Mi köze a forró nyári esték kedvenc koktéljának a maláriához?

Bár napjaink egyik legnépszerűbb italkombinációjának számít a jégkockával, fél deci ginnel, citrommal, lime-mal, esetleg uborkával fűszerezett gin-tonik, ám csak kevesen tudják, hogy a forró nyári esték kedvenc koktélját eredetileg nem arra találták ki, hogy a hűsítő nedű fogyasztása közben kikapcsolódhassanak az emberek.

Hanem azért, hogy megvédje őket a maláriától.

Az immáron közel 170 éves múlttal rendelkező ital fő összetevője, a tonik ugyanis rengeteg kinint tartalmaz, ami egészen a modern gyógyszerek 20. századi megjelenéséig a szúnyogok által terjesztett, a Római Birodalom bukásában is szerepet játszó malária betegség elleni elsőszámú medicinának számított.

Sőt, az üdítőt valójában amiatt hozták létre, hogy a kínafa, kininfa és jezsuitakéregfa néven is ismert növény kérgéből előállított kininport – aminek a mai tonikoknál ezerszer keserűbb volt az íze – könnyebben fogyaszthassák az indiai gyarmatbirodalmat építő brit katonák, tengerészek és hétköznapi hivatalnokok.

A jezsuitakéregfa gyógyító ereje

A latinul genus cinchona névre hallgató fa eredetileg Dél-Amerikából, a mai Bolívia, Ecuador és Peru területéről származik, ahol az őslakosok már az európai hódítók megérkezése előtt felfedezték, hogy a növény kérge segíthet a lázcsillapításban. A spanyol hódítókkal együtt megérkező jezsuita szerzetesek pedig a 17. század elején arra is rájöttek, hogy a növény a kontinensre valószínűleg általuk behozott – őslakosok kihalásában is nagy szerepet játszó – malária megelőzésében és leküzdésében szintén segítségül szolgálhat.

„Quito egyházmegyében, Loja városának körzetében nő egy bizonyos fajta nagy fa, melynek kérge olyan, mint a fahéj, csak kicsit durvább és nagyon keserű, amit porrá őrölve adnak azoknak, akiknek lázuk van, és csak ezzel a szerrel távozik belőlük” – írta a kininfáról a kontinens történetét Historia del Nuevo Mundo címmel bemutató könyvében az 1582 és 1657 között élő jezsuita misszionárius és író, Bernabé Cobo.

A maláriagyógyszerként induló gin-tonik történetét bemutató Infez Med nevű orvosi szakfolyóiratban megjelent tanulmány szerint sokan a 17. század „legszerencsésebb orvosi véletlenjének” tartják ezt a felfedezést. A legrégebb óta fennmaradt legenda alapján egy Andok csúcsai között lázasan eltévedő őslakosnak köszönhető mindez: egy beteg férfi ugyanis a kininfák között kialakuló pocsolya vizével akarta eloltani a szomját, de legnagyobb megdöbbenésére sokkal jobban lett attól.

Egy másik legenda szerint pedig úgy lett közismert tény a kininfa kérgének gyógyító hatása, hogy a perui alkirály, Luis Jerónimo Fernández de Cabrera Bobadilla Cerda y Mendoza Chinchón felesége, Anna Condeza de Chinchón grófnő 1638-ban maláriás lett, és ezzel a növénnyel gyógyították meg.

Bár ezt a legendát azóta megcáfolták, a grófnő személye összefonódott a fával, és a benne lévő, 1820-ban felfedezett vegyülettel, a kininnel is, mert egy svéd tudós, Carl von Linné a történet alapján róla nevezte el a növényt, amit magyarul csupán egy félrefordítás miatt hívnak kínafának.

A növény „jezsuiták kérgének”, „bíboros kérgének” vagy „szent kéregnek” is nevezett részéből előállított kininpor az ezt követő évszázadokban világszerte használt maláriagyógyszerré vált.

Így megszületett a kininpor és más extrák hozzáadásával előállított bortonik, amit a Francia Idegenlégió tagjainak malária elleni védekezésére fejlesztettek ki a 19. században.

És az indiai félsziget meghódításakor, a gyarmati terjeszkedése csúcsán lévő Brit Birodalomban is kininport használtak az idegenben szolgálatot teljesítő katonák, tengerészek és tisztségviselők számára a malária elleni védekezés gyanánt.

Az indiai gyarmatbirodalom angol helytartói már az 1840-es években is évi 700 tonnányi porrá őrölt kininfakérget fogyasztottak, majd 1854-ben, egy olyan afrikai expedíció sikere után, ami egyetlen halálos maláriafertőzéssel sem járt, kötelezővé tették a brit fegyveres erőknél szolgálóknak a kinin fogyasztását.

A trópusi hőségben pedig azzal igyekeztek elviselhetőbbé tenni a rettentő keserű kininpor elfogyasztását, hogy cukros vízbe keverték azt, és néha még citromot is facsartak bele, sőt, az angolok kedvenc égetett szeszes italából, a ginből is raktak bele egy kicsit. Előbbit a tonik, utóbbit pedig a gin-tonik legelső változatának tekintjük.

A vegyület 1820-as felfedezését követően az addig házilag kikevert italt több élelmes vállalkozó is elkezdte gyártani. Először egy Erasmus Bond nevű brit férfi árusított toniknak elnevezett, magas kinintartalmú üdítőt 1858-ban, majd 1870-ben a német születésű bristoli vegyész, Johann Jacob Schweppe is piacra dobta az eredetileg Indian Quinine Tonic névre keresztelt italát, ami akkoriban jóval több kinint tartalmazott, mint a Schweppes ma árusított tonikjai.

Az indiai kereskedelmet irányító Brit Kelet-indiai Társaság és a hadsereg hamarosan át is vette a tonikot, amihez a ginen kívül némi lime-ot is kevertek, hogy így előzzék meg a skorbutot, a gyarmatok és az oda vezető hosszú hajóutak egy másik komoly veszélyforrását.

Ez az ital pedig az évszázadok során annyira összenőtt a brit gyarmatbirodalommal, hogy egyszer állítólag még az Egyesült Királyságot a második világháborúban győzelemre vezető, fiatalon pont az Indiában katonaként szolgáló legendás miniszterelnök, Sir Winston Churchill is azt mondta róla:

A gin-tonik több angol életét és elméjét mentette meg, mint a Birodalom összes orvosa.

A koktél történetét bemutató orvosi tanulmány szerint a tonik malária ellen nyújtott védelme is inkább csak egy olyan legenda, mint a jezsuitakéreg gyógyszerként való használatának kezdeteiről szóló mesék. Hiszen ahhoz, hogy a szervezetünkben található kinin mennyisége a tonik elfogyasztása után elérje a terápiás tartomány alsó határát, legalább egy litert kellene meginnunk a keserű üdítőből.

A malária elleni védelem folyamatos kialakításához és fenntartásához pedig napi 70 liter tonik fogyasztása lenne hatásos.

De a malária ellen gin-tonikkal védekezni próbáló világutazókra való tekintettel azt is érdemes megjegyezni, hogy a mai tonikokban már jóval kevesebb kinin van, mint amennyi az eredeti változatokban volt.

Gin-őrület Nagy-Britanniában

Dél-Amerika és Ázsia után térjünk vissza Európába, hiszen innen származik a népszerű koktél másik, szintén érdekes eredettörténettel rendelkező fő összetevője, a gin. Amit a kininfa kérgéből előállított maláriagyógyszerhez hasonlóan külföldről importálva tettek nemzeti italukká az angolok.

A fanyalgók szerint körömlakklemosóra emlékeztető illatú, borókabogyókkal ízesített gabonapárlatot legtöbben a brit flotta matrózaival azonosítják. Pedig az igazság az, hogy először nem is Nagy-Britanniában, hanem a mai Hollandia területén készítettek ilyen italt.

Sokáig tévesen úgy tartották, hogy az 1614 és 1672 között élt orvos, Franciscus de le Boë Sylvius fejlesztette ki a hollandul eredetileg jenever – vagyis boróka – névre hallgató italt, azonban a források szerint a hollandok már korábban is előszeretettel választották a gyógyhatásúnak vélt, köszvény, gyomorégés és epekő okozta fájdalom ellen is bevetett italt.

Ezt először a 13. században állítottak elő helyi szerzetesek, majd a 15. században már egész Hollandia területén közkedveltnek számított.

Olyannyira, hogy csak Amszterdamban 400 különböző lepárlóüzemben főztek jenevert.

Így az 1618 és 1648 között zajló harmincéves háború idején a kontinensre érkező angol katonákat már a konfliktus elején is olyan holland harcosok fogadták, akiknek a feletteseik ginnel próbálták konzerválni a harci kedvet.

Majd a háború alatt az akkoriban „holland bátorság” néven emlegetett italt a hollandok oldalán harcoló angolok annyira megszerették, hogy haza is vitték magukhoz. Ahol részben az olcsósága miatt akkora népszerűségre tett szert az országváltás során ginre átkeresztelt ital, hogy az 1695 és az 1735 közötti időszakban, a gin-őrület idején egyes történészek szerint olyan súlyos volt a helyzet a brit főváros utcáin, mint az 1980-as évek Los Angelesében a crack megjelenésekor.

A helyzet komolyságát jól mutatja, hogy 1733-ban csak Londonban mintegy 50 millió liter gint főztek legálisan – ami azt jelentette, hogy a város akkori lakossága fejenként havi 4 és fél liter gint is megihatott volna, ha egy hordó sem került volna ki a város határain túlra.

A statisztikák szerint 1745-ben négyből egy londoni háztartásban otthon főzték meg maguknak a napi betevő gint.

A következő évszázadban azonban már az indiai tiszti klubokban is megjelent az ital, és később a Brit Birodalom szimbólumává is vált. Az ízvilága viszont annyira el tudja feledtetni ezt az indiaiak szempontjából tragikusnak tekinthető múltat, hogy ma már a kontinens méretű félszigeten is komoly kultúrája van a helyi alapanyagokból előállított gin főzésének.