Ukrajnában félelem van, Budapesten esély – nem akarják elveszíteni a jobb élet reményét a kárpátaljai menekültek

Sokan katasztrofális állapotban érkeztek ide. Volt olyan gyerek, aki kirohant a fürdőszobából, hogy »néni, bácsi, folyik a víz a falból« – sosem látott még csapból folyó vizet. Rengeteg alapvető készségre meg kellett őket tanítani – a kézmosásra, a szemét összeszedésére, sokszor a fürdésre is –, de nagyon sok haladást értünk el. A kerületben élők is sokat segítettek, ha adomány kellett, jött a segítség.

Az ukrajnai háború elől 2022 februárja óta több tízezer kárpátaljai roma család menekült el, és többségük Magyarországon tervezte átvészelni a – nem tudni, milyen hosszú – távollétet. Sok család a fővárosban kialakított menekültszállókon kapott átmeneti otthont, a gyerekek a helyi óvodákba és iskolákba járnak. Ebben segít nekik a Partners Hungary Alapítvány nemrég elindult programja is.

Ellátogattunk a Fővárosi Önkormányzat Zugligeti úti idősotthonában létrehozott menekültszállóra, hogy részt vegyünk az alapítvány napi programján a városligeti játszóterezéstől egy cirkuszi előadásig, és közben a közreműködő szakemberekkel, illetve néhány ukrajnai édesanyával való beszélgetések során arra keressük a választ, hogyan is fest ezeknek a gyerekeknek a magyarországi integrációja, hogy érzik magukat hazánkban, és milyen nehézségekkel kell szembenézniük a mindennapokban.

A szállón dolgozó, a cikk elején idézett szociális munkás, Faludi Péter szerint eleinte volt némi fluktuáció az ott élők létszámában, de körülbelül másfél éve állandó csapattal dolgoznak – jelenleg 37 a létszám. A szülők nagyrészt dolgoznak, egy-két édesanya van otthon a kisgyermekével. A nagyobbak óvodába, iskolába járnak, sokan egészen jó átlagú, négyes-ötösökkel teli bizonyítványt hoztak haza júniusban.

Tudják, hogy ez nem egy állandó helyzet, mégis gyönyörűen alkalmazkodtak. Súrlódások persze vannak, de megy a szekér, csináljuk.

A szekeret azért némiképp megakasztotta egy június végi kormányrendelet, amelynek értelmében augusztus 21-étől csak a „háborús műveletek által sújtott” ukrán területekről érkezők kaphatnak állami szállást, így a kárpátaljai menekültek nem lesznek jogosultak az eddigi, támogatott lakhatásra. A rendelet szerint Pál Norbert, az orosz-ukrán háború elől Magyarországra menekülő személyekért felelős kormánybiztos minden hónap 10. napjáig megküldi a helyi védelmi bizottságoknak – amelyek közzéteszik – a háború sújtotta területeket tartalmazó listát. Ez alapján bírálják el, hogy kik jogosultak szállástámogatásra.

A kormánybiztos lapunknak írt válaszában közölte, hogy a méltányossági kérelmeket már elbírálták, ám azt nem árulta el, hogy mekkora arányban hoztak elutasító döntést.

A szállón élőknek nagyjából tíz napjuk volt arra, hogy maradásuk érdekében megírják a méltányossági kérelmet – ebben alá kellett támasztaniuk, hogy – bár az új rendelet értelmében már nem számítanak háborús menekültnek – miért elengedhetetlen a maradásuk. Ebben segítségükre voltak a gyermekek iskolái is.

„Volt olyan iskolaigazgató, aki a Balaton közepéről intézkedett, én pedig pár nap múlva már mehettem is a papírokért. Benyújtottuk az igazolásokat, hogy megmutassuk, ezek a gyerekek itt fejlődnek, és nagyon rosszat tenne nekik, ha haza kellene menniük. Most várjuk a csodát. Nem tudjuk, mi lesz augusztus 21-étől. Ők meg várják a megváltót.”

Az iskolások már két tanéven túl vannak, ha maradhatnak, szeptemberben jöhet a harmadik. Mindannyian – ahogy az óvodások is – XII. kerületi intézményekbe járnak. Faludi úgy véli: lehet már az integrációjukról beszélni. A kárpátaljai gyerekeknek sok barátjuk lett, sikerült megtalálni a helyüket az osztályokban. Pedig mindannyian hozták magukkal a „nem megyek iskolába, ha nem akarok” attitűdöt, meséli a szociális munkás. Még májusban is előfordult, hogyha esett az eső, kicsit erősködnie kellett, hogy attól még menni kell iskolába.

Ragaszkodnak az ittléthez, ugyanakkor nem is mindenkinek van már hová hazamenni – van, akinek azóta beköltöztek a házába, máshol összedőlt a tető. Itt, távol az otthonuktól is otthon tudják érezni magukat.

Ami ellátást meg lehetett nekik adni, és ami programot meg lehetett szervezni, azt mind megcsináltuk. Bizakodó reménység van bennünk, hogy úgy maradjon minden, ahogy volt. Kétségbeesés nincs, de időnként felmerül a kérdés, hogy »Peti bácsi, mi lesz velünk?«.

Abszurd azt állítani, hogy nem háborús zónából érkeztek. Ott vannak a fosztogatók, a katonák, akik rájuk rúgják az ajtót férfiakat keresve. Igazoltatások. A menekülők, akik beköltöznek a házaikba. Oké, hogy nem hullanak bombák az égből, de ugyanúgy a sziréna hangjára kelnek ők is. Igenis van háború ott is, nem kevésbé, csak máshogy.”

Vannak, akik sokkal jobb helyzetbe kerültek itt, mint amilyenből érkeztek. Sok szülő olyan stabil munkát kapott, amire otthon nem volt lehetőségük, a gyermekeik pedig bizonyíthatnak az iskolában úgy, ahogy szülőhazájukban vélhetően nem lett volna esélyük. Faludi Péter úgy véli, hosszú távon mindenképp jobb lenne ezeknek a családoknak, ha itt maradhatnának – főleg, ha támogatott lakhatásra volna lehetőségük. A gyerekek életében biztos, hogy ez lenne a jó irány, és a felnőttek között is van, aki hajlandó lenne tanulni is, ha volna rá lehetősége. Ha hazamennek, ott se munka, se lehetőség nem várja őket.

Van egy kislány például, aki most kezdi majd a nyolcadik osztályt. Színésznő szeretne lenni. Drámára jár, és egy roma színházi társulathoz is csatlakozott.

Számára lenne itt egy karrierút. Ukrajnában mi van neki, ha hazamegy az elkerített kistelepülésre? Itt vannak ezek a gyerekek, okosak, mindegyikőjükből lehetne valami. Itt megszokták, hogy iskolába járnak. Ha hazamennek, megint nem fognak, miközben lett volna egy lehetőségük, hogy ne úgy nőjenek fel, mint a szüleik.

A szállón viszonylag nagy csend honol. Csak két édesanya van itthon kicsi gyerekeikkel, a többiek dolgoznak. Móni és családja a kárpátaljai Szernyából érkeztek, májusban volt egy éve, hogy itt vannak – a férje nem tudott korábban átjönni a határon. Végül sikerült elintézniük. Jól érzik magukat, meséli, főleg a gyerekek a közösségükben, az egyik kislány most ment iskolába, másik még óvodás. „Nem panaszkodik, feszt dicsekszik.” Szeretnének maradni, mert otthon „az embereket szedik össze az utcáról a katonák, hiába nincs ott háború.” Egyszer azért haza is szeretnének térni – de amíg tartanak a harcok, biztosan nem.

A férje építkezésen dolgozik, őt napközben lekötik a gyerekek meg a házimunka. „Nincs semmi olyasmi, ami a nehezemre lenne.” De azért sok minden hiányzik otthonról. „A haza. A házunk. A családom.” A szülei Ukrajnában vannak, édesanyja néha látogatóba jön csak, de nem akarja otthon hagyni az édesapját, akit hadkötelezettsége miatt nem engednének át a határon.

„Anyukám feszt mondja, hogy szól otthon a sziréna. Akkor arra gondolok, milyen nehéz nekik ott. Elgondolkodom, hogy otthon van mindenünk. Nehéz. A gyerekek nem fogják fel, mi történik. Szokták mondani, hogy mennének haza a nagymamájukhoz. A többi nehézségről nem beszélünk nekik. Magyarországot megszoktuk. Olyan, mintha otthon lennénk.”

Erikáék már két éve itt vannak. A gyerekek iskolába, óvodába járnak – Ukrajnában ez a lehetőség nem volt meg nekik. „A kislányok nagyon jól érzik magukat. Kirándulásokra járnak. Most is várják a cirkuszt – a nagyobbik már 5 óra óta fent van, annyira izgatott. Sokat köszönhetünk ennek a helynek. Ilyen lehetőségeket nem kaptak volna a gyerekek Ukrajnában. Vannak ott is iskolák, csak nem úgy foglalkoznak a gyerekekkel, mint itt. Olyan 14–15 éves lányok is vannak, akik itt tanultak meg írni-olvasni.”

Egy Rát nevű kis faluból jöttek, Ungvár környékéről. A családja egy része otthon maradt – ők hiányoznak neki a legjobban, a három bátyja. Próbálták elvinni őket a hadseregbe, de

Kárpátalján már tudják, mikor mennek a katonák. Olyankor elbújnak az emberek. De amúgy is ott vannak mindenhol. Félelemben vannak otthon. Anyukám volt tegnap a városban, mondta, hogy egy 18 éves forma fiút erőszakkal tettek be egy buszba.

A férje itt van vele, építkezéseken dolgozik – mikor mit kell éppen csinálni. A háborúra most is minden nap gondol. „Van családtagom Kijevben. Hat unokája halt meg a háborúban. Egy iskolában. De Kárpátalján is nehéz. Most épp három napja nincs villany, víz is alig. Mennek a katonák, és ha meglátnak egy gyereket, akkor fellőnek a levegőbe puskával. A gyerekek megrémülnek. A hétéves kislányom még most is retteg. Múltkor mentünk éppen valahová, amikor meghallott egy mentőt szirénázni. Kiszaladt az úttestre, annyira megijedt.”

Édesanyja három unokájával maradt otthon, az egyikük 18 éves, beteg, nem szabad sehová elindulni vele, mert nemrég szívműtétje volt. Amikor átjöttek Magyarországra, még ellenezte az óvodát – félt, hogy a gyerekeit nem fogják befogadni. „Aztán olyan kedvesen fogadta mindenki mindkettőt. Óvónők, gyerekek is. Nem gondoltam, hogy ez ilyen jó. Mindenhova vitték őt is, ugyanúgy, mint a magyar gyerekeket. Azért szeretnék itt maradni, hogy a gyerekek továbbtanulhassanak.”

Közben megérkeztek a gyerekek, úgyhogy elkezdődött a készülődés a mai programhoz: először egy városligeti játszótér, majd a Fővárosi Nagycirkusz a program. A szociális munkás azt mondja: „Reggel megérkeztem fél kilenckor, már az ablakból lógott ki az egyik gyerek, hogy »Peti bácsi megjött, akkor már kell menni öltözni?«. Mondtam, hogy majd ebéd után, de öt percenként jöttek, hogy »cirkusz, cirkusz, cirkusz!«.”

Hiába nagyobb most valamivel a feszültség az esetleges költözés gondolata miatt, a gyerekek önfeledtségének semmi sem szab gátat. Arról, hogy mit lehet elérni ezeknél a gyerekeknél a játék erejével, Kovács Ivett Judit, a Partners programjának vezetője mesél. Az elképzelés alapja egy holland szervezet által kifejlesztett módszertan, a Játékkal a befogadásért. Ennek a lényege, hogy tíz év alatti gyerekeket próbálnak a közös játékon keresztül támogatni, fejleszteni.

A módszertan játékközpontokban valósul meg szerte az országban, ezen kívül működtetnek mobil játéktárakat is. Az utóbbi azt jelenti, hogy egy fejlesztő játékokkal teli autóval elviszik a játékokat oda, ahol a legkevésbé van lehetőségük a gyerekeknek ezekkel játszani. Amikor megérkeztek a magyar anyanyelvű, roma menekültek hazánkba, mondja, a többségük szállóra került, ahol nagyon beszűkült az életterük – egy család egy szobában, a játékaik, ha voltak, jobbára Ukrajnában maradtak. Ezért vették fel a kapcsolatot különböző szállókkal.

Heti kétszer jönnek a Zugligeti útra. A gyerekek igényeihez igazodva vettek újabb és újabb játékokat a UNICEF, a Fővárosi Szociális Közalapítvány és az EPIM (European Programme for Integration and Migration) segítségével. A legnépszerűbbek a kültéri, nagymozgásos, készségfejlesztő játékok, de vannak olyanok is, amelyek az együttműködésre, szabálytanulásra, kommunikációra építenek. Ezekkel alapvetően élményt szeretnének nyújtani a gyerekeknek – ezen keresztül támogatni a fejlődésüket.

Ezek a gyerekek a magyar követelményrendszerhez mérve rengeteg kihívással szembesülnek. A többségük nem járt óvodába, iskolába se nagyon, így az itt használt kommunikációs formákat is próbáljuk megtanítani, megismertetni. Nyáron egésznapos programokkal igyekszünk gazdagítani mindezt. A múlt héten elvittük őket a gyermekvasútra, a libegőre – sosem ültek még libegőn, kisvasúton sem. Hatalmas élmény nekik.

Mivel nagyon eltérő kultúrából érkeztek, folytatja, fontos, hogy megismerjék az itteni sajátosságokat – ahogy a gyerekek itt játszanak, beszélnek, kommunikálnak akár egymással, akár a felnőttekkel. Habár ők is magyarul beszélnek, sok mindenre más szavakat használnak, így a szóhasználatukat, szövegértésüket tudatosan fejlesztik.

A fejlődés pedig nagyon is érzékelhető, hangsúlyozza Hegedűs Mátyás, a program egyik munkatársa. Természetesen nehéz elkülöníteni, mi pontosan a játékok, illetve mi az iskola szerepe ebben, de az előrelépés bizonyos. „Másfél éve az akkor kétéves kisgyerek még nem tudott gyöngyöt fűzni, ma már tud. A 7–8 évesek még nem tudták eltalálni a tollaslabdát, most már tudnak tollasozni. Az is érzékelhető, kinek mennyire sokat fejlődött az egyensúlyérzéke.”

A társasjátékok esetében eleinte szinte mindegy volt, mi a játék, a szabályok pláne, egy dolog számított: a nyerés. Sokszor ennek érdekében még a csalást sem vetették meg, mára viszont élvezni is tudják a játékokat, bele tudnak merülni, sokakon látszik a szociális és kognitív fejlődés, és hogy már örömmel játszanak. A gyerekek integrációjával kapcsolatban a szakember azt vallja, hogy néhány hónap után sokkal együttműködőbbek lettek.

Közben minden hátizsák és kulacs megtalálta a gazdáját, és minden gyerekkéz egy kísérőét, szóval útra kelhet a csapat a játszótér felé. Az utazás egy osztálykirándulásra emlékeztet, legfeljebb annyi kiegészítéssel, hogy itt csodálkozó gyermekszemek tapadnak az ablakokra, majd olyan párbeszédek következnek, mint

– Ez mi?

– Villamos.

– És ez?

– Busz.

A föld feletti közlekedésnél már csak a földalatti nagyobb élmény, és néhány megálló múlva meg is érkezünk a Városligetbe, amelynek mérete egyik-másik kislányt és kisfiút zavarba hozza. „De nagy!” – mondja mellettem egyikük, majd néhány perc séta után azért egyre izgatottabban kérdezi, hogy „ott vagyunk már?”.

A játszótéren nem szaladnak messzire a gyerekek, néhány játék még némi félelmet is kivált némelyikőjükből. A viták hasonlóak, mint bármelyik gyerekcsoport esetében, ki következik épp, ki melyik játékon nem volt még, de minden vitás kérdés végére hamar pont kerül. Szusszanásképp előkerülnek a szendvicsek és jégkrém is.

Gondoltuk, hogy biztosan érdekesek lesznek nekik ezek a programok, de azt nem, hogy nem is voltak hasonlókon még egyáltalán. A libegőn is tágra nyílt szemekkel ültek, itt is lehet látni, mennyire lenyűgözi őket a hely

– mondja Kovács Ivett a cirkuszba érkezésünket követően. A fények elsötétülése után látható, ahogy a kislányok nagy része rögtön egy felnőtt keze után kutat, „félek a sötétben”, mondja egyikük, majd megszorítja a mellette ülő kezét. Másikuk a bohócoktól való félelmét fejezi ki, de aztán belemerül az előadásba.

„Olyan, mint a libegő” – kiált fel egyikük egy mutatvány láttán, majd, amikor feltűnik neki, hogy egyik társa tekintete valahol máshol jár, rászól: „de figyelj már!”. Ők nem is tudják, hogy az arcjátékukat figyelni még a cirkuszi előadásnál is látványosabb és kifejezőbb.