Miért is van magyar alumíniumipar?

Orbán Viktor a felelősök felkutatását ígéri a magyar történelem legnagyobb ökológiai katasztrófája kapcsán. Nos, nem kell sokat keresgélnie: minden kormány, amelyik az elmúlt 3 évtizedben itt regnált, közvetve felelős azzal, hogy elmulasztotta végrehajtani, de legalább megkezdeni a világgazdasági korszakváltás ránk eső részét, vagyis a gazdasági makroszerkezet radikális átalakítását. Ennek fontos része kellett volna, hogy legyen a környezetszennyező, veszélyeshulladék-kibocsátó ágazatok tudatos leépítése.

Az import (boszniai) bauxitra alapozott hazai timföldgyártás, túl azon, hogy rendkívül energiaigényes, egyben a hazai veszélyeshulladék-kibocsátás felét adja. Évente 3 millió tonna vörösiszap képződik, halmozódik, immár évtizedek óta. Csak idő kérdése volt, hogy mikor következik be a katasztrófa.

A hazai alumíniumvertikum része, egyik fő reprezentánsa az elavult gazdasági makroszerkezetnek, amelyhez nem nyúltunk hozzá az elmúlt három évtizedben. Egységnyi GDP-re vetítve a magyar veszélyeshulladék-kibocsátás a nyolcvanszorosa Svájcénak, pedig emlékeztetnék a bázeli vegyiparra!

1980-ban tévesztettünk lépést

Gazdasági bajaink, krónikus egyensúlyi zavaraink fő oka is az elavult, túlzottan importigényes, energia- és nyersanyagfaló gazdasági szerkezet, amelyhez a rendszerváltás után még hozzáadódott a külföldi tőkével kiépített alkatrész-összeszerelés és bérmunka-tevékenység. Ezen a képen a gumigyárak sem módosítottak, valamint a két új autógyári beruházás sem fog alapvetően változtatni.

A magyar gazdaságpolitika fő gondja idáig mindig az volt egyensúlyi zavarok esetén, hogy miként szorítsa vissza a fogyasztást. Ezzel persze csupán a humán tőkét értékelte le, annak minden tragikus következményével együtt. A fiskális-restrikciós csomagok a fogyasztás és elosztás felszíni szféráinak kapargatását jelentették, és hozzájárultak a valós gazdasági reformok, vagyis a gazdasági makroszerkezet modernizációja elmaradásához.

A vörösiszap-katasztrófa csupán a jéghegy csúcsa. Vádirat a felelőtlen, dilettáns gazdaságpolitikáról, amely ide juttatta az országot, ahová jutott. Itt sajnos folytonosságot látok valamennyi kormányzati periódus között, nagyjából 1980-tól kezdve. Nyugaton akkorra vált világossá, hogy korszakváltásra van szükség, le kell építeni a gyárkéményes ipart, és föl kell építeni romjain a fehér köpenyes, brainigényes, új gazdaságot.

Itthon elmaradt a korszakváltás

Az 1973. októberi arab-izraeli háború nyomán kirobbant olajválság eredménye volt az olcsó energia és nyersanyag korának vége. Hatalmas strukturális válság rázta meg a világgazdaságot, ami nem hasonlított a korábbi túltermelési válságokra. A fejlett nyugati országokban több-kevesebb késéssel, de végbement a világgazdasági korszakváltás, mégpedig kormányzati kézi vezérléssel.

Margareth Thatcher Nagy-Britanniában felszámolta a szénbányászatot, egyetlen acélkohót hagyott életben: a sheffieldit. Svédországban a szociáldemokrata Olof Palme kormánya egytizedére zsugorította a legendás acélkohászatot, felszámolta a hajóépítő ipart. Franciaországban Elzász-Lotharingia nehéziparát és bányászatát építették le a nullára.

Ez gyakran egy-egy város szintjén is megvalósult. Az NSZK-ban, Dortmund városvezetése az 1980-as évek elején döntött: koszos-piszkos bányász- és kohászvárosból a tudomány és a csúcstechnológia tiszta levegőjű városává kell válniuk. És egy évtized alatt megteremtették.

Érdekes számomra a toursi modell Franciaországban. A város agglomerációját nem rázta meg sem az olajválság, sem a mostani válság. Tudatosan feltőkésített, technikailag kifejlesztett kis- és középvállalati szektor látja el alapvető termékekkel az agglomerációt. Ezek nem növekedésorientált vállalkozások, megelégszenek a térség stabil, lassan bővülő piacával. Nincsenek az agglomerációban a világgazdaság rezdüléseinek kitett multik. És prosperál Tours városa és környezete a válság körülményei között is.

Hasonló példát volt alkalmam tanulmányozni az 1990-es években Leeds városában, az ottani egyetemen. A textilipar és a nehézipar eltűnt az 1980-as években (Thatcher-korszak), ellenben megtelepültek a környezetbarát high-tech iparágak.

Hadd ne soroljam. Mindenütt alapvető szempont volt a makroszerkezet tudatos átalakítása közben, hogy a környezetszennyező ágazatoktól szabaduljanak elsősorban meg.

Magyarországon egyetlen kormány sem nyúlt soha a gazdaság elavult makroszerkezetéhez. Ehelyett fiskális restrikcióval, vagyis a fogyasztás és elosztás felszíni szféráinak kapargatásával próbálták meg mindig is az egyensúlyi zavarokat kezelni, természetesen eredménytelenül. Sőt, ezek a „csomagok” tették ciklikussá a magyar gazdaságot, vagyis generálták a válságciklusokat.

Rég fel kellett volna számolni

Ha lett volna Magyarországon valaha is tudatos makroszerkezeti politika, akkor elsőként számolták volna föl az alumíniumvertikumot, különösen akkor, amikor az eocénprogram összeomlott az 1980-as évek közepén a karsztvízprobléma miatt. Akkor abba kellett hagyni a hazai bauxitbányászatot. Hozzáteszem: mélyművelésű karsztbauxitot, a magas költségek miatt ekkor már sehol sem bányásztak a világon. A felszíni művelésű lateritbauxit-bányászat Jamaicában, Guineában, Guayanában, Ausztráliában folyt és folyik, miközben az alumíniumipar eme lelőhelyektől több ezer kilométerre települt, így Norvégiába, Kanadába, az Egyesült Államokba. Vagyis az olcsó vízenergiában gazdag országokba.

Magyarországon a felszámolás helyett átálltak az 1980-as évek közepén a Guineából, majd Bosznia-Hercegovinából importált bauxit feldolgozására. Nyilván azért, mert bővében vagyunk olcsó vízi energiának…

Teljesen abszurd volt tehát a hazai alumíniumvertikum fenntartása. Az iszapömlés jó alkalmat teremthetett volna a hazai alumíniumvertikum gyors felszámolására, a dolgozók átképzésére, átirányítására más, kevésbé környezetszennyező, és kevésbé energiaigényes ágazatokba. Sajnos erre még csak halvány utalást sem érzékelek gazdaságpolitikusaink, közgazda guruink megnyilatkozásaiban.

Nem az elavult, környezetszennyező munkahelyek fenntartása a megoldás, hanem új, kreatív munkahelyek teremtése. Ehhez pedig a dolgozók átirányításának hatékony menedzselése, új szakmák megtanítása, új tevékenységek meghonosítása a legfontosabb kormányzati feladat.

(A szerző közgazdász, a Pécsi Tudományegyetem docense.)