Fiam, maga kifogta Józsefvárost – egy mexikói srác beleszeretett Budapestbe

Orlando – aki azt kérte, csak ezt az egy nevét használjuk, mert ha a teljeset akarnánk leírni, az olvasónak esetleg elzsibbadna az ujja, mire a végéig görgetne – közel tíz éve érkezett Magyarországra Mexikóból. Miután rátalált magyar férjére, egy ideig próbálkoztak karibi klímán megteremteni a közös életüket, a mexikói fiú azonban szinte menekült vissza a VIII. kerület szívébe. Nemrég úgy döntött, humorista karrierbe kezd, standup estjei mellett rövid videókat gyárt, főként az Instagramra, ahol épp hogy megünnepelte a 11 ezres követőtábor elérését, már bőven túllépte a 15 ezret is.

Éles váltások

Orlando 2014-ben, egy kis nyugat-európai kitérő után érkezett Magyarországra. Rögtön a mélyvízbe csobbant, ahonnan azóta sem tud és egyelőre nem is szeretne kimászni, pedig megpróbálta.

Mexikóban pénzügyi menedzsmentet tanult bank és biztosítás specializációval. A diploma megszerzéséhez gyakornokoskodnia kellett valahol, ő pedig úgy gondolta, miért ne látna akkor már egyúttal világot is. Több helyre is beadta a jelentkezését, végül Budapestre vette fel egy cég. A kezdeti időszakban egy barátjánál húzta meg magát.

„Eltöltöttem egy kis időt Svájcban és Hollandiában. Azt gondoltam, hogy akkor megismertem Európát, biztos mindenütt ilyen gazdag és szép. Ehhez képest érkeztem meg a nyolcadik kerület egyik leglepattantabb utcájába. Ma már nem olyan vészes, de tíz évvel ezelőtt még elég kétes környéknek számított.”

Szinte otthon éreztem magam, néha Mexikóváros még biztonságosabbnak is tűnt a nyolcadik kerület néhány részénél. Pedig otthon volt olyan időszak, hogyha az ember elment bulizni, hozzátartozott az estéhez, hogy mindenkinek hasra kellett vágnia magát, mert lövések dördültek a közelben. Volt is egy ilyen ivós játék: aki nem tudott úgy lehasalni, hogy egy cseppet se löttyintsen ki a kezében tartott italból, annak innia kellett egy felest.

Orlando azt mondja, ahogy Józsefváros, úgy Mexikóváros, sőt, egész Mexikó is az előnyére változott az elmúlt tíz évben, de ezzel együtt sem vágyik haza. Pontosabban vissza, mert otthon Budapesten érzi magát.

„Mexikóban születtem, ott él a családom, vannak ott barátaim, de nem érzem magam otthon. Amikor tizenhárom éves voltam, három évre Buenos Airesbe költöztünk. Napra pontosan tudtam, meddig leszünk ott, így nem igazán tudtam kötődni senkihez és semmihez. Átutazó voltam előre meghatározott szavatossági idővel. Aztán, amikor tizenhat éves koromban visszaköltöztünk Mexikóba, már ott is idegen voltam. Ezért is gondoltam, amikor az egyetem végén gyakornoki helyet kerestem, hogy miért ne legyek idegen egy olyan helyen, amit még nem ismerek?”

Pálinka pepitában

Buenos Airesben Orlando megtanulta, hogyha meg akar ismerni egy idegen kultúrát, el kell merülnie benne. Tudta, hogy Budapesten nem szabad csak latinókkal, mexikóiakkal barátkoznia, kifejezetten magyarok társaságát kereste. Szinte küldetésének tekintette, hogy tőlük – tőlünk tanuljon meg minél többet kultúránkról, történelmünkről, mentalitásunkról. Hamar komoly leckéket kapott.

Pálinkát például kevesebb mint huszonnégy órával az érkezése után kóstolt először, bár nagyon nem akart.

„A második estémen egy barátnőmmel elmentünk egy szabadtéri szórakozóhelyre, ahol valamilyen punk koncert volt. Életemben nem láttam még punkokat a nagy bakancsaikban, meg taréjba állított hajjal, úgyhogy kicsit meg voltam ijedve. Nyilván pont hozzánk jöttek oda, hogy cigit kérjenek. Oda akartam nekik adni az összes cigimet, hogy vigyék, csak ne öljenek meg, de kiderült, hogy valójában kedves, barátságos srácok, rögtön a kezembe is nyomtak egy kóláspalackot, amiben áttetsző, vízszerű folyadék lötyögött, és mutatták, hogy húzzam meg. Nagyon nem akartam, de nem mertem nemet mondani. Meghatározó élmény volt.”

Bár Orlando a pálinkáért azóta sem rajong, a magyar borokért annál inkább. Leggyakrabban fröccs formájában fogyasztja, amit az emberiség történetének egyik legfontosabb találmányaként tart számon.

Komolyan mondom! Egyszerre berúgni és hidratálni: lehet ennél bármi csodálatosabb?

Miután túl volt az első néhány kultúrsokkon, Orlando annyira beleszeretett a Józsefváros sajátos hangulatába, hogy a környéken keresett magának lakást, és azóta is a Népszínház utca–II. János Pál pápa tér vonzáskörzetében él. A magyar nyelvvel hosszú, kimerítő, heroikus küzdelmet vívott, de alulmaradt.

Egy hároméves gyerek szintjén vagyok, rohadtul nehéz nyelv. Meg a magyarok kicsit sajátosan is állnak hozzá a tanításához. Az első magyar kifejezés, amit megtanultam, például az »ugyanaz pepitában«. Ma sem értem, miért.

„Soha nem használtam, valószínűleg nem is fogom, mert nem igazán tudom, hogyan kellene, holott a szavak értelmével tisztában vagyok. Jó, ezt egy ismerős tanította, de vettem nyelvórákat hivatásos tanárnőtől is. Ő azt tartotta fontosnak megtanítani nekem, hogy »mit akarsz, te seggdugó«.”

Magyaros melankólia

Orlando egyik alaptémája a magyarok legendásan pesszimista, depresszív, sírva vigadó alapállapota, amely szöges ellentéte a laza, temperamentumos, a nehézségeket szembenevető latinó attitűdnek.

„Magyarország és Mexikó között nincs túl sok hasonlóság, legfeljebb a zászló. A kultúra, az emberek is teljesen mások. A magyarok sokkal zárkózottabbak, távolságtartóbbak. Mexikóban, ha meglátsz a sarkon egy vadidegent, ugyanúgy beszélgetsz és viccelődsz vele, ahogy a magyarok csak a szűk baráti körben szoktak. Nem tudom, ez talán Magyarország történetének nehéz időszakaiban, a megszállások periódusaiban, a levert forradalmakban gyökerezik. Mexikó történelme valamivel szerencsésebben alakult, a konkvisztádorok sem tudták teljesen leigázni. Mégis meg lehet nézni, most hol tart az ország. Úgy szoktam ezzel kapcsolatban fogalmazni, hogy Mexikó legnagyobb ellenségei a mexikóiak.”

Egyik videójában Orlando vidáman, energikusan készülődik reggel, de mielőtt kilépne az ajtón, letörli arcáról a mosolyt, vállait leejti, a hátát begörnyeszti, mert nem akar kilógni. Azt mondja, a videóiban mindent eltúloz a vicc kedvéért, amit sokan megértenek, de mindig vannak olyanok is, akik megsértődnek.

„Igyekszem mindig a lehető legnagyobb tisztelettel viszonyulni a témáimhoz, akkor is, ha a poénjaim sztereotípiákra épülnek. A hétköznapi életből merítek, csak kicsit felnagyítom az iróniát. Mindig lesznek, akik ezt unalmasnak vagy sértőnek találják, de ők ezzel éppen az általam kikarikírozott sztereotípiákra erősítenek rá.”

Nem kinevetem a magyarokat, hanem őket szeretném megnevettetni, mert a többségnek valójában nagyszerű a humorérzéke, csak elő kell belőlük csalogatni. A videóimmal és a fellépéseimmel az a célom, hogy felszabadítsam a magyarokat, hogy merjenek többet nevetni és mosolyogni.

„Úgy érzem, megvan az adottságom ahhoz, hogy megnevettessem azzal, hogy vicces vagy hülye vagyok, szóval személyes küldetésemnek érzem kicsit felvidítani az országot, ahol otthonra találtam.”

Trópusok vs. Józsefváros

Orlando komolyan gondolja, hogy Budapesten van itthon, és nem csak a magyar férje miatt, hiszen mindketten találhatnának máshol is munkát. Egyszer egy közös nyaralás élményeitől megrészegülve el is határozták, hogy Mexikóban folytatják.

„Három évvel az után, hogy Magyarországra érkeztem, már épp elfelejtettem az okokat, amelyek miatt eljöttem Mexikóból. Úgy terveztük, hogy bármi is lesz, elég időt adunk magunknak ahhoz, hogy lássuk, mibe csöppentünk. Megbeszéltük, hogy két évet legalább Mexikóban maradunk, és aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. Alig telt el fél év, amikor közöltem a férjemmel, hogy tartom magam az eredeti elhatározáshoz, de a két év letelte után biztosan vissza szeretnék menni Budapestre. Nem a szegénység vagy a közbiztonság miatt, egyáltalán nem voltak ilyen problémáink, sőt, nagyon jó helyen dolgoztam, a Sony Musicnál, érdekes, izgalmas, kellő kihívást jelentő feladatokat kaptam.”

Karibi klíma, óceánpart, pálmafák: megvolt minden, ami miatt egy egzotikus nyaraláson úgy érzi az ember, mindig így szeretne élni. De engem akkor már Budapestre húzott a honvágy.

„Nem tudom megmagyarázni, miért, de olyasmit éreztem, amit a szülőhazámmal kapcsolatban sosem. Tavaly ősszel megszűnt a pozícióm a munkahelyemen. Bármire nyitottan kezdtem keresgélni, és találtam is egy remek lehetőséget Spanyolországban. Már majdnem biztos volt, hogy költözünk, amikor szóltak, hogy lenne számomra egy állás Budapesten. Habozás nélkül elfogadtam. A magyarok a videóim alatt, de személyesen is rendszeresen kérdezik, mi a fenét csinálok itt, miért nem megyek valami jobb helyre. Erre mindig csak azt tudom mondani, én itt találtam meg a boldogságom.”

Orlando fél évvel a Magyarországra érkezése után ismerte meg a férjét. Az első randijukon a belvárosban sétálgattak. A nap végére a mexikói fiú ugyanúgy szerelembe esett, mint korábban Budapesttel. Azt mondja, a séta a Fővám térnél ért véget, ahol megpillantott egy graffitit: I’m your man (Én vagyok a te embered).

Orlando és a férje Mexikóban összeházasodtak, Magyarországon bejegyzett élettársi kapcsolatot kötöttek. Bár a magyar kormánypártok az utóbbi években kifejezetten melegellenesek, Orlando azt mondja, a férjével ebből meglehetősen keveset érzékelnek.

Szerencsések vagyunk, nyugodtan élhetünk a saját buborékunkban, Budapest pedig egy végtelenül melegbarát város. Eddig még csak egy rossz szót vagy megjegyzést sem kaptam. Bár lehet, ebben az is benne van, hogy messze nem értek mindent magyarul. De viccet félretéve, soha a legkisebb inzultus sem ért. Tudom, hogy Magyarországon a meleg párok nem házasodhatnak és nem fogadhatnak örökbe gyereket. Szörnyű, hogy nincs törvény előtti egyenlőség. Hallottam arról is, hogy könyveket le kell fóliázni a boltokban. Nevetséges. Mintha egyetlen ujjal próbálnád eltakarni a napot.

Orlando nem tervezi, hogy elhagyja Magyarországot. Bár trópusi klímán nőtt fel, a téllel sincs gondja.

„A hideggel semmi bajom. Nagyon szép bundáim vannak, úgy nézek ki bennük, mint egy igazi Marika néni. Egyedül az borzalmas, amikor a délután közepén már tök sötét van, de azt is ki lehet bírni. Nem mondom, hogy életem végéig maradok, de egy darabig biztosan nem megyek sehová. A nyugdíjas éveimet szeretném majd egy tengerparti házban leélni, és olyan Magyarországon sajnos nincs.”