Selmeczi Gabriella, a kormány „nyugdíjvédelmi megbízottja” kedden a sajtóban is publikált szakértői elemzésekre hivatkozva mondta – a Századvég gazdaságkutató intézetet is említve, hogy a magánpénztári vagyonból legalább 500 milliárd forint hiányzik.
Ha a működési költségek elviszik a 12 év alatt megtermelődött hozam kétharmadát, természetes, hogy felmerül a bűncselekmény gyanúja, az, hogy valaki manipulálta az adatokat – közölte a miniszterelnöki megbízott az MTI tudósítása szerint.
A Századvég valóban megjelentetett egy sajtóközleményt, amely a Világbank 2006 értékelése nyomán összefoglalta a magánpénztári rendszer hibáit, s amelyben azt is megállapította, hogy a magánpénztárak vagyona mintegy 500 milliárddal kevesebb a járulékbefizetések miatt keletkezett államadósságnál és kamatainál. A közlemény két okot is nevesít: “A magánnyugdíjpénztárak költségeit limitáló szabályozás késve született meg, és túl engedékenynek bizonyult. A befektetési portfólióra vonatkozó szabályozás a részvénypiacok fellendülésének idején alacsonyan határozta meg a részvényhányadot, majd a részvények arányát épp a 2008-as pénzügyi válság kitörése előtt kellett a pénztáraknak megemelniük.”
Nyilvánvalóan tehát a vagyon ahhoz képest kevesebb, amilyen lehetett volna jobb szabályozás mellett. Kommunikációs szempontból azonban bizonyára érdemes inkább a vagyon eltűnéséről beszélni, és vizsgálatot követelni.
Az kétségtelen, hogy a magánnyugdípénztárak laza szabályozása a tagok veszteségét, s egyben a vagyonkezelők nyereségét jelentette. A pénztárak – jogilag – nonprofit szervezetek, a működési költség, és a vagyonkezelési díj révén lehetett belőlük nyereséget kiszivattyúzni, ami már a pénztáron kívül, a vagyonkezelő, illetve a pénztárszolgáltató nyereségeként jelent meg. (A pénztárak költségeinek, és nyereségességének átláthatatlanságáról ebben az MNB-tanulmányban is olvashat.)
Amint ebben a tavalyi felügyeleti anyagban olvasható, „a csoporthátterű pénztárak kizárólag a csoporthoz tartozó vagyonkezelőkkel szerződnek, a vagyonkezelési szolgáltatás piaci versenyeztetése pedig általában csak a kisebb, munkáltatói hátterű pénztáraknál jellemző”. Így azután a pénztárak egy tagra jutó vagyonkezelési költsége és a befektetések hozamszintje között nincs semmiféle összefüggés (egy jól működő piacon a jobban teljesítő vagyonkezelő szolgáltatása drágább lenne, mint egy gyengébbé).
Nem lehet tehát azt állítani, hogy a magánpénztárakkal minden rendben lett volna, s értelmesen lehet érvelni a magánrendszer ellen. A Nobel-díjas közgazdász, Joseph Stiglitz, a Világbank egykori alelnöke alkotótársával együtt már 1999-ben számos ilyen érvvel szolgált.
Selmeczi Gabriella azonban mindeddig sikeresen ellenállt a kísértésnek, hogy értelmes érveket használjon. Igaz, az ellenzék sem mondható éppen makulátlannak, hiszen arról beszél, hogy a kormány „ellopta” a magánnyugdíjakat, s nem pedig –a tényeknek inkább megfelelően – arról, hogy a magánnyugdíjrendszert az államiból szakították ki, s most újra az állami rendszer részévé próbálják tenni.