Meghalni kényelmetlen, gyászolni ciki!

Hogyan lehetne ünnepélyes modoroskodás, fennhéjázó előkelősködés és hideg távolságtartás nélkül írni a halálról úgy, hogy az mégis húsbavágó legyen? Hogyan lehetne másként írni a halálról, mint ahogy azt manapság a Facebook-profilokon szokás: egy kis kesergés, jó sok egotrip és az örök tanulság, hogy nem arra fordítjuk a drága időt, amire kéne és hát a fontos dolgok a rohanásban elmaradnak, azt hisszük, a kasza mindig csak tőlünk roppant távol suhint, megcsillanva a tavaszi napsütésben, de hát nem, ó jaj! Ezért hát most álljunk meg egy pillanatra és gondolkodjunk el. Nyolcezer lájk, minimum hatszáz megosztás, plusz az érdem, hogy a posztoló egy érzékeny ember, aki fantasztikusan ír!

És a megfizethetetlen érzés: szar dolgok mindig csak mással történnek, engem aztán biztosan nem un a férjem. Az én feleségem nem dug félre a legjobb barátommal, olyan csak a filmekben van. A mi anyánk nem lesz rákos. A mi gyerekeink egészségesek és sikeresek lesznek. Meg hát, láthatod, mindig más hal meg.

Ez a forevörjáng-mániás, testhisztérikus világ meg sem érdemli a halált, gondolom néha, aztán dühösen legyintek: de hát tojik is rá nagy ívben, ha a fejfájásra nincs idő, hogy lenne a lelki fájdalomra, a veszteség bénítóan kiüresítő érzésére, a torokszorító-nyüszítő magamra hagyatottság kongó ürességére, csontot fosztó zokogásra? Nemcsak idő, bátorság sincs, hiszen ez nem csak a „mai világra” jellemző sekélyes felületesség, hanem a szorongva menekülő vállrándítás kérdése is.

Forevörjáng országban néhány eset van csak, mikor az emberek felkapják a fejüket egy pillanatra: ha kisgyerek szörnyű betegségben vagy tragikus balesetben hal meg, ha fiatal anyuka hirtelen, gyereket, gyerekeket árván hagyva hal meg, vagy ha igazságtalanul, más hibájából távoznak, lehetőleg többen, egyszerre. Zebrán, buszmegállóban álldogálva, hétvégén a nagymamáékhoz sietve, négyen az autóban, bekötve, vétlen sofőr családjaként.

Az átlag forevörjáng ekkor felszisszen, azt suttogja, micsoda értelmetlen halál, csóválja a fejét néhány másodpercig, aztán gyorsan átklikkol, mert a világ egy másik részén valami iszonyú hepiség történt vagy valami döbbenet (!!!), ami megerősíti abban, hogy ő aztán tényleg egy erkölcsi lángoszlop ezekhez képest. És az élet megy tovább, az ő halál nélküli élete.

A halál egyetlen módon elfogadott ma: sármos vámpírfiúk és lotyónak sminkelt zombilányok alakjában. Ez utóbbiak valami idióta rajzfilm szereplői. Én meg törhetem a fejem, hogyan magyarázom el a gyereknek, ha meghalunk, akkor még véletlenül sem kelünk fel félig elrohadva is sármosan, és gyönyörűen, lófarokba kötött pink hajjal és élünk tovább, mint Marci Hevesen, hanem porrá leszünk.

Nemhogy kultúrája nincs ebben a társadalomban a halálnak, helye sincs. Legyünk túl rajta hamar, a halottal való gondoskodás kimerül abban, hogy a Taj Mahalt megszégyenítő márvány síremléket állítunk, mert azt hisszük, ezzel valamelyest csökken a bűntudat. És hát, mit szólnak mások.

Forevörjáng ország polgárának a halál csak anyagilag nagy teher, mert a látszatra adni kell. Ha kell, hitelt vesz fel, de Mindenszentekre legkésőbb a sírnak állni kell, nem fog ő szégyenbe’ maradni senki előtt! És egy kicsit haragszik is a halottra, mennyibe van, pedig van lyuk elég, amit ezzel a pénzzel be lehetett volna tömni.

Kisvárosban, faluban aztán később is ki kell menni, körbekapá’ni, mit szónak. A halott közben felmagasztosul, mert jót vagy semmit és még véletlenül sem lehet azt mondani, hogy hát a Gizi nena, Isten nyugosztalja, egy megátalkodott, igen rossz természetű asszony volt, szerencséje, hogy itt és most élt és nem a középkorban, mert az elsők között raktak volna neki a főtéren máglyát, hanem azt kell mondani, hogy a Giza egy áldott asszony volt, mindenki szerette. Mert jó tulajdonságot nem tud róla mondani senki, kellemes élménye, szeretetteljes gondolata senkinek nincs róla, ez meg elég általános ahhoz, hogy ne lehessen belekötni. Férfiaknál ugyanez a sztenderd szöveg az, hogy a Bélának hatalmas szíve volt, és senki nem teszi hozzá, hogy hát igen, meg a mája is az volt, mert úgy ivott, mint a gödény.

Gyerekkoromban, mikor az esti mese után lekapcsoltuk a Sokol rádiót, előkerült a zöld fényképalbum. Alvás előtt a „nagyágyba” lapozgattuk, minden fénykép négy kis celofán fülecskébe volt bedugva. Fekete-fehér időutazás volt ez, régi történetekkel, ismeretlen emberekkel, akik vagy rokonok voltak, vagy nem, de úgy éreztem, valahogyan mégis összetartozunk. Sok leányt, kisbabát, vénasszonyt láttam az albumban, fekete kendőbe, díszes főkötőbe, az ágyon fekve. Virágokkal körberakva. Eleinte, mikor még nagyon kicsi voltam, azt hittem, annyira szerették őket, hogy álmukban, gyönyörű ruhában, virágokkal is díszítve levötették őket. Később mondta el a mama, hogy ez nem ágy, hanem ravatal és nem alszanak, hanem halottak.

És nem éreztem viszolygást, nem értetlenkedtem, hogy minek lefotózni egy hullát és betenni az albumba. Pontosan értettem. Azt is, hogy miért volt jobb otthon meghalni, a család körében. Hogy eljöttek messziről is, elbúcsúzni. Hogy sokszor a haldokló „megvárt” egy-egy távol lakó rokont, onokát, régi barátot. És amikor meghalt, nem a hullaszállítót hívták és a sírkövest, hanem lemosdatták, felöltöztették, felravatalozták. Otthon. És virrasztottak mellette. Jöttek a siratóasszonyok is. A temetés után halotti tort ültek, és szabadott sztorizni is az elhunytról, sőt, volt, hogy táncoltak is.

Ötéves voltam, mikor meghalt az anyai nagyapám. A gyerekei már nem, de a nagymamám egy évig feketében járt. A család többi tagja – én is – egy fekete szalagot viselt a ruhájára tűzve. Amíg le nem telt a gyászév. Gyerekkorom óta nem láttam fekete szalagot. Úgy is fogalmazhatnék, évek óta nem láttam gyászoló embert.

Pedig nincs mit rejtegetni, a fekete szalag nem azért került ki, hogy felmentést kapjunk a társadalomtól, amiben élünk, vagy kíméljenek minket. A fekete szalagnak nem az volt a szerepe, hogy kivételezzenek velünk, mert mi most éppen szenvedünk. Biztos vagyok benne, hogy a szalag azért kopott ki, mert a gyengeség, a sebzettség jeleként kezdtük értelmezni. Engem aztán ne sajnáljon senki! Nincs szükségem a mások szánakozó pillantására! Segíteni nem tud senki, sírni meg tudok egyedül is!

És lassan a gyászév jelentése is feledésbe merül. Nincs idő arra sem. De legalább nem kell bekapni lágyzselatin kapszulát miatta. Már nem tudjuk, hogy a gyászév nem azt jelenti, egy évig búvalbaszott arccal kell járni-kelni, és nem szabad nevetni, hanem azt, hogy meg kell élni mindent a halottunk nélkül. A karácsonyt, a neve napját, a tavaszt. Meg kell tanulni élni nélküle. Egy év után ugyanúgy fog fájni, ugyanúgy fog hiányozni, de az első leckén túl vagyunk: az élet körforgásában részt tudunk venni sebzetten, fájón, mégis teljes emberként.

A halál eltávolít. Nem az élőket a holtaktól, az élőket az élőktől. Barátok hezitálnak, fel lehet-e már hívni. A izé, de hülyén hangzik ez, hogy a túlélőt. Rosszabb esetben nem hívják, mert nem tudnának mit kezdeni azzal, ha elkezdene sírni. Sose bírták, ha valaki sírt. Tanakodnak egymás között, mikor lehet elhívni a hétvégi grillezésre meg hát azt se tudják, hogy a gyerekeknek mit mondtak, hol van az apu/anyu/nagypapa, mit tudnak? Az angyalok elvitték, hogy elutazott egy másik helyre, vagy mit? A legkényelmesebb, hogy nem hívják. A gyász úgyis olyan, hogy mindenki magában elrendezi. Nem tartozik másra.

A halállal nem tudunk mit kezdeni. Meghalni kényelmetlen, a többieknek. Túlélni rohadt kemény és magányos feladat. Beszélni nem merünk róla, gyászolni nem trendi, legjobb, ha nem veszünk tudomást az egészről. Még arról se, hogy ahol a halált nem tudják, ott élni se tudnak igazán.