Karsai Dániel ápolója: Elértem a pályám csúcsára

Hogyan emlékszel Dani utolsó óráira?

Féltem. Attól, hogy belül azt érzi: egyedül van. De nem volt egyedül. Az utolsó pillanatig mellette voltam, szó szerint az utolsó pillanatig, az utolsó szívdobbanásig. Aznap pont nem dolgoztam, nem voltam nála. A testvére, Peti hívott fel, hogy megy a mentő Daniért, mert befulladt. Utána újra megcsörgetett, hogy fussak át segíteni, összepakolni a kórházi cuccokat. Ahogy odaértem, megérkezett a mentő, az egyszerű dolgokban nekik is segédkeztem. Akkor még nem tudatosodott bennem, hogy ebből nagyobb probléma is lehet. Nagyon, nagyon sokáig tartott az ellátás a betegszállítóban meg azon kívül is, ott azért már kezdtem félni, hogy komolyabb a helyzet annál, mint amit először gondoltam. Később a kórházban az intenzíves orvos velem is külön leült beszélgetni, hogy tájékoztasson: már sem emberileg, sem orvosilag nem indokolt, hogy gépen maradjon Dani, és a végakarata szerint is egyértelmű volt, hogy lekapcsolják a gépről.

Mit tartalmazott a végakarat?

Amikor március végén három hétre kórházba került tüdőgyulladással, közjegyző előtt nyilatkozott arról, mi a teendő, ha már nem tudja elmondani az orvosoknak, hogy mit szeretne.

Kikötötte, életmentő beavatkozásokat nem végezhetnek el rajta, nem tarthatják gépen.

Váratlanul fulladt be?

Egy kolléganőm volt műszakban. Dani és Peti focimeccset készült nézni, nagy Fulham-rajongók, és aznap a Nottinghammal játszott a csapatuk. Addig teljesen átlagos napja volt: olvasott, tévézett. Az utolsó heteiben légzéssegítő maszkot használt, de szombat délután váladékgyülem zárta el a légútját, amin a gép képtelen volt átpumpálni a levegőt. Szó szerint egyik pillanatról a másikra történt a dolog.

Azt mondtad, hogy az utolsó szívdobbanásig ott voltál vele. Voltak ott mások is?

Ketten voltunk, Dani és én. Másfél évvel ezelőtt, amikor elkezdtem Danival dolgozni, megígértem neki, hogy a legvégsőkig mellette leszek, együtt csináljuk végig. Ha nem így cselekszem, akkor nem teszek meg minden tőlem telhetőt, és akkor életem végéig képtelen lettem volna továbblépni a tragédiáján. Az úgymond átlagemberek, még ha tudják is, hogy ez a betegség előbb-utóbb így zárul, lelkileg nincsenek felkészülve arra, hogy lássák a leges legvégét. Ettől függetlenül sokan sok időt töltöttek vele, és mindenki eljött elbúcsúzni tőle. Fura ezt kimondani, de Dani abból a szempontból szerencsés, hogy noha hosszú ideje a saját teste rabságában volt, de segítséggel egész jól tudott kommunikálni. Ha odatoltam az asztalához, fejpálcával, a számítógép billentyűzetét használva képes volt közölni, mit szeretne. A családtagokkal együtt azt gondolom,

szerencse, hogy nem kellett akár hónapokig úgy élnie, hogy nem tud olyan emberi gondolatokat közölni, hogy szeretlek, vagy hogy hiányoztál, de jó, hogy látlak.

Az eutanázia jogáért folyó küzdelme a saját állapotáról vagy az ügyről szólt?

Mindig azt mondta, hogy az ügyről szól a harca, arról, hogy Magyarország legalizálja az életvégi döntést.

Miatta álltál az ügy mellé?

Inkább a szakmai múltam miatt. Főként idősellátásban dolgoztam, és láttam, hogy betegségeik miatt méltatlan helyzeteket elszenvedve mennek el emberek. Régebben is megfogalmazódott bennem, hogy az életvégi döntésnek helye kell legyen Magyarországon. A főnökeimmel voltak komoly vitáim erről. Ők vezető beosztásban dolgoztak, a másik álláspontot képviselték, de nem tudom, hogy az őszinte véleményüket fogalmazták-e meg. Amikor legelőször mentem gyakorlatra mint gondozó, tizennégy éves voltam, már akkor szöget ütött a fejembe ez a kérdés, és úgy huszonöt éves koromra megszilárdult az álláspontom.

Mikor találkoztál először haldoklókkal?

Anyukám ápoló volt, és bevitt a munkahelyére, nyolcéves lehettem, és egy olyan osztályra is elcipelt, ahol kritikus állapotú, demens betegek feküdtek. Mindezt azért tette, hogy megrémüljek és később ne válasszam az egészségügyi pályát. Mégis, amikor nyolcadikban eljött az ideje, erre a hivatásra esett a választásom, hiszen ebben már volt némi komfortérzetem.

Emlékszel arra az első kórházlátogatásra?

Sok mindenre emlékszem belőle, legyen elég annyi, hogy láttam valakit, aki a saját székletében turkált. De gyerekként, azt hiszem, a fura dolgokhoz is könnyebben hozzászokik az ember. A családomban több generáció élt együtt, így nem volt idegen, hogy idősekkel vagyok együtt és segíteni kell rajtuk. Dédnagymamámat sokáig otthon ápoltuk, hála Istennek nem volt sok feladat vele, ügyesen ellátta magát, amikor meg már nem, akkor elvitte szegényt egy agyvérzés.

Hányan éltetek egy fedél alatt?

Volt, hogy nyolcan is, egy Kádár-kockában.

Hány beteget kísértél végig az utolsó órájáig?

Közel harmincat.

Danival az eutanázia kérdésében egyetértettél. Miben nem?

Sokat civódtunk. Extrém szinten. Szerintem kevesebbet foglalkozott magával, mint kellett volna. Mindig megkérdezett, és hajlandó volt végighallgatni arról, hogy mi legyen a következő lépés, például az ápolásával kapcsolatban, aztán viszont valahogy mindig közbejött valami sokkal fontosabb.

Hogy nézett ki egy ilyen balhé?

Hallgattam, hallgattam, mígnem egy apró hülyeségen kifakadtam, ráöntöttem a véleményemet, ettől megnyugodtam, majd elnézést kértem, hogy végig kellett hallgatnia a hisztimet. Ő halál nyugodtan nézett rám, és azt mondta: „Jó, de nem kell ilyen mérgesnek lenned”. Rendre azt feleltem:

Dani, nem rád vagyok mérges, csak a helyzetre.

Az ápoló mennyire engedheti közel magához a beteget? Létezik erre orvosetikai előírás, javaslat? És ha igen, betartható?

Érdekes ága ez ennek a szakmának, ami természetesen írott és íratlan szabályokat is tartalmaz. Nincs konkretizálva, mi az a határ, amit önmaga védelmében nem léphet át a segítő. Azért önmaga védelmében, mert a veszteséget ő éli majd meg. Úgy általában elvileg tilos személyes információkat megosztani, tilos beengedni a személyes terünkbe, ellenkező esetben kötődés alakul ki.

Jól tudom, hogy te most egy időre bedobod a törölközőt?

Pihennem kell. Ápolóként anyagilag nem engedheti meg magának az ember, hogy sokáig ne dolgozzon, de Dani nem volt átlagos beteg, az ápolása nemcsak annyiból állt, hogy mentem, etettem, fürdettem, segítettem alapvetően dolgokban és a nap végén hazamentem, hanem közös programokon is részt vettünk. Amikor 2023 novemberében felszólalt a strasbourgi emberi jogi bíróságon, otthon együtt gyakoroltuk a csodálatos beszédét, és a kijutásban is akadt feladatom. Szóval elfáradtam ebben a másfél évben, és idén már nem fogok dolgozni.

Aztán ugye mégy vissza ápolónak?

Még nem döntöttem. Tudom, abszurd válasz, de elértem a pályám csúcsára.

Ebben a hivatásban léteznek karrierszempontok?

Korábban mindig intézményben dolgoztam, onnan

jelentkeztem Dani álláshirdetésére, és amikor megérkeztem az interjúra, egy darabig csendben ültünk egymással szemben, és vártuk, hogy a másik kezdeményezze a beszélgetést. Ami nevetésbe torkollott,

majd mondta, hogy hát ne haragudj, mert én még soha nem kerestem magam mellé ápolót, úgyhogy nem igazán tudom, ez hogy megy. Én meg azt mondtam, hogy ne haragudj, de én se ápoltam soha háznál, így én sem tudom, hogy megy ez.

Miért hagytad ott az idősek otthonát?

A munkánk enyhén szólva sincs elismerve. Az álláshirdetésre azért jelentkeztem, mert kellett még egy munkahely ahhoz, hogy ne kopjon föl az állam. És itt olyan közegbe kerültem, ahol megbecsültek anyagilag, érzelmileg, szakmailag, mindenhogyan.

Kisvárosból jöttél, nem éppen jómódú családból, anyukád ápoló. Dani alkotmányjogász, történész háttérrel. Két egészen különböző családi háttér, érdeklődési kör, és megkockáztatom, hogy más műveltségi szint is. Hogy sikerült az összecsiszolódás?

Hozta az élet. Hiába más társadalmi rétegből érkeztem, értelmesnek gondolom magam, és sok mindenről el tudtunk beszélgetni, amíg könnyebben ment neki a kommunikáció. Aztán jöttek sorra az akadályok, melyeket közösen kellett megugranunk. A bizalom és a „társ a bajban” érzés, a szolidaritás hangolt minket össze. És akadtak olyan személyes dolgok is, amikben segítségre szorult, mint például a privát üzenetek megírása.

Tehet ilyet egy ápoló?

Ha a gondozott kéri, igen. Persze ezzel az ápoló betekint az ápolt személyes terébe. Esetünkben ez elkerülhetetlen volt.

Az elmúlt egy évben Dani aktívan jelen volt a közösségi médiában. A Facebook-posztjait te gépelted be?

Elég sokat.

Szeptember huszonhetedike – mit mond neked ez a dátum?

2023-ban ezen a napon állt a nyilvánosság elé a betegségével.

2024-ben szintén szeptember huszonhetedikén került ki az utolsó posztja: Orbán Balázs ’56-os gondolatainak bírálata. Te pötyögted be?

Nem. Dani tolószékben ülve, fejpálcával írta meg azt a posztot. Lassan, de biztosan. Eleinte nehézkesen működött ez a technika, de aztán belejött. Az előző, a focis posztját diktálta nekem.

Dani utolsó posztjával zárul az oldal?

Persze. Érzékeny volt arra, hogy a gondolatait és az írásait senki ne bírálja felül. Dani oldalára Dani nélkül nem kerül ki semmi. Ebben biztos vagyok.

Dani barátai azt mondják, hogy ajándék voltál neki. Neked is ajándék volt Dani?

Vitathatatlanul. Ahogy mondtam, szeretve és megbecsülve voltam, amit sose felejtek. Mit kaptam tőle, miben segített? Nem világmegváltó dolgokban, csak ilyen kis apróságokban, hogy mondjuk egy munkához, egy munkakapcsolathoz hogyan álljon az ember. A problémakezelésemet katasztrofálisnak tartotta. Sokat beszélt velem arról, hogy hogyan kezeljem a konfliktusaimat, mert látta rajtam, hogy valami nem oké. Kérte, mindig beszéljek, soha ne tartsam magamban a problémákat.

A vége felé jóformán csak te és a testvére értettétek meg a beszédét. Ez azt jelenti, hogy megtanultad megérteni őt, vagy kialakult egy saját nyelvetek is?

Valahol mindkettő. Némely szavait a szövegkörnyezetből kellett kikövetkeztetnem, és persze visszakérdeztem, biztos arra gondolt-e.

Ha jól tudom, a halála előtti napokban is Skype-on vett logopédiaórákat.

Mindennap nagyjából félórás időtartamban, azt nagyon szerette. Mindent megtett annak érdekében, hogy konzerválja a kommunikációs képességeit.

Melyik volt a legjobb napotok?

Peti születésnapja. Ennek az az előzménye, hogy márciusban nagyon készültem Dani születésnapjára, csokis tortát sütöttem volna neki, hogy ha már egy egész szeletet megenni nem tud, legalább megkóstolhassa. Imádta a csokis édességeket. Csakhogy a buli előtti éjszaka tüdőgyulladással kórházba került, mégpedig azért, mert valaki jó szándékkal, de hibásan fektében adott neki egy kanál mézet, és az egész lefolyt a tüdejébe. Egyébként ez a jelenet szerepel a Dani életéről készült, a 6színben látható színdarabban. Amikor bevittük Danit a kórházba, nem voltunk benne biztosak, hogy majd haza is hozhatjuk. Megható volt, hogy nagyon sokan jöttek el kimondatlanul is elbúcsúzni, az összes barát, a család. Aztán Dani szerencsésen kigyógyult a tüdőgyulladásból, és öt hónappal később megültük Peti születésnapját az ő kedvencével, Sacher-tortával. Szép nap volt.

Danit számos Vasas-meccsre kikísérted. Szereted a focit?

Elég volt, hogy ő szereti… Dani halála után két nappal a klub elhívott minket Petivel egy meccsre, a találkozót követően, a stadion mellett, az Illovszky Rudolf-szobor tövében rajongók, támogatók, követők szerveztek megemlékezést. Gyertyát gyújtottunk, sokan jöttek kifejezni a tiszteletüket. Érdekes, de amikor mi Danival kint ültünk a lelátón, sose veszített a csapat.

És legutóbb, amikor már nem lehettetek ott együtt?

Vereség.