A Matolcsy-háromszög
Matolcsy György háromszöggel szokta szemléltetni, hogy szerinte csak a foglalkoztatás emelkedése és a gazdaság növekedése alapozhatja meg tartósan a költségvetési egyensúlyt. Ha a kormány csak az egyensúllyal törődik, a növekedéssel nem, akkor az egyensúly sem lesz tartós, és végső soron újabb és újabb megszorításokra lesz szükség, negatív spirálba kerül a gazdaság. Matolcsy a háromszögével végső soron nem tesz mást, mint Keynes gondolatát szemlélteti: hasznos lehet olykor a deficitet növelni.
Matolcsy hite a maga háromszögében magyarázza, mi is történt Magyarországon az utóbbi hónapokban. Matolcsy egyet tudott, amikor miniszter lett: nem akarta a 2006 óta tartó megszorító gazdaságpolitikát folytatni, ami évről évre a fogyasztás csökkenésével járt, és ami a hazai kkv-szektornak – ami döntő részben nem exportra termel – folyamatosan lejtmenetet jelentett.
Kezdetben egy 6,5 -7 százalékos éves költségvetési hiányhoz próbálta volna az unió és az IMF hozzájárulását elérni. Amikor kiderült, hogy ez nem megy, megkísérelte nyélbe ütni – több más országgal együtt – hogy legalább a magánnyugdíjpénztárak által közvetetten okozott államháztartási hiányt számítsa bele az unió a tervezett hiánycélba. Ez a terv is kudarcot vallott. Így jutott el végül a magánnyugdíjrendszer visszaállamosításáig. Bírálói általában nem mondják, de nem érdemes elhallgatni: ha nem így tesz, lényegében neki is folytatnia kellett volna elődei megszorító gazdaságpolitikáját.
Matolcsy és a belső fogyasztás
Matolcsy egyik nagy bűne a honi közgazdák egy jelentős része szemében, hogy a belső (lakossági) fogyasztást is a növekedés motorjává próbálná tenni. A kormány tervei szerint a lakossági fogyasztás jövőre 2,6 százalékkal nőne, 2012-ben ennél alig kevesebbel, 2,5 százalékkal, 2013-ban viszont már 4,1 százalékkal. Az uralkodó közgazdasági nézet szerint Magyarországon exportvezérelt gazdasági növekedés lehetséges tartósan, különben a növekvő fogyasztás az importot élénkíti, ami elrontja a fizetési mérleget, és végül tönkremegyünk, ahányan vagyunk.
Akadnak közgazdák, akik szerint ezt a hatást lehetne – lehetett volna – ellensúlyozni másfajta monetáris politikával – mondjuk ki egyszerűen: gyenge forinttal. Ezek a közgazdák azonban teljesen mindegy (legalábbis gyakorlati szempontból) mit mondanak, mert a jegybankot sokkal inkább érdekli az infláció, mint a fizetési mérleg. A devizaalapon eladósodottság ráadásul ebben a lehetőségben akkor is korlátozna bennünket, ha – amerikai mintára – a magyar jegybanknak az árstabilitás és a gazdasági növekedés támogatásának céljai egyenértékűek lennének (de erre semmi esély az uniós kötöttségek miatt).
Bárhogyan is, de a belső fogyasztás élénkítésének programja is a bírálatok céltáblájává teszik Matolcsyt. Tény azonban, hogy a lakossági fogyasztás csökkenése 2007 óta tart (az utóbbi hónapokban voltak már pozitív indexek), így időszerűnek tűnik, hogy érdemben növekedjen végre.
Matolcsy és a szociális elosztó rendszerek
„Amikor a monetáris gazdaságfilozófia az állami kiadások és az állami jóléti funkciók leépítését követeli, akkor a magánvállalkozó szempontjából nézi a társadalmat. Nem az összműködés hatékonyságát, hanem termelékenységét emeli” – olvasható Matolcsy György „Sokk vagy kevés?” című könyvében. Máshol azt írja, „nemhogy bűntudatnak nem kell mardosnia a népet és vezetőit, hogy sokat költenek a jólétinek nevezett, ténylegesen épp hogy megléti rendszerekre, de fordítva, azért lehet rossz érzése, mert nem költ eleget az OECD országokhoz, valamint a gazdaság és társadalom igényeihez képest”.
Hogyan is egyeztethetők össze ezek a mondatok az állami újraelosztás csökkentését és strukturális reformok eljövetelét ígérő Matolcsyval? Egyik részről azt lehet mondani: ezek a mondatok elég régen születtek – 1996-ban, 97-ben, még Matolcsy első minisztersége előtt – másrészt egy dolog írogatni, és egy másik kormányozni.
Mindemellett azonban az is igaz, hogy Matolcsy még mindig inkább balra (gazdasági értelemben balra) van, mint mondjuk a liberális miniállamhívő Cséfalvay (jelenleg államtitkár). Hogy ez valóban így van, ahhoz elég ránéznünk a kormány középtávon tervezett mérlegére, és láthatjuk, hogy a családi támogatások összege észrevehetően emelkedni kezd 2012-től.
Nem véletlen, hogy Matolcsyt sokan bírálják jobbról (gazdasági értelemben jobbról), a kiadási oldal radikális lefaragásának elmaradását kérve számon (ahogy főcímben is olvashattuk az egyik vezető internetes portálon a költségvetés beterjesztésekor: „Marad a kövér állam”).
Ettől még nem lesz azért Matolcsy szociáldemokrata. Már csak azért sem, mert a segélyekre fordítandó pénz viszont kevesebb lesz, a szélsőjobbról indult demagógiával összhangban, legalábbis a középtávú tervezet szerint. Ha pedig így lesz, akkor az – különösen, hogy azzal egy időben történik, hogy a magasabb jövedelműek jelentős adókönnyítéseket kapnak – morálisan nem igazolható.
Sőt, az sem szociáldemokrata vonás, hogy az állam kiemelten támogatja a társadalom éppen azon csoportjait, amelyek már viszonylag kedvező helyzetben vannak. Ami az első Orbán-kormány idején a lakástámogatásban, most az adórendszer átalakításában érhető tetten. A cél az erős középosztály létrehozása. „ A házépítő, jól kereső, stabil munkahellyel rendelkező, gyermekeit taníttató családokban erősödhet meg csak a közbizalom, amelyre már stabil politika épülhet” – írta Matolcsy (Sokk vagy kevés?).
Matolcsy és az egykulcsos
Matolcsy és az egykulcsos adó viszonyát nehéz megfejteni. Ebben a 2007-es cikkében részletesen taglalja, hogy a régiónk országaiban mindenki bevezeti az egykulcsost, s egyedül maradtunk a progresszív rendszerünkkel. A leíró jellegű cikkben számos egykulcsos adó elleni érv olvasható, pró érvet nemigen lehet találni. Később Matolcsy mégis elkezd olyanokat nyilatkozgatni, hogy jó lenne Magyarországnak az egykulcsos szja – míg végül kormányra kerülve be is jelenti a bevezetését.
Az egykulcsos némileg kilóg a „matolcsizmus” viszonylag összefüggő elemeiből, idegen testnek tűnik. Az egykulcsos a foglalkoztatásnak nem tesz jót, mert drágítja a munkaerőt éppen a képzetleneknél, ahol a legnagyobb a baj, és azoknak juttatja a legtöbb pluszjövedelmet, akik csak részben fogyasztják el – tehát nem is igazán növekedésbarát. Márpedig a Matolcsy-háromszög (lásd feljebb) alapjai a foglalkoztatás és a növekedés.
Az egykulcsos ráadásul növeli az egyenlőtlenséget, ami Matolcsyt korábban zavarta. Matolcsy azt írja Paretoról szóló esszéjében (Sokk vagy kevés?), hogy a Pareto-elv szerint „ha szabadon érvényesülnek egy területen az ott működő erők, akkor automatikusan beáll az aránytalanság, de ettől az még nem lesz helyes és jó”. Matolcsy ebben az írásban kifejti, hogy a természet, a világ az egyenlőtlenség felé tart, de ezt nem kell hagynunk.
Az esszé vége felé azt írja: „A 20. század igazi tanulsága az, hogy el lehet térni a Pareto-aránytalanságtól a társadalmi szerkezetekben, de ehhez hosszú távú előrelátás vagy tiszta szív kell.”
Miért hiányzik mindkettő? – kérdezhetné meg Matolcsyt fiatalabb kori énje, ha Karinthyhoz hasonlóan ilyen helyzetbe kerülne. De tán még keményebben is kérdezne a fiatalkori én, aki úgy fejezte be az esszét: „Az lehet, hogy az univerzum szíve jobb oldalon dobog, de az emberé inkább középen helyezkedik el, és bizonyos, hogy a bal oldalon dobog.”