„Amikor az olaszliszkai lincselés, majd később a veszprémi gyilkosság híre berobbant a nyilvánosságba – a felháborító bűntények társadalmunk ontológiai cigányellenességének adtak bő teret, amelyre támaszkodva a Jobbik megalapozta későbbi választási sikerét.” Hogy ezek a bűnügyek miért etnicizálódtak ilyen egybehangzóan a hírközlésben, majd a kommentárokban, annak elemzése is megérne egy misét – veti fel indulásként elemzésében Bíró András.
Nyilván az esetek meglovagolása sem tekinthető ártalmatlannak, teszi hozzá, bár a barbár aktusok jogosan háborították fel az áldozatokkal együttérző közvéleményt. Az általános elítélés kórusában azonban csak cincogásként hallatszott azok hangja, akik, szintén jogosan, a cigányokkal szembeni kirekesztés, jogsértés ellen állnak ki nap mint nap – véli. „E zavart, passzív magatartás a barikád innenső oldalán a politikai korrektség téves értelmezéséből ered: a romákkal kapcsolatos bármely kritikus vélemény a rasszizmussal egyenlő, tehát megbélyegzést, elutasítást érdemel.”
A hibát abban látva már az elején kijelenti: „Vállalva a tévedés ódiumát, attól tartok, hogy az átkosban megfogalmazott „halmozottan hátrányos helyzet” megváltoztatását, a „felzárkóztatást” megcélzó hivatalos paraméterek nem veszítettek erejükből, és ma is a diskurzus egyedüli mércéjeként szerepelnek.” Vagyis a kisebbségekkel kapcsolatos politikánkban megmaradt az a politikai taktika, amely „a szovjet modellhez híven – az etnokulturális valóságot – mint centripetális, politikailag veszélyes elemet – kiiktatta a diskurzusból és folklórrá süllyesztette”.
Ez pedig az „átkos” öröksége, mondja Bíró, „még a szakma is a szociális és gazdasági elmaradottságot tartotta és tartja kizárólagosnak, perdöntőnek”. S rámutat, hogy a szegregált roma telepeken élők mentalitásvizsgálatát, amelyet Solt Ágnes végzett, micsoda elutasítással fogadták a szakmában és a politikában szereplők. Vagyis az volt a közhangulat, hogy „a romákkal kapcsolatos bármely kritikus vélemény a rasszizmussal egyenlő, tehát megbélyegzést, elutasítást érdemel”.
Ez az egyik oka a gondolkodás és a politikák kudarcának az elmúlt húsz évben is, véli Bíró. Ehhez társul még, miként írja, hogy „súlyos, az öntudatlanokban rögzült szocialista csökevénynek tartom a roma téma tárgyalásában az egyszereplős gondolkodást. Aki mindenért felelős, s a megoldás egyedüli záloga, az az állam, a kormány, s az bizony nem oldja meg, nem vállalja el a romák felzárkóztatásának feladatát”. Csakhogy szerinte ez a feladat is sokszereplős játék!
A mai helyzet a romabarát értelmiségünk örökölt államcentrikus beállítottságát tükrözi. „Könnyen megállapítható, hogy a roma önkormányzatiság – e bohózatnak is nevezhető, a közösségre ráerőszakolt képviseleti forma – inkább dekonstruáló, mint etnikai és egyben állampolgári tudatot építő funkciót lát el. Az előbb említett szocialista csökevény számlájára írható a kisebbségi törvény folklorizáló szelleme, amely a 13 kisebbség kizárólagosan kulturális autonómiáját lett volna hivatott biztosítani, s amely a romák vonatkozásában sem tesz kivételt.”
(A romapolitika további boncolása az ÉS-ben olvasható!)