„Ezeknek a gyerekeknek nem adatik meg az aranykor” – miként kerülhet 300 elhagyott csecsemő a kórházakba?

A gyerekek az áldozatok, akiket azok a felelőtlen nők otthagynak a kórházban – mondják most sokan. Ezt a gondolkodást kéne megfordítani. Nem azok tették áldozattá a gyerekeket, akik a kórházban hagyták őket. Hanem mindazok a társadalmi körülmények, amelyeknek mi, mindannyian a szereplői vagyunk.

A kórházban hagyott csecsemők száma 270–300, az érintett intézmények száma pedig 35–40 között folyamatosan változik – közölte lapunk megkeresésére az Országos Kórházi Főigazgatóság. Hiába érdeklődtünk többek közt arról, pontosan hol vannak ezek a gyerekek, mit lehet tudni a hátterükről, illetve mennyi időt maradnak a kórházban átlagosan, ezekre a kérdésekre már nem kaptunk választ.

De hogyan jutottunk el odáig, hogy hazánkban 2024-ben 300 magára hagyott gyermek fekszik kórházi osztályokon? Erre a kérdésre szerettünk volna választ kapni, ezért a szféra különböző szegmenseinek szakértőihez fordultunk, hogy átfogó képet kapjunk a gyermekvédelem égető problémáinak egyik lesújtó következményéről.

Cikkünkben egy négy évtizede a gyermekvédelemben dolgozó pszichológussal, egy családjogi kérdésekkel foglalkozó jogásszal, egy védőnővel és egy önkéntes kórházi segítőcsapat vezetőjével igyekeztük körbejárni a rendkívül komplex kérdéskört.

Egy rendkívül negatív aha-élmény

– ilyen volt olvasnia a háromszáz kórházi csecsemőről szóló híreket Katonáné Pehr Erikának, a Gyermekjogi Civil Koalíció elnökségi tagjának. A gyermeki jogok, a családjog és a gyermekvédelem hazai és nemzetközi témaköreiben jártas jogász felelevenítette, hogy a gyermekvédelmi, gyermekjogi szervezetekből és szakértőkből álló országos hálózat már számtalanszor jelezte a gyermekvédelmi rendszer gondjait az elmúlt években.

Már a tavaly novemberi nyilatkozatukban – amelyben egyébként még „csak” 50–100 kórházban hagyott csecsemőről volt tudomásuk – figyelmeztettek:

12 éven aluli gyermekeknek, de különösen a csecsemő- és kisgyermekkorúaknak kirívóan elnehezült a nevelőszülői elhelyezése. Köztudott, hogy a koragyermekkor a gyermekek fejlődése szempontjából az egyik legmeghatározóbb és legérzékenyebb időszak, ezért a 3 év alatti gyermekek védelme kiemelten fontos.

Már ekkor jelezték, hogy azért várakozik ennyi csecsemő a kórházakban, mert a gyermekvédelmi szakellátás nevelőszülői férőhely hiányában nem tud számukra gondozási helyet biztosítani – miközben ez több ponton is ellentmond a gyermekvédelmi törvénynek. A szakszolgálatok már ekkor beszámoltak arról is, hogy Baranya, Borsod-Abaúj-Zemplén, Fejér és Hajdú-Bihar vármegyékben „nehézségekbe ütközik” a csecsemők elhelyezése, és nevelőszülők hiányában csak intézményes elhelyezésre nyílik lehetőség.

Azaz a bajt már hosszú hónapokkal ezelőtt jelezték, ám a helyzet nemhogy javult volna, hanem tovább romlott. Hiába mondja ki a törvény, hogy a 12 év alatti gyerekeket nevelőszülőhöz kell elhelyezni, ez a nevelőszülők számának csökkenése és a gyermekotthoni férőhelyek elégtelen száma miatt a gyakorlatban nem valósul meg, és mintegy 1500, tizenkét év alatti gyermek él gyermekotthonokban, közülük 350 gyermek három év alatti.

A probléma megértéséhez azonban hátrébb kell lépni, méghozzá egy jó nagyot. Hiszen a nevelőszülők számának és a gyermekotthoni férőhelyeknek a növelésére részben azért is van szükség, mert egyre több gyerek kerül be a rendszerbe. 14 évvel ezelőtt 21 ezer gyermek és fiatal felnőtt volt a gyermekvédelmi szakellátásban, most 24 ezer, közülük 21 ezer kiskorú, azaz tizennyolc év alatti gyerek.

A 0–2 éves korosztály létszáma is megduplázódott: 1459-ről  2856-ra emelkedett. De miként lehetséges ez akkor, amikor jókora demográfiai válságban tengődik az ország, és hónapról hónapra arról szólnak a statisztikák, hogy sosem született még ennyire kevés gyerek hazánkban?

A cikk eleji idézet Székely Zsuzsannától való, aki negyven évig dolgozott a gyermekvédelemben. A pszichológus is nehezményezi, hogy az elmúlt hetekben legtöbben a gyermekvédelem, a nevelőszülőség és az örökbefogadás oldaláról közelítették meg a kérdést, míg a másik oldalról sokkal kevesebb szó esik.

Ha holisztikusan nézzük, akkor nem az csak a kérdés, hogy ezek a gyerekek most hova kerülnek – ez egy tűzoltás. Ettől még karácsonyra újra ugyanennyi otthagyott gyermek lehet a kórházakban. A gyermekvédelem nem tudja a társadalom problémáját megoldani, nem is lehet tőle elvárni. Arról kellene inkább beszélni, hogy mit tehetünk, hogy ez a probléma ne termelődjön újra.

A gyermekvédelem ettől még nagy bajban van – morálisan, anyagilag is, támogatásra van szüksége, teszi hozzá. Ám attól még, hogy több nevelőszülő és gyermekotthoni férőhely lesz, még nem csökken a beáramlás a rendszerbe. Amit látunk, az lényegében azt jelenti, hogy bár egyre kevesebb gyerek születik, még nekik és az családjaiknak sem tudnak segíteni.

Ennek az okai pedig már nem a gyermekvédelemben keresendők, hanem sokkal inkább a hétköznapi életben. „Miért nőtt meg ennyire a három év alatti gyerekek beáramlása a rendszerbe? Nézzük meg, mennyit emelkedtek az élelmiszerárak az elmúlt három évben. Milyen nehezek a lakáskörülmények. Családtámogatásra, bérlakásokra vagy egyéb típusú segítségre lenne szüksége a családoknak. Támogatni kell a megtartó képességüket” – fogalmaz Katonáné Pehr Erika.

Az egzisztenciális kihívások a „terepen” is érzékelhetők. Egy lapunknak nyilatkozó, Északkelet-Magyarországon dolgozó védőnő is arról számolt be, hogy jelentősen megszaporodtak a családok megélhetési gondjai. „Elkezdtek a családok lecsúszni. Nő a mélyszegény réteg. Nem is nagyon tudnak a gyerekeknek vásárolni, sokszor már a gyógyszer kiváltásában is segítség kell” – mondja. „Ez már csak gyermekvédelemnek csúfolt rendszer. Itt nincs gyermekvédelem. Papíron minden rendben van, miközben az óvodából is folyton azt halljuk, hogy látják, ahogy hétfőn minden gyerek repetázik. Látszik, hogy hétvégén nem nagyon esznek. Közben meg azt hangoztatják, hogy több gyerek szülessen. De hova? Nincs hova.”

A mindennapokban számtalan olyan történettel találkozik, amelyek rávilágítanak, mennyire nem bírja el a rendszer a ránehezedő, évről évre egyre nagyobb súlyt.

Négygyermekes család. Nyomor. Az ötödiket nem akarta a családsegítő hazaadni. De aztán mégis hazaadták. Hiszen, ha az újszülött nem hazaadható, akkor megkérdezi a gyámhivatal, hogy rendben, és a többi négy gyermek el van látva? Akkor őket is ki kellene emelni. Viszont ennyi gyereket nem tudnak elhelyezni. Sehol nincs hely. Éhezni nem fognak, mert a szomszédok mindig megetetik őket.

Arról, hogy mennyire nem segít a rendszer az arra rászoruló családoknak, Zsuzsanna is elmesél egy történetet. Egy örökbefogadó családban a harmadik gyermeket fogadták örökbe. A vér szerinti anya két gyerekkel különvált a párjától, majd lett egy új társa, akihez a két gyermekével odaköltözött. Teherbe esett. A kapcsolat azonban nem bizonyult tartósnak, és a nőnek terhesen, a két nagyobb gyerekkel haza kellett költöznie a szüleihez.

„Itt két szobában laktak összesen 14-en. Egyszerű emberek, de mindig dolgoztak. Amikor a védőnő megtudta, hogy a nő itt lakik, megmondta, hogy ide nem fogja hazaadni a gyereket. Egy olyan családról beszélünk, amelynek korábban nem volt köze a gyermekvédelemhez. Végül rábeszélték az anyát, hogy adja örökbe a gyermeket. Ahelyett, hogy valaki segített volna megoldani neki ezt a krízist. Azóta – mivel rendszeres kapcsolata van az örökbefogadókkal – tudjuk, hogy megoldódtak a nő lakhatási gondjai és dolgozik. Itt volt egy működőképes család, mégsem tudtunk segíteni.”

Ez a gyerek is bekerülhetett volna magára hagyva egy kórházba, ha nem beszélik rá a nőt, hogy adjon hozzájáruló nyilatkozatot az örökbefogadáshoz. És itt jön képbe az egzisztenciális kérdéseken túl a következő égető probléma: a mindent átitató információhiány. „Nincsenek az anyák kellő információval ellátva: hol kapnak segítséget, hol kell nyilatkozni, milyen örökbefogadási formák vannak? Pedig ezeknek óriási szerepük lenne” – emeli ki Katonáné Pehr Erika.

A jogász felhívja a figyelmet arra, hogy a gyermekvédelmi törvényben szerepel a „válsághelyzetben lévő anya” kifejezés, és nevesíti is azokat a szolgálatokat, amelyeknek foglalkozniuk kell velük – például a gyermekjóléti szolgálatok és központok –, és persze a kórházaknak is megvan a maguk dolga, ám természetesen ezek között nem szerepel, hogy egy évig gondoskodjanak a gyerekekről.

Az örökbefogadás fontos, de még fontosabb, hogy segítsék az anyákat. A kórházban hat hét után megszűnik a szülő felügyeleti joga, kimondják, hogy örökbe adható. De biztosan nem fogják mind a 300 gyermeket örökbe fogadni. Őket a gyermekvédelmi rendszernek kell elhelyeznie. De hol helyezzék el, amikor hiányzik legalább 1500–2000 nevelőszülő?

– veti fel a szakértő.

Fontos hangsúlyozni, hogy a kórházban rekedt újszülöttek közül nem mindegyik válik jogilag örökbeadhatóvá: lehet, hogy látogatják, a szülő haza akarja vinni, de nem engedik. Más esetben maga jelzi, hogy kéri az újszülött gyermekvédelmi szakellátásban való elhelyezését, de nincs férőhely. Csak a nyilatkozat nélkül otthagyott és nem látogatott gyermekek válnak hat hét után jogilag örökbeadhatóvá. Ez az oka annak, hogy eddig nagyjából csupán 20 gyermeket tudtak közülük örökbe adni.

Székely Zsuzsanna úgy látja: miközben minél hamarabb segíteni kellene a kórházakban lévő 300 gyermeken, ez nem járhat a vér szerinti családok jogainak csorbításával. „Edukálni, gondozni kellene őket, támogatást adni, hogy talpra állhassanak. Jelenleg arról sem nagyon kapnak tájékoztatást, milyen lehetőségeik vannak azon kívül, hogy otthagyják a gyereket. Igaz, nem sok – hiszen sem a nevelőszülőknél, sem a gyermekotthonokban, sem a családok átmeneti otthonában nincs férőhely.”

A nevelőszülők esetében pedig nem csak az egyre fogyó létszám a probléma: közöttük is nagyon kevesen vannak, akik csecsemőkorú gyermekeket vállalnak. A lapunk által megkérdezett védőnő elmesél egy történetet ennek a következményeiről. 2021-ben a bíróság mondta ki, hogy „pusztán” szegénység miatt nem lehet gyerekeket kiemelni egy családból. Végül aztán, ahogy a tapasztalatai mutatják, mégis a pénzhiány miatt kénytelenek így eljárni. Mi több, egyre inkább nő az a réteg, amely már az alapvető szükségleteket sem tudja biztosítani a gyerekeknek. „Ez a lépés akkor jön, amikor már konkrétan nincs mit enni a gyermeknek, vagy veszélyben van az élete.”

Nemrég egy családból négy gyermeket kellett kiemelniük. Reggel bementek a gyámhivatalba, elkezdték keresni a gondozási helyet – ilyenkor hívják egymás után a nevelőszülőket. Délután négyre sikerült mind a négyüket elhelyezni: négy gyermeket három helyre. Az 5–6 éves kislányokat egy nevelőszülőhöz, a háromévest egy másikhoz, több száz kilométeres távolságra egymástól.

Egyiküket azonban senki nem akarta vállalni: a kétéves kisfiút. Ő így egy befogadó otthonba került. Épp az a gyermek, akit még pelenkáznak. Akinek a legfontosabb lenne a testi kontaktus. A család

– mondja. Mivel a legkisebbeket még állandóan felügyelni kell, az a tapasztalata, hogy óvodás gyerekeket szívesebben vállalnak a nevelőszülők.

Akik jelenleg 5800-an vannak. Katonáné Pehr Erika szerint még legalább 1500–2000 emberre lenne szükség, hogy legalább azt a törvényi feltételt tudja teljesíteni a rendszer, hogy a 12 év alatti gyerekek nevelőszülőhöz kerüljenek. A nevelőszülők hiányából is következik – amint a fenti példa is mutatja –, hogy testvérpárokat kell szétválasztani, ezzel pedig gyakorlatilag kizárttá válik – anyagi okokból – a vér szerinti szülő látogatása – akinek így teljes mértékben elvész az esélye arra, hogy aktív kapcsolatban legyen a gyerekével, ami a hazagondozásnál fontos tényező.

Ugyanakkor a nevelőszülőknél nem csak a csecsemőket nehéz elhelyezni. Ahogy a jogász ismerteti: az 5800-ból mindössze 11 olyan nevelőszülő van jelenleg az országban, akik speciális szükségletű gyerekekre is ki vannak képezve.Továbbá 2500–3000-re tehető azok száma, akik különleges igényű, beteg, fogyatékos vagy 3 év alatti gyermekek gondozását is vállalják. Viszont a csecsemőket a legkevésbé.

A legkisebbek elhelyezése egyébként nem mindig így nézett ki. Régebben voltak az országban csecsemőotthonok, ezeket ma különleges gyermekotthonoknak hívják. Alig maradt néhány ilyen intézmény az országban, amikor az uniós csatlakozással az a szabályozás is bejött, hogy 12 év alatti gyerekeket nem lehet gyermekotthonokban elhelyezni. Ám ennek a feltételeit ezzel párhuzamosan nem teremtették meg – magyarázza Székely Zsuzsanna.

A pszichológus korábban az azóta megszűnt Schöpf-Merei Ágost Kórházban dolgozott – itt helyezték el egykor az első krízis inkubátort. Az intézményben közel ötszáz válságterhes nővel volt dolga, az itteni tudást azóta is próbálja továbbadni – változó sikerrel. Néhány éve a Családbarát Magyarország számára készítettek egy programot a pszichoszociális válságban lévő terhesek és szülő nőkkel foglalkozó szakemberek számára, amiben felhívta a figyelmet, hogy nagyon fontos lenne megerősíteni a védőnők és szülészetek szerepét – ám eddig ilyen továbbképzéseket nem szerveztek. Feltehetően anyagi erőforrások hiánya miatt.

Pedig – folytatja – nagy szükség lenne arra, hogy tudják, miként kommunikáljanak, milyen tájékoztatást adjanak, emberileg hogyan bánjanak ezekkel a nőkkel, akiknek nehézségeik vannak a gyermekük megtartásával, hazavitelével, felnevelésével kapcsolatban, és végül otthagyhatják az újszülött gyermeküket a kórházban. Nem azért, mert felelőtlenek. Hanem talán azért, mert semmiféle tájékoztatást nem kaptak a jogaikról – miközben a másik három gyermekük, akiket el kell látniuk, otthon várják őket.

Fontos szót ejteni arról is, mi történik a gyerekekkel, akik hosszú heteket, hónapokat töltenek a kórházakban.

Aki kikerül a családi környezetből, az egy traumatizált gyermek

– szögezi le Katonáné Pehr Erika. „Nem alakul ki kötődés, idegrendszeri fejletlensége lesz, bizalmatlanok lesznek a kapcsolatokban. Ez az aranykor a gyerekek életében. Ami nekik nem adatik meg. Szemkontaktus, bőrkontaktus, ölelés, emberhez való kötődés: erre mind szükségük lenne.”

A súlyos következményekről első kézből származó tapasztalatai vannak Kőműves Glóriának, a Nevetnikék Alapítvány vezetőjének is, aki lapunknak többek között arról beszélt, hogy a kórházban hagyott gyerekeknél már az első nap elindul az úgynevezett hospitalizációs folyamat. „Elszakadnak az elsődleges kötődési személytől, ezért megváltozik a viselkedésük. Ez nemcsak a csecsemőket, hanem az ovisokat is érinti. Ezeket a helyzeteket nem lehet sérülés nélkül megúszni. Aki hosszabb ideig bent van, annál már kognitív lemaradás is tapasztalható.”

Az alapítvány vezetője szerint nem csak a hátrányos helyzetű szülők gyermekei kerülhetnek ilyen helyzetbe. Ennélfogva örül annak, hogy ez a téma most kicsit jobban előtérbe kerül, hiszen így terítékre kerülhet az is, mennyire fontos lenne nagyobb hangsúlyt fektetni a testi gyógyításon túl a gyermekek lelki állapotára is a kórházakban. „Ezek a gyerekek egyszer fel fognak nőni, ebben a korban dől el, hogyan fognak kapcsolódni másokhoz – akár az osztálytársaikhoz, a párkapcsolataikban vagy később a munkahelyükön.”

A tüneteket már az első naptól látják – így egyáltalán nem mindegy, hogy néhány nap után haza lehet-e adni a gyereket, hogy helyre billenjen az egyensúly a lelkében, vagy hónapokat bent kell töltenie. A Nevetnikéknél 16 éve prioritást jelentenek azok a gyerekek, akik egyedül vannak: kapnak egy fix kötődési személyt egy önkéntes személyében, akit felkészítenek arra, hogy ezek a gyerekek mások. Nem olyan könnyen megnyugtathatók, mint egy biztonságosan kötődő gyermek.

Ezeket a gyerekeket nem annyira könnyű megnyugtatni, és azt szoktuk mondani, hogy az a kisebbik rossz, hogy sír. Valójában akkor sérülnek nagyon, amikor már feladják azt a reményt, hogy a sírásra kapnak egy reakciót, amikor megtanulják azt, hogy hiába sírnak, úgysem fog válaszolni nekik senki. Az sokkal komolyabb sérüléseket tud okozni.

Ugyanakkor Glória azt is megtanítja az önkénteseknek, hogy ezeket a gyerekeket a hospitalizációs ártalmaktól nem lehet megvédeni. Ők ezen a folyamaton mindenképp végigmennek – csupán annyit tudnak tenni, hogy csökkentik az ártalmakat, lassítják a folyamatokat. De attól még nem ők az anyukák.

Az alapítvány tapasztalatai szerint egyébként a kórházi dolgozók is foglalkoznak a gyerekekkel, ha éppen van kapacitásuk, de ez persze alapvetően nem az ő feladatuk. Viszont ezeknek a gyerekeknek a sorsa nem függhet az aktuális egészségügyi személyzet kapacitásától.

Térjünk vissza a kórházakból kicsit a gyermekvédelemhez: a szakemberek szerint ugyanis nem volt mindig ilyen kilátástalan a helyzet. Katonáné Pehr Erika – aki minisztériumi vezetőként maga is aktívan részt vett az 1997-es gyermekvédelmi törvény előkészítésében – arról számol be, hogy abban az évben sok új dolgozó érkezett a rendszerbe, amit akkoriban szellemi muníció és tenni akarás jellemzett.

Hosszú évekig jó volt a gyermekvédelemben dolgozni, ám aztán jöttek a pénzkivonások, ennek következtében romlottak a személyi és a tárgyi feltételek. Fokozatosan vált egyre kevésbé vonzóvá a szakma, elfogytak a szakemberek, akik helyére aztán olyanok érkeztek, akik ugyan nem rendelkeztek megfelelő végzettséggel, de humán erőforrás hiányában kénytelenek voltak felvenni őket.

Viszont a problémákat a gyermekvédelem egymagában nem tudja megoldani. A többi ágazatnak is jelen kell lennie, szükség van elég védőnőre, gyermekorvosra, gyermekpszichiáterre. Komplex megközelítés kell

– húzza alá. Emellett, miközben folyamatosan újratermelődik az elhelyezésre váró gyerekek problémája, az örökbefogadás tekintetében már kibocsátó országnak nevezhető Magyarország – közli Székely Zsuzsanna. Azok a már nagyobbacska, roma származású gyerekek, akik itthon nem találnak befogadó családra, Olaszországba, a sérült gyerekek pedig jellemzően valamelyik skandináv országba kerülnek, teszi hozzá.

„Lehet, hogy azoknak a cigánygyerekeknek a sorsa szempontjából a legjobb, ha elkerülnek Olaszországba, de közben meg azt mondhatják, hogy »jó, a saját anyámnak nem kellettem, de az egész országnak sem?«. Hova vezet ez az önértékelésükben? Évente kétszáz gyermek kerül külföldre azért, mert itt nem találnak nekik befogadó szülőt. Már azokat sem tudjuk megsegíteni, akik itt születnek.”

A külföldi örökbefogadásban tapasztaltakkal szemben az is fontos különbözősége a hazai gyakorlatnak, hogy az északi, nyugati országokban átlagosan két évet töltenek a gyerekek a szakértő szerint, emellett egy gyerek kiemelése esetén is sokat dolgoznak azon, hogy valahogy még hazakerülhessen az illető.

Itthon, ha kiemelnek egy családból egy gyereket, ott megszakad a családgondozás. Hiszen ott a szomszédban egy másik gyerek, aki veszélyben van – és a rendszernek oda kell összpontosítani az erőit. A család el sem tud utazni a gyerekhez, hiszen arra sincs pénze, nem segít nekik ebben senki, talán azt sem tudja, hogy kérhet ehhez támogatást.

Támogatás nélkül viszont sokan önhibájukon kívül nem tudnak egyről a kettőre jutni.

Zsuzsanna egy újabb történetet mesél. Egy agglomerációban lakó nő örökbe adta a gyermekét. Nincs munkája, egy férfivel élt eddig, a kapcsolatnak vége lett, ott maradt a két gyerekével, akiket segélyekből, családi pótlékból próbál eltartani – lelkileg összeomolva. A harmadikat kénytelen volt örökbe adni. A pszichológus egy örökbefogadással foglalkozó alapítvány munkájában is segédkezik, ennek keretében találkozott volna a nővel. Megbeszélte vele, hogy találkozzanak Kőbánya-Kispestnél, oda be tud jönni busszal. Az anya pedig mondta, hogy nem tud bejönni – épp ez a problémája a munkavállalással is, hiszen, amíg nincs utazási hozzájárulás, addig nem tud bejárni a munkahelyére.

Nyomorogva nevel két gyereket, és neki sem tudtak segíteni. Ez nem termelődhet újra.

Ugyanakkor, ha kizárólag pragmatikusan közelítjük meg a kérdést, még olcsóbb is lenne a családoknak „helyben” segíteni. Ahogy a pszichológus is hangsúlyozza, elég csak belegondolni, mennyibe kerülhetett az ő foglalkoztatása negyven éven keresztül a szakellátásban, emellett az épületfenntartás, az adminisztráció, a gyerekek étkeztetése, és ezen kívül még megannyi tényező rengeteg költséget jelent.

Sokkal kevesebbe kerülne például, ha három családra jutna egy családgondozó, aki segít abban, hogy együtt maradhasson a család, a szülők képesek legyenek beosztani a pénzüket, és megtaníthassák nekik, hogy egy gyerek jelzései pontosan mit jelentenek.

Hiába töltött negyven évet a gyermekvédelemben, a pszichológusból a mai napig indulatokat váltanak ki a rendszerben előforduló szomorú esetek. Azt érzi, nemhogy jó irányba haladnának a folyamatok, inkább minden egyre rosszabb lesz. „Leszakadnak rétegek, családok, a tudás pedig nem gyarapszik, hanem a tudatlanság nő. Feneketlen kút a gyermekvédelem ilyen formában.”

Végezetül álljon itt még egy történet a lapunknak nyilatkozó védőnőtől. Arról, mi történik a gyerekekkel, akikkel nem foglalkozunk.

Nyolc éve emeltünk ki a családból a hétéves kisfiút. Mélyszegénység. Azóta megjárt két nevelőszülőt és egy lakásotthont. Nyár óta minden héten találkozom vele, mivel mindig elszökik. Aztán visszaviszik az otthonba, de másnap megint itt van. Nem jár iskolába. Ezek a gyerekek mind elvesznek.