Mind a ketten orvosok, mit szólnak a kamara honlapján megjelent, a melegeket elutasító bejegyzéshez?
E: Felháborítónak tartjuk, hiszen értelmes emberektől nem várnánk ilyet. De sajnos a munkahelyünkön látjuk, mi megy. Saját tapasztalat, hogy bent nem ildomos elmondani, hogy leszbikusok vagyunk.
Egy dolog feltűnt, amikor találkoztunk, hogy nem fogják egymás kezét. Nem merik felvállalni az utcán a kapcsolatukat, vagy más oka van?
E: Ez változó, van amikor megfogjuk egymás kezét, de a melegfelvonulás után történtek óta inkább tartózkodunk ettől.
Kint voltak a felvonuláson?
E: Ott nem, de utána a zártkörű bulin igen. Innen hazafelé igyekezvén egy tízfős skinhead csoport támadott meg minket, Molotov-koktélt robbantottak, ütötték, akire csak rá tudták fogni, hogy meleg. Szerencsére nekünk nem esett bajunk.
Mi a véleményük magáról a felvonulásról? Hiszen sokakban visszatetszést keltett.
E: Én tavaly voltam először ilyenen és maszk, álarc nélkül vonultam a tömeggel. Mivel kismama vagyok, és idén veszélyesnek éreztem, ezért most nem mentem el. Azért tartom fontosnak, mert mennél többen vesznek részt rajta, a többségi társadalom annál inkább szembesül azzal, hogy ez nemcsak pár embert érintő kérdés, hanem sokan vagyunk. Ami azt illeti, hogy miért kell tangában táncolni, miért mutogatják magukat, akár gusztustalanul is: ezzel magam sem értek teljesen egyet. Megértem, hogy sokan kifogásolják. Tehát szerintem kell a felvonulás, de nem biztos, hogy ilyen módon. Viszont azt hiszem, inkább afelé kéne haladni, hogy egyenlő jogokkal élhessünk, és ehhez ne kelljen az államtitkárnak felállnia s kijelentenie, hogy buzi, s ne kelljen tangamutogató és gusztustalan módon felhívni a figyelmet, hogy több ezer ember él így.
M: Én ezzel szemben más típusú ember vagyok, soha nem mentem és soha nem is mennék el egy ilyen eseményre. Nem szívesen vonulok fel, mert úgy gondolom, ez az én dolgom, én jól szeretném magamat érezni így a bőrömben, nem szeretnék semmit sem ilyen propagandaszerűen elérni. Ha a nemi hovatartozásom miatt bántanak, az persze érdekel. Úgy gondolom, emberi norma lenne a másikat nem bántani, és ha ezt valaki nem tartja be, akkor úgy gondolom, ő a „nem normális”.
Mit gondolnak, segíti a melegek elfogadását, hogy egyre több közszereplő vállalja a nyilvánosság előtt a homoszexualitását? Legutóbb Szetey Gábor államtitkár például.
E: Ha népszerű személyiségek kiállnak, jobban szembesítik a társadalmat azzal, hogy nem csupán az elferdült, patkánylyukakban lakó vagy börtönviselt emberek között vannak melegek. Ez szerintem jó. Ám ez is sokakban visszásságot kelt: nem értik, miért kell kiállni és megtapsolni, hiszen ez a magánügye. Pedig ők sem állnának elő, ha meglennének a jogaink. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg emberről pletykálnak, így sok embernek egyszerűbb, ha nyilvánosan bevallja: meleg.
A mindennapi életben egyébként mennyire találkoznak elutasítással?
E: Nekem ilyen szempontból pozitívak a tapasztalataim, a barátaim körében főleg. Csak egy régi barátnőm van, aki megszakította velem a kapcsolatot, amikor megtudta, hogy leszbikus vagyok. A család nyíltan ma se tudja, de látja az életformámat és a páromat, s már nem kérdezgetik, hogy mikor lesz nekem férjem. A mindennapokban tehát nem ér emiatt hátrány. Nem szoktak beszólni, furcsán nézni rám. Az persze kedvezőtlen, hogy a postás például, nem adja oda a páromnak az ajánlott leveleimet, pedig már két éve együtt élünk.
A családon belül, illetve önmaguk előtt hogyan történt a felismerés és a „másság” elfogadása?
E: Nagy krízist bennem nem okozott, mert amikor az ember szerelmes lesz, az egy uralkodó érzés és ezzel együtt jár, hogy elfogadjuk. 24 éves voltam, amikor először beleszerettem egy lányba. Akkor már túl voltam egy komoly heteroszexuális szerelmen. Az elfogadás problémája igazán akkor vetődött fel bennem, amikor az első leszbikus kapcsolatom véget ért, és feltettem a kérdést, hogy meleg vagyok vagy sem valójában. Utána egy férfi barátom volt, de éreztem, hogy nem az igazi, és vissza-vissza kacsintgattam a lányok felé. A szüleim egyébként egy az egyben most sem tudják, hogy meleg vagyok. Tudják, hogy ketten várjuk a babát, de máig nem mondtuk ki. Nem beszélünk róla.
M: Azt hiszem, mindenki másként éli ezt meg egyébként. Én úgy gondolom, nagyon fontos, hány éves korában jön rá arra, hogy meleg. Nagyon fiatalon, kamaszkorban rájönni válságos. Én már húszéves voltam, előtte faltam a férfiakat, de nem tartott sokáig egy kapcsolatom sem. Ekkor jött az első lányszerelem, akivel három évig voltunk együtt. Utána én a kapcsolat közben, egy év alatt fogadtam el ezt a helyzetet. A kapcsolat ráadásul lassan elromlott, főleg azért, mert az akkori párom nem tudta ezt feldolgozni, helyére tenni. Talán emiatt is kezdtem el nyitott szemmel járni, megvizsgálni, hogy kihez is vonzódom igazán. Ugyanúgy megnéztem a férfiakat és a nőket is, de valahogy sokkal gyakrabban jött a lányoktól lehetőség, illetve én is szívesebben mentem arra. Tudomásul vettem, hogy volt nálam egy pálfordulás, és ez már így is marad. Ezután meg sem fordult a fejemben, hogy visszatérjek a férfiakhoz.
A család viszont nehéz ügy volt. A vallomást trükkösen oldottam meg: amikor az egyik barátnőmhöz odaköltöztem, édesapámat kértem meg, hogy hozzon el pár dolgot. Előtte nem mondtam el, hogy hívják a páromat, így amikor bemutattam őket egymásnak, akkor derült ki, hogy ő lány. Édesapám nem szólt egy szót sem, csak miután elment, akkor hívott fel: anyukámnak elmondja-e. Mondtam neki, hogy igen, kérem. Így mindenki megtudta anélkül, hogy nekem kellett volna elmondanom. Anyukám egyébként elég rosszul fogadta, én lettem a családban „a leszbikus”. Nem sokkal ezután azonban az öcsém is bevallotta, hogy meleg, és ezután valahogy mindkettőnket jobban el tudott fogadni. Igaz, nem mondja el senkinek és mi sem mondhatjuk el az ismerőseinek, rokonoknak. De a gyereknek például nagyon örült.
A munkahelyen tudják?
M: Nem. Ahogy fentebb is említettük, elég vegyes társaság van ott, és sokan politikailag igencsak radikalizálódtak a jobboldal felé. Úgyhogy azt hiszem, veszélyes lenne elmondani, bántanának.
—-A gyámság kérdése a legfontosabb—-
Babát várnak. Nem volt semmi probléma ezzel? Hiszen jogilag talán a gyerekvállalás okozza a legnagyobb gondot: leszbikus párként a spermabank sem jöhet szóba. Az örökbefogadásról nem is beszélve.
M: Mindketten régóta akartunk gyereket. A párom már 31 éves, én 26 vagyok, és úgy érezzük, ez egy olyan kapcsolat, ahova szívesen is szülnénk. Mivel mindketten orvosok vagyunk, így tudjuk, hogy lehet a biológiai akadályokat leküzdeni. Szerencsések vagyunk, mert van egy nagyon régi, meleg barátunk, aki szeretett volna egy genetikai utódot magának. Így megbeszéltük, hogy ő lesz a donor. Megfigyeltük, mikor a legesélyesebb a megtermékenyítés, és a legalkalmasabb pillanatban egy fecskendő segítségével megtermékenyítettem a páromat. Csak mi ketten voltunk jelen abban a pillanatban. A hetedik-nyolcadik alkalommal sikerült is a megtermékenyítés, ami elég jó aránynak számít.
E: 2005 decemberében egy olyan törvénymódosítást fogadott el az Országgyűlés, amelynek értelmében egyedülálló nő is részt vehet a lombikprogramban (régen ez kizárt volt), amennyiben ezt egészségi állapota (meddőség) vagy életkora indokolja. Ez ugye a leszbikus nő szempontjából még mindig diszkriminatív, mert egy se nem meddő, se nem idős nő is akarhat gyereket, s ez még mindig nincs támogatva. Se a lehetőség, se ennek a költségvonzata (tb-támogatott gyógyszeres előkezelés, stb.). Ezért választották például az apukát nem akaró leszbikus pár barátomék a lepapírozott, steril férfi élettársat. Mi ebből a szempontból szerencsések voltunk, nem kellett ilyen kiskapuhoz folyamodnunk.
Szeretnének még gyereket?
M: Igen, a tervek szerint 4-5 év múlva, és őt én szeretném majd világra hozni.
Az édesapa a terveik szerint mennyire vesz majd részt a nevelésben, milyen viszonya lesz a babával?
E: Ő apasági nyilatkozatot tett és a nevére veszi a gyereket. De megegyeztünk, hogy mi neveljük ketten, ő sok dologban besegít, anyagilag is hozzájárul majd a neveléshez. További konkrétumokban még nem egyeztünk meg, ez majd kialakul.
A házasság intézménye mennyire fontos az önök számára? Nemrég egy leszbikus pár egybekelt, igaz, nem hivatalosan.
E: Maga a papír nekem nem számítana, ha a vele járó jogokat megkapnánk. Ami miatt ez különösen fontos, hogy hamarosan megszületik ez a gyermek, aki biológiailag az én gyerekem, de lesz egy másik anyukája is. Ez a másik anyuka viszont őt nem fogadhatja örökbe, annak ellenére sem, hogy az élettársam, és ha férfi lenne, fel sem merülne ez a probléma. Tegyük fel, hogy együtt neveljük öt-hat évig ezt a gyereket és velem történik valami, akkor elveszik a páromtól, nem folyamodhat gyámságért, mert jogilag ő senkije sem lesz a gyereknek. Minden jog az apát fogja illetni, aki lehet, egy percig sem nevelte őt. Ha az apa lemond a gyámsági jogáról, akkor pedig nyitott verseny lesz a gyerekért, és az anyjának, aki addig nevelte, ugyanannyi esélye lesz megkapni őt, mint egy vadidegennek az utcáról. Sőt, egyedülálló nőként még hátrányban is lenne.
M: Mindenképpen rendezni kell ezt a helyzetet, mert egyre több pár szeretne így gyereket, és ha szeretnének, akkor lesz is. Ezért fontos, hogy ehhez a jogok is le legyenek fektetve.
Az örökbefogadás mellett az öröklés a másik sarkalatos pont.
E: Igen, de azt, ha jól tudom, egy végrendelettel meg lehet kerülni. A gyámság kérdésében is abban gondolkodunk, hogy végrendeletben szabályozzuk, de a gond az, hogy a végrendeletet az apuka vagy az apuka szülei megtámadhatják. Elképzelhető persze az is, hogy ilyen esetben az én szüleim is követelik a gyereket, és ha tiszteletben tartják a végakaratomat, odaadják a páromnak a gyereket, hogy nevelje. De mivel a jogokat nem kaphatja meg, egyedül még egy iskolába sem írathatja majd be. Nem tudja igényelni utána a juttatásokat, nem tud szabadságot sem kivenni.
Ha most megszületik a baba, szintén ez lesz a helyzet?
E: Igen, a szülésem után a párom, aki otthon ápolgat majd, nem veheti ki az öt nap szülési szabadságot, nem jár neki a gyermek utáni évi két nap pótszabadság, és még sorolhatnám. Mindez rossz és igazságtalan, de így vállaltuk. Az más dolog, ha egy meleg pár egy tőlük teljesen idegen gyereket szeretne örökbe fogadni, ezen lehet vitatkozni. De legalább a párok saját gyerekét lehessen örökbe fogadni.
M: Nem is feltétlenül az örökbefogadásnak kéne az első lépésnek lennie, hiszen ezzel az apát például a mi esetünkben teljesen kizárnánk. De egy olyan szülői joghelyzetet kéne kialakítani, amelyben lefektetik, hogy az élettárs a gyerek jövőjéről gondoskodni tudjon.
Ön azzal egyetért egyébként, hogy árvaházból meleg párok örökbe fogadhassanak?
M: Ha egyedülálló szülők örökbe fogadhatnak, akkor meleg párok miért ne tehetnék? Én egy anyukával nőttem föl, és úgy gondolom, ennél még két apuka is jobb lett volna. Nincs annál rosszabb, mint ha egy gyerek csak egy példát lát. Az nem gond, hogy egy heteroszexuális pár előnyt élvezzen örökbefogadásnál egy egyedülállóval vagy egy homoszexuális párral szemben, de azt nem tartom jogosnak, hogy eleve kirekesszék a homoszexuális párokat. Azt ne mondja senki, hogy jobb egy gyereknek egy árvaházban, mint egy meleg párnál.
E: Igen, azt én is teljesen normálisnak tartom, hogy egy kiegyensúlyozott heteroszexuális párkapcsolat előnyt élvezzen egy kiegyensúlyozott homoszexuális kapcsolathoz képest, hiszen mégiscsak az a hagyományos felállás.
Nem tartanak attól, hogy ha a gyerek nagyobb lesz, problémák lesznek abból: míg másoknak van egy apukája és egy anyukája, neki két anyukája lesz.
M: Biztos lesznek problémák ebből, de fontosnak tartom, hogy ez a gyerek tudni fogja, hogy van anyu és van apu, és vagyok én, aki ugyanannyira szeretni fogom őt.
(A FigyelőNetnek nyilatkozó leszbikus pár lapunktól neve elhallgatását kérte, így őket két, kitalált kezdőbetűvel jelöljük az interjú során).