Disznót vágni olyan, mint egy Tarantino-film

Figyelem! Mutatunk mindent, csak akkor görgessen tovább, ha bírja az ilyesmit!

Harminckét éves magyar férfi vagyok és még soha nem voltam disznóvágáson. Ilyenkor az ember ugye három dolgot tehet: lapít és igyekszik kerülni a témát, kitalál köré valami béna ideológiát („pacifista ökovegánhipszter vagyok, nem bírom a vért és egyébként meg, ha rajtam múlna, betiltanám az egészet”, vagy valami ilyesmit), vagy beleáll a helyzetbe és bepótolja, amit be kell.

Bár adta magát az első két lehetőség (én vagyok az, aki kiviszi a pókot a kertbe és enyhe lelkifurdalással porszívózza össze a hangyákat), végül győzött a vircsaft, irány Tiszavárkony, ahol már várt minket a 144 kilós Edömér.

Lehet, hogy jobb lett volna, ha nem tudom a nevét, így is elég nehéz volt a tudat, hogy gyakorlott kezek hamarosan a kétely szikrája nélkül gyilkolnak le egy az emberiség nagy részénél ragaszkodóbb, érzelmesebb és hát bizonyos értelemben okosabb lényt, én pedig ezt az egészet végignézem.

Edömért nagyjából tíz percig láttuk életben. Mondják, hogy a disznó már órákkal azelőtt pontosan tudja, mi vár rá, hogy előkerülnek a kés. Úgy tűnt, ő nem tudta, inkább a kötél zavarta. Méltósággal viselte.

Szervezett disznóvágás volt. Javarészt ilyen városi hülyék jönnek, mint mi, de akad ötven éves szülinap, házassági évforduló, van, hogy három generáció együtt véreztet, perzsel, vág és tölt, jobb ez így a családnak, mintha velneszbe mennének – meséli István, koordinátor-mindenes.

Az ócska sztereotípiákból, amikkel érkezem, nem köszön vissza semmi. Nincs pálinkagőzös kergetőzés, dajdajozás, ellentmondást nem tűrő itatás. Edömér nem rohangál konyhakéssel a hátában.

A halál, mint egy Tarantino-filmben, egy pillanat műve és sok vér kíséri.

Turisták vagyunk – én még annál is jobban, mint a horvát tengerparton –, de ezt csak mi érezzük, nem éreztetik velünk. Nincs idegenvezetés, nem ugrálnak körbe minket, nincsenek vendéglátós klisék.

Dolgozunk. Ha kérdezünk, válaszolnak. Ha csönd van és egy kicsit a falu kutyái is elhallgatnak, halljuk a Tiszát.

A folyamat, ahogy Edömér visszatöltődik a saját beleibe, így is szertartásos. Hozunk a faluból fokhagymát: „nem kell, van elég”. De mi szeretnénk, hogy egy kicsit még… „Nem kell. Van elég.” Szóval nem érdemes ezt túllihegni, a kolbász majd tudja magától is, milyen akar lenni.

Mire megjön a sült vér, már nem érdekel senkit a dolog erkölcsi-szakrális vetülete. Csak zabálni akarunk. Edömér délutánra már részleteiben is felismerhetetlenné válik.

Száznegyvennégy kiló viszont mégiscsak száznegyvennégy kiló: a hurkát, a fodorhájba csomagolt pecsenyehúst és az abáltat még napok múlva is esszük. Csak amikor elfogy az utolsó szem tepertő is és kitunkoltuk az utolsó csepp zsírt is, valahogy akkor jut eszembe, hogy természetszerű ember-állat hierarchia ide, hagyomány oda, ez azért valahogy mégsem volt fair.