A székelyek ugyanis egyértelműen magyar nyelvet használnak, hagyományaik, egyes írott források azonban arra utalnak, hogy akár törökös, akár avaros akár még más keleties elemek beolvadásával alakult ki a székelység, vagy legalábbis a székelyek egy része. Ennek megfelelően aztán a székelyek közül Moldvába kivándorolt csángók is eltérő nyelvjárásokat beszélnek. Bár vannak, akik szerint nem minden csángó székely eredetű, sokan a Felső-Tisza vidékének magyarságával hozza őket kapcsolatba, legalábbis a legrégebbi csángókat.
Vannak, akik szerint már a Honfoglalás óta, mások szerint a XIII. század óta élnek Moldvában, a Kárpátok lejtőitől keletre a csángók. A Honfoglalás idején való megtelepedésre semmilyen történeti bizonyíték nincs, a XIII. századtól viszont már írásos források maradtak fenn a moldvai magyarokról. A középkor későbbi szakaszaiban már szép számmal éltek itt magyarok, akik Erdélyből „csángáltak el”, vándoroltak ki. Huszita magyarok itt, Moldvában készítették el az első magyar nyelvű bibliafordítások egyikét a XV. században, ami kultúrtörténeti szempontból felbecsülhetetlen eredmény.
Északi, déli és gyimesi csángók
A csángók több hullámban érkeztek Moldvába Erdélyből. Minthogy a legkorábbi időkben érkezettek vesztették el többnyire a legjobban a nyelvüket, sok helyen már csak a katolikus vallásúak magas aránya emlékeztet arra, hogy egykor egy-egy moldvai településen magyarok laktak. Ilyen környék például Románvásár (Roman) térsége, ahol az északi csángók egyre inkább nyelvüket vesztő tömbjei élnek.
Az északiakon kívül élnek csángók Moldva délebbi részein, és errefelé vannak az sz-elő csángók is, akik az s betű kiejtésekor „selypítenek”. Rajtuk kívül önálló néprajzi csoportot alkotnak a gyimesi csángók. A sz-elők közé tartoznak bizonyos északi csoportok is. A selypítő népnyelvet használók az ősibb csángók, akik a állítólag a felső-tiszavidéki magyarsághoz kapcsolódnak néprajzilag. A székelyes csángók viszont tisztábban beszélnek magyarul, mert ők később érkeztek Moldvába.
A bukovinai székelyek Erdélyben és a Délvidéken
A XVIII. században, a madéfalvi veszedelem, Buccow osztrák generális székelyeket irtó „hadjárata” nyomán érkezők egy része Moldvából továbbállt Bukovinába, és máig tagadja azt, hogy csángó lenne, inkább a nagyobb presztízsű székely megnevezést használja. Kis szépséghiba azonban, hogy a bukovinaiak közül gyakorlatilag már senki nem él Bukovinában, onnan a magyar hatóságok segítségével több helyen telepedtek le a XIX-XX. század elején.
Nagyobbik részük például Bácskába, a Délvidékre került, ahonnan a XX. század közepén tovább kellett menekülniük Magyarországra, ahol a tolnai, baranyai megüresedett sváb házakba költözhettek be. (A németeket ugyanis nagy tömegekben telepítették ki Magyarországról 1945 után.) Az erdélyi Déva környékén szintén élnek csángók, ők az utolsó „magyarosító” intézkedések révén kerültek ide, szintén Bukovinából. Az utolsó bukovinai csoportok 1910 környékén telepedtek le az akkor már túlnyomó többségében románok lakta vidéken.
Hétfalusiak
A szintén erdélyi, Brassó melletti falvakat a hétfalusiakat, illetve a négyfalusiakat is gyakran nevezik csángónak. Ők az „igazi”, a moldvai csángóságtól teljesen eltérő népcsoportot alkotnak, hiszen ők földrajzilag Erdélyben maradtak, viszont elszakadtak a székelység összefüggő tömbjeitől. Az itteni 11 ezer evangélikus csángó azért különleges, mert ők a brassói szászok szolgálatában vették fel ezt a protestáns vallást.