Nyugaton szétterült a tőke
A II. világháború után a világgazdaság globalizálódását ugyan akadályozta a két világrendszer szembenállása, de az 1970-es években végbement enyhülés, majd a keleti tömb összeomlása (1989-90) elhárította a politikai akadályokat is.
Mindezen folyamatok előzménye, hogy az 1960-as, ’70-es években drámai változásokat tapasztaltunk a fejlett államok tulajdoni szerkezetében. A tőke „szétterült”, „szétkenődött” a sok kisrészvényes között. A fejlett világban százmilliók váltak részvénytulajdonosokká. A kisember megtakarításai váltak a meghatározó tőkeforrássá. David C. Korten (Wikipedia oldal) bestsellerré vált könyvében (A tőkés társaságok világuralma, Kapu Kiadó, Budapest, 1998.) erről nem vesz például tudomást. Valamint arról, amire Kenneth Galbraith (Wikipedia oldal) mutatott rá, hogy tudniillik a nagy multinacionális vállalatoknál a tulajdonosok kezéből átcsúszott a hatalom a menedzsment kezébe. Egész egyszerűen a tulajdon elaprózódása miatt, valamint az információ meghatározó szerepe miatt. A tulajdonosok százezrei nem rendelkeznek a döntésekhez szükséges információkkal, viszont a megbízott menedzsment igen!
A sok kisrészvényes léte biztosítja a gazdasági makroszerkezet folyamatos változását. A kisrészvényes megszabadul a részvényétől, ha annak lemegy a hozama (osztalék) és árfolyama, illetve más, prosperáló vállalat részvényét veszi meg. Ugyanis a kisrészvényes nem a vállalathoz, hanem a részvényhez (annak hozamához) kötődik, szemben a nagyrészvényessel, vagy kizárólagos tulajdonossal, aki a vállalathoz magához kötődik.
Szembementünk a világtrenddel
Magyarországon a rendszerváltás utáni privatizáció módja viszont azt eredményezte, hogy a tulajdonviszonyok fejlődése terén szemben haladtunk a világtendenciákkal: egy túlkoncentrált, latin-amerikai típusú tulajdonszerkezet jött létre, annak minden negatív következményével együtt.
Ez a túlkoncentrált tulajdonszerkezet nem kedvez a makroszintű szerkezetváltásnak, mert a kevés tulajdonos a vállalat megmentésében érdekelt, akkor is, ha az a vállalat alacsony hatékonyságú.
A másik súlyos következmény a gazdaság és a politika összefonódása. A veszteséges vállalat megmentésének legkézenfekvőbb útja-módja az állami (politikai) hatalomhoz fűződő kapcsolatok „konvertálása” gazdasági hatalommá, és viszont. A korrupció elharapózásának is ez a fajta tulajdonszerkezet kedvez tehát.
Alkalmazkodás helyett sodródás
Háromféle reakció lehetséges a globalizációval kapcsolatban:
1. Védekezni-elhárítani (sündisznóállás szindróma). Ez a lehető legrosszabb. Az ilyen ország, nemzet kirekeszti magát a fejlődés áramköréből.
2. Sodródás koncepció, stratégia nélkül. Ekkor az illető ország, nemzet főként a globalizáció árnyoldalait „ismeri meg”, a hátrányokat szenvedi el. Magyarországra tökéletesen jellemző helyzet a XXI. század első évtizedében.
3. Tudatos alkalmazkodás, kidolgozott nemzetgazdasági stratégia mentén. Pl. Írország.
Igaz ugyan, hogy globalizációról, nemzeti identitását vesztő (nemzetközivé váló) menedzsmentről beszélünk, ám ne feledjük, hogy egy adott ország, egy nemzet számára kulcsfontosságú kérdés a tudatos nemzeti stratégia kialakítása. Ez nem ellentmondás. A globalizáció egyik oldala csak a nemzeti szint leértékelődése; a nemzetek fölötti struktúrák és mechanizmusok rovására. A másik oldala a nemzeti (országos) szint alatti kisebb egységek (régiók, települések, tehát a lokális szint) felértékelődése. Ezt fejezi ki az uniós igényként megjelenő szubszidiaritás elve, vagyis az, hogy a döntési szintet minél közelebb vinni a döntés következményeit érzékelő szinthez. A globalizáció következményeként tehát a nemzetek alatti és fölötti szintekre tolódnak át döntési illetékességek.
Tudatos makroszerkezet-alakítás szükséges
Mindezek ellenére, paradox módon felértékelődik bizonyos szempontból a nemzeti, állami szint is, mégpedig a globalizációhoz való alkalmazkodás sikeressége szempontjából! Ez azt jelenti, hogy az adott ország és nemzet számára alapvető jelentősséggel bír a kormányzati ciklusokon túlnyúló nemzetgazdasági menedzsment tehetségének, rátermettségének léte, vagy hiánya. Magyarország példája is bizonyítja, hogy nincs eredményes illeszkedés tudatos, átgondolt kormányzati stratégia nélkül, ez a közelmúlt két-három évtizedének alapvető tanulsága! Ugyanis Magyarországnak sohasem volt, és ma sincs tudatos, kormányzati ciklusokon túlnyúló globalizációs stratégiája.
E stratégia legfőbb eleme a markáns szerkezetpolitika, vagyis a gazdasági makroszerkezet tudatos kialakítása. Ez teljességgel hiányzik a magyar közgazdasági és gazdaságpolitikai gondolkodásból, márpedig enélkül sikeres modernizáció elképzelhetetlen. Így aztán marad a gazdasági bajok tüneti kezelése, vagyis a fiskális restrikciós „egyensúlyt teremtő” intézkedések véget nem érő, és sehová sem vezető sorozata. A mindenkori gazdaságpolitika a fogyasztás és elosztás felszíni szféráival „bíbelődik”, ahelyett hogy a gazdaság mélyáramaiba szállnánk le, vagyis nekifognánk az elavult, import nyersanyag-és energiafaló makroszerkezet átalakításának.
(A szerző közgazdász, a Pécsi Tudományegyetem docense)