Egy gyakorló projektvezetőnek sok oka lehet arra, hogy a rábízott fejlesztést megóvja a netán sikeres befejezéstől. Egy projekt elbuktatása
kiváló eszköz például személyi vagy politikai ellentétek kezelésére, lehet továbbá tudományos kísérlet tárgya (“Tudtam előre, hogy marhaság!”), egyszerű kalandvágy, esetleg ravasz tőzsdei manőver része. Az itt olvasható tanácsokkal a makacsul sikergyanús projektek megingatásán munkálkodó vezetők segítségére sietünk.
1. Tervezés: a gyengék fegyvere
Mivel felső vezetőink (definíció szerint) fontoskodó sznobok, a tervezéstől sajnos nem szabadulhatunk meg mindenestül. Jobb híján vetessük meg a projekthez a létező legdrágább CASE eszközt (lehetőleg olyat, amilyet még senki sem használt a csapatban), majd adjunk a tervezésre két hetet – pont annyit, egy nappal se többet. Tűzzünk ki horribilis túlmunkajutalmakat, és gyártassunk kétségbeesett (és egyre karikásabb szemű) fejlesztőinkkel minél több nagy és kusza diagramot; egy-egy részrendszerről lehetőleg többfélét is (“több aspektusból…”).
A két hét letelte után egy rövid elmarasztaló megbeszélésen váratlanul hosszabbítsuk meg a tervezési időt még egy héttel. Ha eddig véletlenül valami értelmes dolog alakult volna ki, akkor a harmadik hét végére az is szépen fellazul és összekásásodik. A tervezés lezárását ünnepeljük meg; főnökeinkkel karöltve arassuk le a gyors és heroikus munkáért járó babérokat. Ne aggódjunk: terveink tartalmát felső vezetőink sohasem fogják megérteni (és senki más sem), a fejlesztők pedig elég intelligensek lesznek ahhoz, hogy eszük ágában se legyen felhasználni azt, amit összevarázsoltattunk velük…
2. Gumistratégia, avagy “csak a bolond nem változtat a véleményén”
Néha – külső kényszer hatására – stratégiai tervet kell készítenünk. (Önként nyilván sohasem teszünk ilyet, nehogy megfosszuk magunkat egy sor későbbi ad hoc szabály bevezetésének, “intuitív döntések”, tévedések utólagos kimagyarázásának lehetőségétől.) Noha ez a veszélyes gyakorlat önmagában is stabilizálhat egy bizonytalanul induló projektet, még mindig kézben tarthatjuk a gyújtózsinórt, ha kellő figyelmet fordítunk a stratégiai terv tartalmára.
Két kézenfekvő megoldás ismeretes. Az “Élvezd a pillanatot!” változat szerint a stratégiába minél konkrétabb napi függőségeket építünk, így a terv rövidesen tarthatatlanná válik. Vagy fokozatosan kikopik a használatból és végképp megszabadulhatunk tőle, vagy folyton a “megváltozott körülményekhez” kell igazítani, s az örökösen változó döntési kritériumok jóvoltából biztos forrása lesz a legkülönfélébb belső ellentmondásoknak.
A másik közkedvelt (és például minőségügyi kézikönyvekhez is melegen ajánlott) változat a “maszlagtechnika”: az így készült stratégiai terv, nevének megfelelően, hasonló dokumentumokból véletlenszerűen összemontírozott bombasztikus közhelyekből áll. Az ilyen direktívákra alapozva azután bármilyen döntést és annak szöges ellentétét is tetszés szerint indokolhatjuk.
3. Követelmény-félrekezelés
Minden projektrontási taktikának megbecsült eleme a követelménykezelés ellehetetlenítése. Külön ajándék a sors kezéből, hogy a korrekt követelménykezelés már eredendően is csaknem megoldhatatlan feladat; ezt egy kis leleményességgel a végzetes hibalehetőségek valóságos tárházává tehetjük.
Ha feladatunk statikus, zárt jellegű, alkalmazzunk mikrociklusos iteratív folyamatmodellt, s abban első fázisként evolúciós prototípusokkal keressünk inkonzisztenciákat a követelményspecifikációban. Legyünk nyugodtak, találni fogunk!… S ha mégsem, akkor a prototípusok révén vezessünk be újabb és újabb (igen jó eséllyel inkonzisztens) ötleteket a rendszerbe – további követelményekként.
Ha a feladat jellege vészesen gomolygó viharfelhőkre emlékeztet, akkor öltsük fel “válságkezelői” arckifejezésünket, s jelentsük ki, hogy “nem vacakolhatunk a követelményekkel a végtelenségig”, majd fagyasszuk be őket úgy, ahogyan éppen vannak, és térjünk át vízesésmodellünk következő szakaszára…
4. Az oktatás: pénzkidobás. Tanulni csak abból lehet, ha csináljuk!
Ne pocsékoljuk a pénzt és az időt megalázó tanfolyamokra, unalmas, (ráadásul többnyire angol nyelvű) olvasmányokra; fordítsunk inkább több energiát a kísérletezésre: kreatív munkaerőnk “tudományos uniformizálása” helyett ezerszer izgalmasabb, ahogy csillogó szemű, lelkes csapatunk újra és újra a kerék feltalálásán munkálkodik.
A teljes cikk a Számítástechnika augusztus 26-án megjelenő, 35. számában olvasható