Boldogtalan szülők csak boldogtalanságot örökíthetnek a gyerekeikre

– Szeretetet adunk!
– Na, abban rohadtul nem hiszek.

Megvan az a vicc, amikor egy hajléktalanná vált tizenéves fiú szenteste azt hallucinálja, hogy három közterületfigyelő igazából a napkeleti bölcsek? Ez igazából nem vicc, hanem egy színházi jelenet, amelyben a fenti idézet is elhangzik. Az Ölelésben elaludni című előadás a Hintalovon Alapítvány Mindenki volt gyerek programsorozatához kapcsolódik.

A darabbal arra szeretnék felhívni a figyelmet, hogy egy egészséges társadalom megteremtéséhez mentálisan és pszichésen is egészséges és érett gyermekekre van szükség – ebben pedig kiemelten fontos szerepük van a szülőknek és a családi háttérnek. Az előadásban két párhuzamos történet játszódik: az egyik egy fiatal hajléktalan halála, a másik egy házasságkötés és egy gyermek születése. De hát ezekben semmi közös nincs – gondolhatnánk, ám nagyot tévednénk.

Az összekötő kapocs közeg „napjaink kommunikációs pöcegödre” – fogalmaz a szerző, Varga Amár Rudolf. Hogy mit ért ezalatt pontosan, azt később bővebben is kifejti. Az alkotó többek közt arra keresi a választ, meddig a szülők felelőssége a gyerekek boldogsága, a feltevése pedig az, hogy boldogtalan emberek csak boldogtalanságot örökíthetnek tovább, a mai húszéveseket a kiábrándultak nemzedékének tartja.

Céltalan, boldogtalan, monomániás, felelőtlen emberek egy nap azt mondják egymásnak, hogy csináljunk gyereket, majd néhány évtized múltán mossák a kezüket, hogy már nem az ő bajuk, mi lett belőle

– fogalmaz Rudolf.

A darabban egymást követő jelenetekben láthatjuk, ahogy Alex élete utolsó karácsonyi időszakát tölti, és egy férfinak, aki szeretné megírni az élettörténetét, mesélni kezd. A hajléktalan fiú története mellett egy fiatal pár gyermekvállalással kapcsolatos dilemmáit, vívódásait is nyomon követhetjük.

„Remélem, egy pillanatra elhitték, hogy ma a szeretetről lesz szó” – hangzik el az egyik, párhuzamos szálakat megszakító intermezzóban, azon a ponton, amikor már valószínűleg a közönség minden tagja számára világos: sok mindenről szó van itt, kivéve a szeretetről.

A hét fiatal színész jelenetről jelenetre világosabbá teszi, mégis mi köze lehet egymáshoz egy negyvenes pár randijának és a gyerekkérdésen való évődésének, illetve egy fiatal, utcára került fiú olyan vallomásainak, mint hogy „én már csak gondnak születtem ebbe a világba”, „mivel a szüleim nem szerették egymást, engem sem tudtak”, vagy „sosem kellettem senkinek, miért kellettem volna magamnak.”

Két fuldokló a tenger közepén képtelen lesz egymást kimenteni

– fogalmaz az egyik beszélgetés során a randin ülő negyvenes férfi, amivel tökéletesen érzékelteti azt a kilátástalanságot és jövő nélküliséget, ami a húszas éveikben járó fiatalok vállát nyomja. Arra a kérdésre, kire haragszik a legjobban, Alex már csak azt tudja felelni: „apámra, hogy nemzett, és anyámra, hogy kihordott.”

Az előadás végén szereplő csavart semmiképp sem lőnénk le, azért a mozzanatért mindenki látogasson el jövőre a B32 színházba, ahol a Jurányi Ház és a FÜGE Produkció TITÁNIUM pályázatának keretein belül valósul majd meg az előadás. Addig is megtudhatunk egyet s mást a darab hátteréről a szerzőtől.

Habár az előadás alapvetően a húszévesek generációjának problémáiról szól, Rudolf a korosztálytól szokatlan módon inkább amolyan digitális bevándorlónak tartja magát. „Tízéves voltam, mikor először találkoztam a Windows XP-vel, és gimnazista, mikor okostelefonom lett. Lényegében huszonhat évesen úgy érzem magamat ebben a világban, mint egy dinoszaurusz. És író szeretnék lenni a Gutenberg-galaxis alkonyán. Jobban szimpatizálok az idősebb generációkkal, mint a fiatalokkal. Nekik még vannak történeteik.”

A darab egyik alapját a történelmi távlat adja. Ahogy azt érezzük, hogy a mi szüleink, nagyszüleink nagyon sok mindenen mentek keresztül. „Végigéltek egy kommunista diktatúrát, egy nagy rendszerváltást, egy kapitalista előretörést, majd egy gazdasági és politikai átalakulást. Ami legkevésbé sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket arról, hogy majd lesz itt egy jólét” – mondja.

Miközben egyre inkább kezd telítődni a kapitalista gazdasági kultúra globális szinten is, egyre kevesebb tér marad a mai fiataloknak. „Szokták mondani, hogy fontos ismérve a gazdasági fejlődésnek, hogy a gyerekek jobban élnek, mint a szüleik. Ez most kezd megtörni. Volt két-három generáció felettünk, akik még a döngölt földes parasztházból beköltözhettek egy panelba. Mi pedig most ott állunk, hogyha a szüleink jól is állnak, nekünk már csak akkor lesz lakásunk, ha ők meg tudják fizetni.”

Az író úgy érzi, ennek a gazdasági közegnek kulturális hatása is van.

Itt van egy alapvetően jó életforma, egy jólét, kényelem, mindenünk megvan, lehetőségeink is lennének, közben mégsem tudunk kivirágozni.

Problémának tartja továbbá, hogy kevés helyen is találkoznak egymással a „generációk – „talán még tematizálva sincsenek itthon a különbségek és világnézeti ütközések.”

A darabból elsőként Alex története született meg. Ám a szerző úgy érezte, egy fiatal hajléktalan srác története legfeljebb prózai anyagént működne, drámának túl unalmas, így be akart mutatni egy olyan történetet mellette, ami felveti a kérdést, milyenek lehettek a fiú szülei, mostohaszülei. Hiszen az utcán élő fiú szála csak félig fiktív.

Alex egy budapesti elitgimnázium tanulója volt – Rudolf felett járt egy évvel. A darab írója a kortársaival végigkövette a fiú utcára kerülését. „Tudtuk, hogy a szülei elmondták neki, csak nevelőszülők, és ebből a traumából ő egy elég meredek utat választott. A szülők csak mosták kezeiket, el is váltak. Elindult, ami elindult. Nagyon gyorsan az utcára került, először nevelőotthonokba. Évekig nem is láttuk. Aztán jött a hír.”

Először nem akarták elhinni. „Nem, ő nem halhat meg”, mondták. Aztán kiderült, hogy sajnos mégis. Ott volt a temetésén is. Így volt egy nagyon személyes története, ami összeért azzal, amit az írásról gondolt. Ráadásul a darab kapcsán úgy látta, dramaturgiailag is jót tenne, ha két párhuzamos történet futna egymás mellett – egy csavarral a végén.

Az Alexszel történteket már rég lezárta magában, mikor az egyetemen kapott egy feladatot. Ennek kapcsán jött a képbe a fiú története. Írás közben egyébként nem hatott rá érzelmileg a darab témája, Alex és szüleinek történetét már évekkel ezelőtt „alaposan megdolgozta magában.”

Amikor egy nagyon közeli barátommal, aki még ismerte és szerette Alexet, felidéztük az emlékeket, és megkönnyezte – talán az volt nehéz. Abban az időben már úgy tekintettem Alexre, mint egy fiktív karakterre, akit én találtam ki, és éppen nem szerettem, mert nem tudtam jól megírni, nem találtam rajta fogást. És akkor újra visszazökkentem abba, hogy miért is akarom megírni őt.

Az előadás tehát egyensúlyozik a valós és fiktív történetek között – persze jókora kihívást jelentett a szerzőnek, hogy egy valós esetet miként lehet eltolni a fikció irányába, hogy ne legyen bűntudata amiatt, amiért nem hű a valósághoz. Úgy érzi, sikerült véghez vinnie mindezt. „Emberek történeteit megírni kicsit erről szól: megpróbáljuk kinyitni, hogy másokra hasson, hogy észrevegyék, milyen hasonlóságok vannak köztük. Vagy éppen, hogy mennyire eltartanak.”

A gyerekben sem a hajléktalant látja, csak egy egyszerű fiút, akit nem szeretnek. „Szinte mindegy, hogy ő mit csinál. Elfogadja azt a valóságot, ami vele szemben áll – még ha az nem is olyan, amilyennek szeretné.” Közben a végén ott van a másik pár egy babakocsival – és a kérdés nyitott marad. Hiszen ők még csinálhatják ezt jól is.

Az író nagy hangsúlyt fektet a szülői felelősségre – véleménye szerint az ő feladatuk megadni az alapvető motivációt. Ide vezethető vissza az is, amit a húszévesek generációs problémájának érez: nem tudják, miért élnek. Nem hiszik el, hogy ők tényleg megvalósíthatnak valamit.

„A gyerek első motivációja azért, hogy éljen, a szülőtől jön. Annyi, hogy az anyja és az apja akarta őt. Látom, milyenek lesznek azok, akik megkapják ezt az üzenetet, és milyenek, akik nem. Az utóbbiból lesznek azok, akik nem hiszik el magukról, hogy elérhetnek valamit, hogy szeretve lehetnek. Ez pedig szépen gyűrűzik tovább párkapcsolati és karrierproblémákba is. Nem tudok teljesíteni, nem merem magam megmutatni – mondják.”

Természetesen, ha a történetet nézzük, Alexet sem gondolja felmenthetőnek. A gyereknek is van felelőssége a saját életéért, vallja, ám át kell neki adni a stafétát, hogy megtanulja, önmagáért és a saját útjáért felelős. Alexnél ez marad el.

Egy gyermeki korban, amikor még egy szülőnek kéne rá figyelni, a maga kezébe veszi az életét az aktív önpusztítás módszerével, és utána el is hiszi, hogy belőle már nem lehet semmi, és nem is tud ezen változtatni, mert nem tanulta meg, hogy felnőttként ő lesz a felelős a döntéseiért.

Térjünk vissza a cikk elején említett „kommunikációs pöcegödörhöz”. Rudolf szerint a kifejezés azon alapul, hogy az embereket nem tanították meg az érzelmeikről beszélni. A másik szemébe nézni. A konfliktusokat vállalni. Vagy, ha készek is vagyunk vállalni, akkor nagyon sokszor elcsúszik agresszióba, veszekedésbe, vagy elbeszélünk egymás mellett.

„Boldogtalan szülők boldogtalan gyerekeket termelnek ki. Nagyon nehéz megtanulni a boldogságot – mert azt is tanulni kell, hogyan tudjuk kezelni, akár mint lelki állapotot, akár a hiányát. Hiszen az nem egy állandó állapot. Nem lehet kialakítani egy olyan életet, ami mindig boldog. Kisebb-nagyobb problémák, érzelmi nehézségek mindig lesznek.”

Ha egy gyerek ezt nem tanulja meg, mert olyan közegben nő fel, ahol csak boldogtalanságot lát a szülein – rosszabb esetben állandó veszekedés szemtanúja, akkor azt hiszi majd, hogy mindig kétkedően, szomorúan kell állnia a világhoz – vallja Rudolf. „Egy szülőnek fontos felelőssége, hogy megtanítsa a gyerekét örülni, biztonságban és magabiztosnak lenni.” Ha ez nincs, akkor boldogtalan gyerekek követik majd egymást hosszú generációkon keresztül.

A nézőkkel kapcsolatban nincsenek elvárásai. Annak is örül, ha valaki kifelé menet azt mondja: jó volt az előadás, élvezetes volt végighallgatni a szöveget. Annak is örül, ha csak egy esztétikai élményt tud nyújtani. Egy színdarab szerinte nem akarja megváltoztatni azt a világot, ami körbevesz minket. Ám ettől még örül annak, ha valaki hazamegy, és „egy őszintét beszélget azzal, akit szeret.”

A „kommunikációs pöcegödör” uralta világból pedig szerinte az vezet kifelé, ha valaki meghallja önmagában, hogy miket nem mond ki, vagy kimond ugyan, de a másikkal elbeszélnek egymás mellett.

Kommunikáljanak az emberek, mondják el a történeteiket. Úgy könnyebb egymást elfogadni.

Ehhez kapcsolódva az író elmesél egy történetet. „A nyáron volt szerencsém beszélgetni egy 80 éves úrral. Egy készülő szövegem kapcsán interjúztam vele. Józsi úgy disszidált a szocializmusból, hogy a rajta lévő ruhában beugrott Mohácsnál a Dunába egy szebb jövő reményében, és leúszott Jugoszláviába, majd onnan tovább ment nyugatra. Józsi nagyon sok mindent csinált életében, igazi világkalandor, jelenleg Ausztráliában üzemeltet egy lángosozót.”

A többórás beszélgetés végén az interjúalany két dolgot mondott neki. „Az egyik, hogy ő elmondott mindent magáról, de tudjam, hogy amiben már nekem majd élni adatik, az egy teljesen más világ, amiben az általa megélt »felfedezéseket« majd újra fel kell fedeznem magamnak. A másik pedig, hogy megköszönte azt, hogy kíváncsi voltam rá, miközben én hálálkodtam neki, hogy bizalmába fogadott, és olyan nyíltan mesélt nekem.”

Rudolf szerint nem az a lényeges, hogy miről beszélgetnek egymással a generációk, hanem az, hogy egyáltalán beszélgessenek. Emellett fontosnak tartja, hogy az ő generációja legyen nyitott az idősekre. „Értsük meg, hogy miként fedezték fel az életet, ők pedig legyenek nyitottak arra, hogy mi ugyanazokat a dolgokat másként fogjuk.”

Én például, mióta beszélgettem Józsival, több Tina Turnert hallgatok. Az ő idejében Tina volt az idol, nekünk már más, de az, hogy az ember szeret idolokat választani, ugyanaz a lelki mechanizmus.