Közmegegyezés van kialakulóban arról, hogy mi a magyar oktatás egyik legfontosabb problémája, s mi a teendő: az oktatás „nem felel meg a munkaerő-piac elvárásainak”, ezért a középfokú szakképző oktatást és a felsőoktatást „össze kell hangolni” az igényekkel. A felsőoktatásban túlképzés, a szakmunkásoktatásban alulképzés van. A Világgazdaság cikke szerint „Magyarországon ma a feje tetején áll a képzettségi piramis: az alapot alkotó szakmunkások számának kellene a legnagyobbnak lennie, fölöttük a technikusok, a csúcson pedig a diplomás munkavállalók állnának. Ez ma nálunk lényegében fordítva van”. Állítólag nagy baj van az oktatás szakmai összetételével is. Mindez nemcsak a sajtóban hangzik el nap mint nap, hanem része lett a reformprogramoknak is. Ezek szerint a felsőoktatásban csökkenteni kell a létszámot, főleg a jogász-, bölcsész-, agrár- és pedagógusképzésben, növelni kell viszont a műszaki, természettudományi és orvosképzésben. Továbbá: a középfokú szakképzésben előrehozták és növelték a szakmai képzés súlyát, és az irányítás – a munkaerő-piaci igények jobb képviselete érdekében – átkerült a Szociális és Munkaügyi Minisztérium felügyelete alá. Vajon egy jobb minőségű oktatás irányába mutatnak-e ezek a lépések?
Konzerválódó egyenlőtlenségek
Kétségtelen, a hazai oktatási rendszerrel nagy bajok vannak. Nagymértékben e bajoknak tudható be az alacsony foglalkoztatás, a lehetségesnél lassabb gazdasági növekedés, és a társadalmi szempontból igazságtalan egyenlőtlenségek konzerválódása. Az oktatásból kilépők jelentős része valóban nem rendelkezik a munkaerőpiac által igényelt készségekkel és képességekkel, és mélyreható reformok nélkül ez a jövőben sem lesz másképpen. A kurrens reformprogramok sok valódi problémát is felsorolnak, és a javasolt intézkedések egy része helyénvaló is. Sokan azonban meghatározott szakképzettséget értenek a munkaerőpiac által igényelt készségeken és képességeken, a bajok okát ezért a szakmai összetételben látják. Ha valaki emellett még az állami tervezés sikerességében is hisz, könnyen eljut a logikus következtetéséhez: a képzési struktúrát – központi naturális tervezés útján – össze kell hangolni a valahogyan meghatározott munkaerő-piaci igényekkel.
Sikertelen tervezés
Mindez azonban teljesen megalapozatlan. A magyar oktatási rendszerben a fő gondot nem a túlképzés, és nem is a szakmastruktúra összetétele jelenti. Az állami naturális tervezés pedig szintén nem túl sikeres. Így a javasolt intézkedések is hibásak, de legalábbis feleslegesek, ráadásul elterelik a figyelmet és az erőforrásokat a valóban szükséges reformokról.
A hazai közbeszédben a túl- illetve alulképzésre önmagában bizonyítéknak tekintik az érettségizettek és diplomások számának növekedését, illetve a szakmunkások számának csökkenését. Ilyen következtetéseket azonban csak abban az esetben lehet levonni, ha a munkaerő-piaci kereslet változatlan. Magyarországon azonban a kereslet azonos irányban, sőt nagyobb mértékben változott, mint a kínálat. Minden rendelkezésre álló adat a túlképzés fikciója ellen szól. A fiatal felsőfokú végzettségűek bére folyamatosan és számottevő mértékben nőtt, a szakmunkásoké pedig stagnált, vagy kismértékben csökkent. A munkanélküli ráták idősora sem utal túlképzésre: az állástalanok aránya a diplomások között mindig jóval kisebb volt, mint a kevésbé iskolázott tömegek körében, és a különbség nem csökken tendenciaszerűen.
Van kereslet a diplomások iránt
Mindez azt mutatja, hogy Magyarországon a rendszerváltás után megugrott a diplomás munkaerő iránti kereslet, miközben a szakmunkások iránti kereslet egyáltalán nem nőtt. A továbbtanulók és családjaik mindezt felismerték, az intézmények pedig – a mindenkori kormányzatok ösztönzésére reagálva – felszívták a tanulni vágyók tömegeit. A gyors oktatási expanzió nem járt, nem járhatott együtt a színvonal emelkedésével, vagy akár csak szinten tartásával. Az intézmények ugyanis jóval több (és értelemszerűen átlagosan kevésbé jó képességű) diákot próbáltak oktatni jórészt változatlan infrastruktúra, oktatói gárda és oktatási módszerek mellett. Mégis, a friss diplomásokat a piac nemcsak felszívta, de az átlaghoz képest magasabb bért is adott nekik.
A túlképzés miatt aggódóknak bizonyos értelemben persze igazuk van: ez a folyamat nem tarthat örökké. A diplomások munkaerő-piaci esélyeit egy idő után valóban be fogja határolni képzésük sokszor igen alacsony színvonala. Erre azonban nem az a megoldás, hogy visszafogjuk a felsőfokú képzést: a színvonal emelését kell ösztönözni.
Jogi diplomásokra is számítanak
Szakok szerinti bontásban sem lehet túlképzésre következtetni a megnövekedett létszámból, mégis sokszor halljuk-olvassuk ezt is. A valódi kérdés természetesen itt is az, hogy miként változott egymáshoz képest a kereslet és a kínálat. Erről megfelelő adatgyűjtések, adatok híján keveset tudhatunk, amit viszont tudunk, az nem támasztja alá az iménti idézetet. Éppen ellenkezőleg: a közgazdasági és jogi diplomások az átlagosnál jobb, a természettudományos és műszaki főiskolai végzettségűek az átlagosnál rosszabb lehetőségekre számíthatnak. A fiatalok várható sikerességük miatt választják oly nagy számban a gazdasági és jogi képzéseket, nem divathóbortból.
(A Kézdi Gábor – Varga Júlia közgazdász szerzőpáros – akik mindketten a Közép-európai Egyetem (CEU), illetve a Budapesti Corvinus Egyetem munkatársai, valamint kutatók az MTA Közgazdaságtudományi Intézetében – cikkét teljes terjedelemben a Figyelő legfrissebb számában olvashatják.)