„A Trónok harca még egy bátor jelentkezőre vár” – kik készítik a hangoskönyveket?

Évekkel ezelőtt láttam egy dokumentumfilmet Kubáról. Egy szivargyár hatalmas csarnokában mindenféle korú emberek ültek a padokon, férfiak és nők hosszú asztalok mellett, a plafonról lelógó ventilátorok alatt kézzel szivarokat sodortak. Nem a combjaikon, az asztalokon. A csarnok egyik végében egy hídszerű emelvény magasodott a munkások feje fölé. A közepén, egy íróasztalnál idős, ősz bajszú férfi ült egy viharvert mikrofon előtt, és egy könyvet olvasott fel. A narrátor elmagyarázta, hogy az idős férfinak az a feladata, hogy regények felolvasásával enyhítsen a szivarsodrók munkájának monotonitásán. Azonnal akartam a munkáját: ő volt a szivargyár legnépszerűbb dolgozója, aki egész nap olvashat, aztán pedig alighanem a világ legfantasztikusabb szivarjaival lazít a karib-tengeri naplementében. Kár, hogy Kuba a világ túlfelén van, és a romantikus képzetekkel ellentétben a saját polgárai többségének nem képes tisztességes életkörülményeket biztosítani.

Mindenesetre ez az emlék ébredt fel bennem nemrég, amikor egy reggeli rádióműsort hallgatva arra kaptam fel a fejem, hogy bárkiből lehet felolvasó.

Bodor Tibor

(1921–2000) színész, bár megszámlálhatatlan darabban és számos filmben játszott, a legtöbben valószínűleg a Szomszédok című tévésorozatból ismerik, melyben a nyomdász Kenéz elvtársat játszotta. A pályáját nehéz időszakban, 1941-ben kezdte. Miután a második világháborúban fogságba esett, színjátszókört szervezett egy orosz hadifogolytáborban, hogy a rabtársak számára némileg elviselhetőbbé tegye a szenvedést. Hazatérése után először Pécsen, majd 1949-től Budapesten, a Madách, illetve a Nemzeti Színházban játszott. A hatvanas évek elején az elsők között csatlakozott a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének (MVGYOSZ) hangoskönyv-programjához, és több mint három évtizeden át, 1998-ig olvasott fel rendszeresen. A legtöbbször reggel hatra járt be a szövetség Hermina úti központjába, hogy a színházi próbák előtti órákat felolvasással töltse. A célja az volt, hogy egy teljes évnyi, vagyis 8760 órányi felvételt készítsen. Ezt valamivel túl is szárnyalta: kevés híján kilencezer órányi hanganyagot rögzített. Jelenleg közel négyszáz kötetnyi digitalizált hangoskönyv érhető el az ő hangján a MVGYOSZ hangoskönyvtárában.

A Bodor Tibor Kulturális Egyesület 2017 óta folyamatosan toborozza az önkénteseket, akik látássérültek számára készítenek hangoskönyveket. A munka majdnem ugyanaz, mint a kubai szivargyárban, csak nem emberek, hanem egy hangfelvevő előtt kell felolvasni, a műszak végén csak akkor van szivar, ha az ember vesz magának, a munkaidő viszont kötetlen, és otthonról is lehet dolgozni, csak egy csöndes sarok és egy okostelefon, laptop vagy bármilyen digitális hangrögzítésre alkalmas eszköz kell hozzá. Meg persze jó orgánum és tiszta, érthető beszéd. Ami változatlan, az a népszerűség: a könyveket hallgató emberek a szívükbe zárják, nem ritkán családtagként szeretik azokat, akiknek a hangján megismerik a kedvenc könyveiket.

Hangoskönyvet gyártani nem túl jó üzlet, ezért korábban az állam vállalta magára a feladatot. A kétezres évek elejére azonban kiapadtak a források, nem születtek újabb hangoskönyvek. A klasszikusok továbbra is rendelkezésre álltak, de a látássérültek nem juthattak hozzá új kötetekhez, sem kortárs irodalomhoz.

Emberi tényező

Bár vannak kiváló felolvasószoftverek, a robotok egyelőre nem tudják elvenni a felolvasók munkáját. Monoton, gépi hangjukon végig lehet hallgatni egy levelet, egy újságcikket, egy receptet vagy egy használati utasítást – de egy regényt nem igazán.

A technológiai fejlődés megállíthatatlan. Bodor Tibor unokája, Puskás Kata Szidónia elárulja, a család nemrég engedélyt adott egy fejlesztő csapatnak arra, hogy megpróbálják mesterséges intelligencia segítségével felidézni a nagyapja hangját. Bár kíváncsian várja, hogy mire jutnak majd, kissé szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy egy gép valaha reprodukálni tudja egy ember személyiségének, hangulatainak bonyolultságát.

Néhány évvel ezelőtt egy látássérült fiatalembernek elege lett abból, hogy nem juthat friss irodalomhoz.

Helle Maximilian 2017-ben egy Facebook-bejegyzésben vázolta a helyzetet, és segítséget kért. Embereket keresett, akik önkéntes munkában, szabadidejükben, hangosan, digitális hangrögzítő mellett olvasnának fel könyveket. Ő, mint hangtechnikában járatos zenész, vállalta az utómunkát.

Az első jelentkezők között volt Puskás Kata Szidónia, aki úgy érezte, mintha a felhívás személyesen neki szólna. A jelentkezésébe beleírta, hogy Bodor Tibor unokája. A nagypapa nevét és hangját minden magyar látássérült gyerekkorától ismeri, hiszen rengeteg klasszikus mű között ő olvasta fel hangoskönyvre a kötelező olvasmányok többségét is.

Gyerekként kicsit nehezményeztük is, hogy mi, az unokái nem kaphattuk meg a kötelezőket hangoskönyv formában. Nem is volt neki otthon egyetlen hangoskönyve sem, volt viszont egy nagyjából nyolcezer kötetes könyvtára, úgyhogy a könyveket nyomta a kezünkbe, mindet magunknak kellett elolvasnunk. Életem első hangoskönyvét csak néhány évvel ezelőtt hallgattam meg.

„Hétéves koromban halt meg az apukám, ezért nagyapám, aki egyébként is nagyon karizmatikus ember volt, meghatározó szerepet töltött be az életemben. A halála után évekig színházba sem tudtam menni, időre volt szükségem, amíg végig tudtam hallgatni egy felolvasását. Először Wass Albert A funtineli boszorkány című regényét hallgattam meg tőle, ma is ez az egyik kedvenc hangoskönyvem, bár azóta többet is meghallgattam már, és eddig mindet imádtam.”

Szinte bárkiből lehet felolvasó

Bodor Tibor unokája nem csupán csatlakozott a kezdeményezéshez, hanem az élére is állt. Méghozzá az említett Helle Maximiliannal.

Maxi nem számított akkora érdeklődésre, amekkorát generált. Több száz jelentkezés zúdult rá, nem igazán tudta, hogyan kezelje a helyzetet. Nekem viszont volt vezetői tapasztalatom, volt elképzelésem arról, hogyan kellene felépíteni a projektet.

Amikor Kata és Maxi megalapították a Bodor Tibor Kulturális Egyesületet, felvették a kapcsolatot a MVGYOSZ-vel. A munka közös: az egyesület önkéntesei olvassák fel a szövegeket, a szövetség munkatársai és önkéntesei pedig hangoskönyvekké alakítják a nyersanyagot.

Azóta bárkiből lehet felolvasó, vagyis majdnem bárkiből. Nem szerencsés, ha valakinek mondjuk túl sipító vagy túl reszelős a hangja, ahogy az sem, ha nagyon erős akcentusa, tájszólása van. Nem árt, ha a jelentkező tud helyesen artikulálni és hangsúlyozni. A felvételi eljárás egyszerű: a Bodor Tibor Kulturális Egyesület honlapján található egy rövid, nagyjából egy A/4-es oldalnyi részlet A kis hercegből. Ennek a felolvasását kell rögzíteni, majd elküldeni az oldalon megadott email címre, és várni a visszajelzést. Az egyesület mindenképp válaszol, és ha jelentkező nem felel meg, általában azt is megírják, miért nem.

Kata azt mondja, nem vezetnek statisztikát, így nem tudja, a jelentkezők hány százaléka felel meg, de viszonylag sokan. Akik sikerrel veszik az első akadályt, bekerülnek egy zárt Facebook-csoportba. Ennek jelenleg több mint kétezer tagja van. Közülük ötszázan vannak olyanok, akik már legalább egy könyvet felolvastak.

„Ez szerintem nagyon szép szám egy ekkora országban, főleg úgy, hogy vannak, akik már a kezdetek óta velünk vannak, és már több mint száz könyvet olvastak fel. A társaság összetett: akadnak, akik a nyugdíjas éveikre keresnek elfoglaltságot, de olyanok is, akik a mindennapi munka és a család mellett csinálják, mert adni szeretnének, és ha már amúgy is olvasnának, miért ne hangosan? Akire a legbüszkébb vagyok, az Abigél, egy látássérült kilencéves kislánya, aki már a tizenharmadik felolvasott köteténél tart, és Gábor, egy volt rendőrtiszt, aki nemrég, amikor amputálni kellett a lábát, csak azért kérte magát egyágyas kórterembe, hogy addig se kelljen abbahagynia a felolvasást.”

Korlátok nélkül

Az önkéntesek nagyjából bármit felolvashatnak, amit csak szeretnének, de az egyesületnek van egy hosszú listája, amin olyan könyvek sorakoznak, amelyeket a látássérültek nagyon várnak.

„Arra szoktuk kérni az önkénteseinket, hogy próbáljanak meg olyan kötetet keresni, amit még senki sem olvasott fel. Persze, fel lehet olvasni A kis herceget is százhuszadjára, csak nem biztos, hogy van értelme. Nem elvárás, de ha trilógiáról vagy sorozatról van szó, akkor szerencsésebb, ha olyan ember kezd bele, aki az összes kötetet el tudja vállalni. Zavaró tud lenni, ha ugyanaz a történet többféle, különböző hangon szólal meg. A Trónok harca például még bátor jelentkezőre vár.”

Az egyesület együttműködik egy kiadóval, amelynek kínálatából akár választhat kötetet a felolvasó, de a többség jellemzően megveszi magának a könyvet vagy kikölcsönzi a könyvtárból. Ha valakinek nincs semmiféle hangfelvevője, az egyesület azt is tud biztosítani, sőt, akár stúdióba is elmennek vele, de Kata szerint a felolvasó munkájának épp az a szépsége, hogy bárhol, bármikor végezhető.

És nemcsak szépirodalomban, de szakkönyvekben, például pszichológiai, filozófiai művekben is gondolkodhatnak:

Én néha ponyvát olvasok fel, máskor szépirodalmat, és van, hogy filozófiai vagy jógakönyveket. Sok dologtól függ, hogy éppen mit: mihez van kedvem, milyen a hangulatom. A látássérültek pont ugyanígy vannak ezzel, szívesen hallgatnak mindenfélét. Minden könyv érték, mindegyikben lehetnek olyan mondatok, melyek valakinek a világot jelentik.

A választás szinte korlátlan szabadságát egy uniós jogszabály adja meg, melynek értelmében látássérültek számára bármilyen műből készülhet hangoskönyv, a szerző vagy a kiadó engedélye nélkül.

A feltétel, hogy a hangoskönyv ne kerüljön kereskedelmi forgalomba és ne legyen szabadon terjeszthető. Ennek ellenére rengeteg van fent a legnagyobb videómegosztón és a fájlcserélő oldalakon is. Puskás Kata Szidónia azt mondja, ahogy tudnak, küzdenek a kalózkodás ellen, nemrég például azért szüntették be a CD-s kölcsönzést az MVGYOSZ hangoskönyvtárában, mert a lemezekről könnyű volt másolatokat készíteni.

Jelenleg kétféleképpen lehet hangoskönyvhöz jutni:

• például egy speciális, másolásvédelemmel ellátott fizikai eszközön lehet kikölcsönözni a szövetség könyvtárából. Ez le is játssza a hangoskönyvet, nem kell hozzá más eszköz, például számítógép vagy telefon, és ha valaki nem tud elmenni érte, postán is kiküldik.
• A másik lehetőség egy online felület, amelyiken több ezer hangoskönyv érhető el, de letölteni, másolni nem lehet őket.

Mindkét lehetőség csak azok számára nyitott, akik orvosi igazolás alapján látássérülteknek minősülnek.

Előadó, de nem színész

A hangos felolvasás egyszerű feladatnak tűnik, de valójában nem az. Ha valaki megfelel a próbaolvasáson, kap egy dokumentumot, amelyben részletesen leírják, mire kell figyelnie, onnantól, hogy hol olvasson, mit tegyen, ha bakizik, odáig, hogy milyen formátumban, hogyan küldje be a felvett nyersanyagot.

A hangos felolvasás valamivel lassabb, mint amikor az ember magában, csöndben követi a sorokat. Vannak, akik először magukban elolvassák a könyvet, vagy az adott fejezetet és csak másodjára kapcsolják be a hangrögzítőt, így kevesebbet hibáznak. Mások jobban szeretik rögtön az első olvasást felvenni, mert ha már ismerik a történetet, kevésbé motiváltak. Bakik mindenképp becsúsznak, ilyenkor egy koppantással, vagy tapssal kell jelezni, hogy a vágó majd lássa a hangsáv kiugrását, és csak az elrontott mondattól kell újrakezdeni a felolvasást.

Határidők nincsenek – ha valaki hetente csak egy órát tud rászánni a munkára, akkor is elkészül másfél hónap alatt egy háromszáz oldalas könyv. De nem sürgetnek senkit, legfeljebb időnként megkeresik azokat, akik hosszú ideig nem jelentkeznek, hogy minden rendben van-e.

Puskás Kata Szidónia szerette volna, ha ő jegyezheti a nagyapja nevét viselő egyesület első hangoskönyvét, ezért, amint a bíróság bejegyezte a szervezetet, nekilátott a felolvasásnak. Felhőhegyi Balázs A Szfinx hét kapuja című kötetét választotta, és egy hétvége alatt végzett vele, vagyis a nagyjából tizenegy órás hangoskönyvet két műszakban, úgy tizenöt óra alatt olvasta fel. Ez volt az első felolvasása, azóta valamivel gyorsabban halad.

„Amikor elkészültem az első hét fejezettel, izgatottan elküldtem a MVGYOSZ elnökének. Miután meghallgatta, annyit válaszolt, hogy nem rossz, csak több Bodor Tibort kellene hallgatnom. Nem tudta, hogy az unokája vagyok, csak később meséltem neki, hogy nálunk a mindennapok része volt, hogy ne hadarj, beszélj érthetően, nyisd ki rendesen a szád, artikulálj. De az első könyvet valóban nagyon odafigyelve, lassan, komótosan kezdtem el felolvasni, erre jött a tanács, hogy hallgassak több Bodor Tibort és legyek természetesebb.”

Kata azt mondja, gyakran megesik, hogy az önkéntesek elsőre összetévesztik a hangoskönyveket a rádiójátékokkal és színészkedni próbálnak, pedig erre semmi szükség. A könyveket felolvasni kell, nem előadni.

A látássérültek sokszor jobban szeretik az önkéntes civilek felolvasásait a színészekénél, mert a profik jellemzően megpróbálják értelmezni a szöveget helyettük, ami pedig kicsit olyan, mint amikor a vak embert mindenképpen átkísérik a zebrán, ha akarja, ha nem.

Kritikusok és rajongók

A felolvasó azért valamilyen szinten előadóművésszé válik. El kell tudni fogadni, hogy alkalmasint kap majd hideget-meleget. Az egyesületi elnök hangsúlyozza, ez nem azt jelenti, hogy a felolvasók között bármiféle rivalizálás lenne: végtelenül összetartó közösségről van szó, akik nem csak a felolvasással, de hétköznapi dolgokban is segítik egymást, rendszeresen tartanak összejöveteleket, amikre saját készítésű süteményeket visznek.

A közönség pedig rettentő hálás. Az MGYOSZ hangoskönyvtára tavaly ősszel ünnepelte a hatvanadik születésnapját. A szövetség megkérte a látássérülteket, hogy néhány szóban foglalják össze, mit jelentenek nekik a hangoskönyvek.

„Az egyikük azt mondta, olyanok neki a hangoskönyvek, mint a kávé, egyszerűen függ tőlük. Más azt emelte ki, hogy számára minden hangoskönyv egy új világot nyit meg, azt például, hogy milyen lehet Erdély, azért tudja elképzelni, mert meghallgatta A funtineli boszorkányt. A harmadik kiemelte, most, hogy ezt a néhány mondatot felvette, jött rá, mennyire nem egyszerű a dolgunk, mert csak a sokadik nekifutásra sikerült neki. Aztán így folytatta: »Velem vagy a vonaton, velem vagy a mosogatás közben, velem vagy, amikor kórházba kerülök. Velem vagy, kísérsz az utamon, kérlek, maradj velem.«”