan növekedett az államadósság. Ebben a helyzetben a magánpénztárakhoz átirányított befizetések tovább növelték a hiányt és igen magas kamatköltségű kötvénykibocsátást tettek szükségessé.

Tehát igen magas költségek mellett valósult meg a járulékok átirányítása a magánrendszerbe. S mivel a magánpénztáraknál elért hozamok nagy általánosságban nem túl magasak, ez a járuléktranszformáció makroszinten veszteségessé vált.

A járulékok visszaáramoltatása az állami rendszerbe tehát szükséges az államháztartás fenntarthatósága szempontjából, jóllehet nem elégséges sem a nyugdíjrendszer fenntarthatósága, sem a költségvetés rendbetétele szempontjából.

(3)
A nyugdíjcélú megtakarítások folyó költségvetési kiadásokra fordítása a jövő generációk megrövidítését jelenti.

Az egész nyugdíjrendszer fenntarthatósága szempontjából nem jelent problémát a kötelező magánnyugdíj-pénztárak megszűnése (a megszüntetés módja viszont kétségkívül felvethet jogi aggályokat).

Működhet jól egy kétpilléres (állami és önkéntes magán) rendszer is. Az áttérés során a magánnyugdíjpénztárakban felhalmozott vagyonok átirányításra kerülnek az állami rendszerbe a tagok visszalépésével párhuzamosan. Ezeket a vagyonokat azonban az állam nem használja fel szabadon, ezeknek kötött mandátuma van: vagy az államadósság csökkentésére, vagy pedig az állami nyugdíjpillér feltőkésítésére szabad csak fordítani. Ugyanis csak ebben az esetben nem teszünk pótlólagos terheket a jövő generációra.

A felhalmozott nyugdíjcélú megtakarítások felélése egyben a jövő felélését is jelenti, tehát egyáltalán nem tolerálható megoldás.

Az első pillérhez kapcsolódó kérdések

A magánnyugdíj-pénztári tagok visszairányítása az állami rendszerbe elodázhatatlanná teszi a felosztó-kirovó alapon álló állami pillér reformját.

A visszalépő pénztári tagok számára egyértelmű és kézenfekvő megoldás, hogy a felhalmozott megtakarításaik névre szóló egyéni számlákon kerülnek nyilvántartásba. Ugyanakkor viszont hosszú távon elképzelhetetlen, hogy kettős rendszer álljon fenn és egészen máshogy legyenek kezelve azok a polgárok, akik a magánnyugdíj-pillért nem járták meg.

(4)
Sokkal igazságosabb és egyértelműbb ösztönzőkkel bír a hozzájárulással (járulékkal) meghatározott (DC) rendszer, mint a járadékkal meghatározott (DB) rendszer alkalmazása.

A járadékkal meghatározott (DB) rendszer az, amelyet jelenleg is használunk a felosztó-kirovó állami pillérben. A hozzájárulással meghatározott rendszerben az egyének saját számláján gyűjtik az aktív korban tett járulékbefizetéseiket.

A majdani nyugdíj-járadékuk alapvetően ez alapján kerül meghatározásra. A számítást még befolyásolja a várható életkor és a jóváírt hozamok mennyisége. De mindenképpen érvényesül az az elv, hogy két azonos pályafutású munkavállalót feltételezve, aki kétszer annyi befizetést teljesített, az kétszer akkora nyugdíjra jogosult (azonos várható életkor esetén).

Ez a rendszer egyértelmű és világos ösztönzést jelent a járulékköteles jövedelmek bevallására, ugyanakkor viszonylag jól kalkulálhatóvá teszi, hogy mire számíthat az egyén nyugdíjas korában. A világos feltételek pedig az öngondoskodásra is jobban ösztönözhetnek. Ezen felül rugalmas nyugdíjba vonulást tesz lehetővé, mert egy bizonyos aktív időszak után az egyén akár saját maga dönthet arról, hogy mikor kíván nyugdíjba menni, figyelembe véve a várható nyugdíját.

(5)
A folyó finanszírozású (felosztó-kirovó) rendszer is fenntarthatóvá tehető a névleges egyéni számlás rendszerben.

A hozzájárulással meghatározott rendszer nem csak tőkefedezeti formában működhet, hanem a felosztó-kirovó vagy más néven folyó finanszírozású rendszerekben is.

A folyó finanszírozású rendszerben működtetett hozzájárulással meghatározott rendszer (NDC) az úgynevezett névleges egyéni számlás rendszer. Az elnevezés arra utal, hogy a tőkefedezet hiányában megoldandó kérdés a nyugdíjcélú megtakarítások hozamainak (kamatainak) a meghatározása.

Ha egy fix hozamrátát rögzítünk (mint az állampapírok kamata, ahogyan ezt Németh György javasolta), akkor a rendszer fenntarthatósága érdekében költségvetési hidakat kell működtetni (kedvező demográfiai és foglalkoztatási helyzetben többlet, ellenkező esetben viszont hiány keletkezik, amit kívülről kell pótolni).

A hozamrátát azonban nem szükséges fixen rögzíteni, rugalmassá is tehető, reflektálva a változó gazdasági körülményekre (nagyjából ennek feleltethető meg a svéd módszer). De elképzelhető egy harmadik megoldási mód is, amely a felhalmozott megtakarítások és a nyugdíj-járadékok között teremt közvetlen viszonyt, egy átszámítási módszerrel, amely meghatározza és rendszeresen aktualizálja (az adott gazdasági viszonyok alapján), hogy mennyi nyugdíjforintot ér egy befizetett nyugdíj-járulék forint (ez a német pontrendszer lényege, Botos Katalin és Holtzer Péter javasolta).

A két utóbb említett megoldás hátránya, hogy a nyugdíjszintet ingadozóbbá teheti, mert viszonylag gyorsan reflektál az adott gazdasági környezet változásaira. Ugyanakkor viszont előnye az, hogy megfelelő tervezés mellett csak átmeneti közreműködést igényel a költségvetéstől, mert önfinanszírozó jellegű.

(6)
A névleges számlás rendszer alkalmazása esetén feltétlenül szükséges egy állami alapnyugdíjat megállapítani és folyósítani azok számára, akik nem tudtak elég megtakarítást gyűjteni.

Ez egy alapvető szolidaritási elv, amelyet mindenképpen célszerű bevezetni annak érdekében, hogy a hosszú időn keresztül munkanélküliek számára is legyen valamilyen forrás. Ez az alapnyugdíj az egészséges munkaképes emberekre vonatkozik, a nem teljes munkaképesek nyugellátása egy másik kérdés, nem tartozik a szűken vett, itt és most tárgyalt nyugdíjrendszer kérdéskörébe.

Röviden ez az a gondolati keret, amelyben talán érdemes lehet a konszenzust keresni. Szükség esetén a keret tágítható, módosítható. E sorok írója nem számít nyugdíjszakértőnek és nem is képzeli magát annak, továbbmenve nem is kíván szakértővé válni. Viszont igen fontosnak tartja, hogy egy széleskörű szakmai vita induljon el, amely megegyezéssel zárulhat. S lehet, hogy egy ilyen vita kereteit egy outsider könnyebben ki tudja jelölni, mert nem zavarják a részletek, távolabbról tekintve a dolgokra talán jobban lehet az egészre koncentrálni.