Egy felmérésben a megkérdezett tudósok 60 százaléka nyilatkozott úgy, hogy nem lehet a világon minden veszélyeztetett fajt megmenteni, ezért némelyeket veszni kell hagynunk, hogy helyettük mások megmentésére lehessen több pénzt és energiát áldozni – olvasható az Origo cikkében. Vannak ugyanis olyanok, amelyek kipusztulását már nem lehet megakadályozni, míg más, ökológiailag esetleg sokkal fontosabb fajokat még vissza lehetne húzni a szakadék széléről.
Magyarul: minden faj eltűnése hatalmas veszteség, de míg például a panda kihalása ökológiai szempontból teljesen észrevétlen maradna, addig mondjuk néhány tengeri gerinctelen eltűnése az egész egyensúlyi rendszert felborítaná. Ezért nem mindegy, mit helyezünk előtérbe.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="273" width="410" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Nem elég, hogy aranyos. Fotó: Susan A. Mainka / WWF Cannon
Az élőhelyet védjük
Mielőtt újragondolnánk a fogalmakat, tisztázzuk, miről is van szó. A természetvédelem szempontjából léteznek az ökológiai rendszerek számára kulcsfajok, és az élőhelyükre már elhanyagolható hatással bíró, de a természetvédelmi tevékenységet reperezentáló, úgynevezett zászlóshajófajok.
Lehet azt mondani, hogy ez utóbbiakat már „mesterségesen tartjuk életben”, vagy hogy ökológiai értelemben akár kihaltnak is tekinthetjük őket, mert alacsony számuk miatt nincs hatásuk az élőhelyükre. Az igazság azonban az, hogy a természetvédelem ma már az élőhelyek komplex védelméről szól – mondta el az FN24-nek Figeczky Gábor, a WWF Magyarország (www.wwf.hu ) igazgatója.
A zászlóshajófajt nehéz egyszerűbben és közérthetőbben leírni, mint hogy ők a „cuki állatok”. Azok, amelyeket előtérbe tolva az emberek figyelmét fel lehet kelteni a természetvédelem iránt. A teljesség igénye nélkül ilyen a jegesmedve, a tigris, a panda, a bálna, a gorilla vagy az orangután.
A csúcson kevesen vannak
Az orangutánt például csak úgy lehet megmenteni, ha biztosítjuk élőhelyének teljes sértetlenségét, vagyis magát az esőerdőt annak bonyolult ökoszisztémájával és hatalmas fajgazdagságával együtt. Ugyanígy, ha a bálnák védelmét tűzzük a zászlóra, a munka ott kezdődik, hogy biztosítjuk a krill és a zooplankton más „összetevőinek” fennmaradását. Rendszereket igyekszünk megvédeni és működőképes állapotban tartani akkor is, ha egyes „szerethető” fajokat használunk figyelemfelkeltés gyanánt.
A szarvasoknak vélhetően még egy is sok belőle. Fotó: Frédy Mercay / WWF
De mindezt meg is fordíthatjuk: vannak olyan zászlóshajófajok, amelyek egyben kulcsszerepet töltenek be élőhelyükön, mint a tigris. Csúcsragadozóról van szó, egyedszáma amúgy sem túl magas, a mára fennmaradt 4-5000 példány túlélésén azonban nagyon sok múlik: ők tartják fenn az erdő egyensúlyát.
Nézzük ezt egy hazai példán. Nálunk a tigris szerepét a farkas, a medve, a hiúz töltötte be, amíg el nem űztük, ki nem lőttük őket. Csúcsragadozó hiányában annyira elszaporodtak a növényevők, hogy az erdő természetes megújulása szinte lehetetlen: a vaddisznó, a szarvas, az őz vagy a nyúl még ifjonc korukban elpusztítja a fákat. Ezért lehet egyáltalán létjogosultsága az úgynevezett vágásos erdőgazdálkodásnak, amikor nagy területről kivágnak minden fát, majd újraültetik és a területet elkerítik egészen addig, amíg a csemeték eléggé meg nem erősödnek.
Mára elképesztő mennyiségű, összesen mintegy 40 ezer kilométernyi drótháló óvja a facsemetéket a vadkártól. Ilyen viszonyok között viszont nem alakulhat ki az egészséges, megújulni képes erdei ökoszisztéma, vagyis csúcsragadozó nélkül a legmagasabb szintű életközösségről, az erdőről is csak fenntartásokkal beszélhetünk.
Lelkiismereti kérdés, hogy hagyjuk-e kiveszni. Fotó: Fotó: Martin Harvey / WWF Cannon
A természetvédelem „nagykövetei”
Figeczky Gábor ugyanakkor hozzáteszi, hogy a kulcsfajok sincsenek „bebetonozva”. Csakis addig beszélhetünk róluk ilyen értelemben, amíg eleget tesznek ökológiai funkciójuknak. A tigris ma még ilyen, ezért szakmailag is nagy hiba lenne, ha nem tennénk meg mindent fennmaradásáért. Az óriáspandának viszont alacsony egyedszáma miatt valóban minimálisra csökkent a hatása az élőhelyére, az ő megőrzése egyrészt tényleg főleg morális kérdés.
Másrészt azonban tudni kell, hogy a „cuki panda”, a csetlő-botló jegesmedve bocs tömegekhez juttatja el a természetvédelem üzenetét. Nélkülük sok ember egyáltalán nem törődne az élővilággal. Adományok, társadalmi támogatás és a kormányokra kifejtett nyomás nélkül pedig csupán ölbe tett kézzel nézhetnénk a földi ökoszisztéma összeomlását.