Mi a legnagyobb kifogása az új magyar médiatörvény-tervezettel kapcsolatban?
Először is, nem megfelelő a törvény elkészítésének és elfogadtatásának a folyamata. Túl gyorsan és széles körű egyeztetés nélkül történt ahhoz képest, hogy olyan szociális, kulturális és demokratikus fontosságú dologról van szó, mint amilyen a média. Különösen, hogy még az alkotmány változtatásának igénye is felmerült.
Ami a tartalmi részt illeti, a legproblémásabb a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsa tagjainak kilenc évre szóló mandátuma, amiről a miniszterelnök dönt, és ezzel megnő a kockázata annak, hogy a szerkesztőségi döntéseket politikailag befolyásolják.
Az sem természetes, hogy a szakmai szervezetek, különösen azok, amelyek újságírókat képviselnek, nem tagjai a 14 tagú közszolgálati testületnek. Csak vegyünk bármely más területet: tömegközlekedés, oktatás vagy egészségügy, meg merne a kormány drasztikus reformintézkedéseket hozni anélkül, hogy legalább megkérdezné a szakértőket? Szerintem nem.
Gondolja, hogy az Európai Újságírók Szövetségére (EFJ) majd hallgatni fog a kormány? Milyen eszközök vannak a kezükben?
Az IFJ egy szakmai szervezet, amely nem kényszeríthet egyetlen kormányt sem egy döntés meghozatalára. A jogalkotás terén a kormányokra nézve kötelező döntéseket csak az Európai Unió (direktívák és rendeletek formájában), az Európai Bíróság és az Európai Emberi Jogi Bíróság (ECHR) hozhat. A múltban volt rá példa, hogy szakmai szervezetek kifogással éltek például az ECHR-nél, de több mint 5 év volt az ügy átfutási ideje, tehát ez az opció jelen esetben szóba sem jöhet. Az Európai Újságírók Szervezete inkább arra szolgál, hogy felhívja a figyelmet az újságírói jogokkal kapcsolatos aggályos viselkedésre egy ország, vállalat vagy egy magánszemély okán. Ezt tettük az utóbbi hetekben Románia és Olaszország esetén is, ahol újságíró-szervezetek és civil társadalmi csoportok is kampányt szerveztek a médiát érintő törvénytervezet ellen. Meggyőződésem, hogy a legtöbb európai országban előbb vagy utóbb szintén porondra kerül majd a sugárzás, a források védelme, a szerzői jogok vagy a politikai cenzúra kérdése.
Magyarország esetében valódi és széles körű társadalmi egyeztetést tartanánk szükségesnek, de végső soron a magyar hatóságok és persze a magyar civil társadalom felelőssége, hogy egy törvény eleget tegyen a függetlenség és a sajtószabadság követelményeinek.
Éppen a civil társadalmi nyomás miatt most úgy tűnik, hogy a törvényből kikerül például a becsületsértés esetén igényelhető válaszadási jog.
Két dolgot fontos elkülöníteni. A tárgyi tévedéseket lehet és kell is korrigálni. De a rágalmazás még mindig elég kényes téma sok országban, ugyanis az erre vonatkozó törvényt a kontextusnak megfelelően mindig különböző képen hajtják végre. Ha erőszakos vagy sértő véleményről van szó, az mindig etika és újságírói megbízhatóság kérdése. Mindenkinek lehet véleménye, de a legtöbb országban törvény szabályozza a gyűlöletbeszédet vagy az erőszakra való agitálást a közösségi szférában, így a médiában is. Ez utóbbival kapcsolatban kultúránként és történelmi hagyományok szerint különböző szabályozások jellemzőek. Európában a gyűlöletbeszéd elleni törvényeket főleg a holokauszt és más traumatikus történelmi emlékek táplálják, míg például az Egyesült Államok más megközelítést alkalmaz.
A magyar médiatörvény az internetet, a televíziót és a rádiót egyként kívánja szabályozni. Jó ötlet a média különböző ágaira ugyanazokat az alapelveket alkalmazni?
Bizonyos szempontból igen, bizonyos szempontból nem. Igen, mert az újságírás egy általános alapelv, amely minden technológiai platformra vonatkozik, ráadásul a technológiai átmenetek miatt mára már nehéz meghatározni, mi esik a „nyomtatott”, „online” vagy a rádiós és televíziós „sugárzás” kategóriájába, az iPad-tartalmakról nem is beszélve.
Másrészt az is igaz, hogy az újságírás és általánosságban a média egy nyitott iparág, és a sajtószabadságot csak infrastrukturális vagy disztribúciós, elosztási célokból szabadna szabályozni. Gondoljunk csak arra, hogy miért van több törvény az audiovizuális médiáról, mint a nyomtatott sajtóról. Egészen egyszerűen azért, mert az analóg világban a frekvenciák száma korlátozott. A média digitalizációjával ugyanakkor új médiatípusok és a közönség informálásának új módjai fejlődtek és fejlődnek ki folyamatosan, ezt figyelembe véve nem jó ötlet mindenre alkalmazható sablontörvényeket hozni.
A szövegtervezet teljes médiapiacra vonatkozó tájékoztatási kötelezettségről is beszél. Van olyan európai ország, ahol sikerül ennek eleget tenni?
Vannak olyan európai szabályok, köztük az audiovizuális médiára vonatkozó uniós direktíva, amely „közérdeklődésre számot tartó” eseményekről beszél, mint amilyen például az olimpia vagy a kivételes politikai történések. De a megközelítés teljesen más, ezek a szabályok arra vonatkoznak, hogy ne lehessen kizárólagos jogot biztosítani egyetlen médiumnak sem az ehhez hasonló eseményekkel kapcsolatos híradásokra. Olyan esetről nem tudok, hogy Európában bármely médiumra büntetést szabtak volna ki azért, mert nem tudósított egy eseményről. Ha provokatív akarnék lenni, azt is mondhatnám: Venezuelában például a televíziós csatornák számára kötelező a himnuszt napi egyszer lejátszani: nálunk ez nem fér bele a szerkesztői függetlenségről vallott elvekbe.
Mi a probléma azzal, ha valaki választ kíván adni az őt sértő újságírói megállapításokra?
Ha egy tudósításban tárgyi tévedések vannak, akkor a szerkesztő felelőssége annak javítása. Ha viszont valakit személyesen sért egy cikk tartalma, akkor annak kezelésére megvannak a megfelelő jogi lehetőségek. Kiterjeszteni ezt a jogot egy automatikus válaszadási kötelezettséggé a médiában csak ahhoz vezet, hogy az újságírók öncenzúrát lesznek kénytelenek alkalmazni.
Elégedett azokkal a jogokkal, amelyek az újságírók védelmére, illetve az informátoraik védelmére szolgálnak?
Jó hír, hogy megerősítik az újságírók informátorainak védelmét, de minden a jogszabály szövegének pontos megfogalmazásán múlik és mindenek felett annak alkalmazásán. Általános jogról van szó, de sok országban az újságírókat állambiztonsági okokra, terrorellenes törvényekre vagy a közrendre hivatkozva kényszerítik informátoraik kiadására. Az EJF szerint az informátorok védelmét mindig meg kell őrizni, ez alól csak két eset lehet kivétel, ha az illető maga kéri személye felfedését, vagy ha ezzel az információval bűncselekmény elkövetését lehet megelőzni.