Meglepő dolgot állít a sportnapilap publicistája: Dlusztus Imre egészen új szemszögből magyarázza meg az 1954-es világbajnokság döntőjét. Szerinte nem is a németek vertek meg minket, hanem Puskásék az angol sportdiplomaták és a politikusok tudatos ármánykodásának lettek végül az áldozatai.
Elsőre kicsit meredeknek tűnik az állítás, hisz közismert tény, 1954. július 4-én Bernben Németország Morlock (10. perc) és
Rahn (18. és 84.) góljaival fordította meg a meccset 2-0-ról 3-2-re és ennek köszönhetően lett “csak” második az akkor toronymagas favoritnak számító magyar labdarúgó válogatott. Ez a fizikai valóság.
- A világbajnoki döntőn az angol (William Ling) fújta a sípot, és a walesi (Benjamin Griffiths ), továbbá az olasz (Vincenzo Orlandini) lengette a zászlót.
- A döntő partjelző, a walesi Griffiths 1953-ban, az évszázad mérkőzésének (Anglia-Magyarország 3-6) előmeccsén már bizonyította az angol futball iránti elfogultságát. Az Anglia – Európa-válogatott találkozón a vendégek az utolsó percig vezettek, amikor 3:4-es állásnál Griffiths egy semmiségért büntetőt ajándékozott a vendéglátóknak, akik így, legalább akkor, megúszták a szégyent.
- A döntő játékvezetője, az angol Ling az egész világbajnokság alatt összesen két mérkőzést vezetett: mégpedig a két NSZK–Magyarország találkozót.
- Az elsőn megtorlatlanul hagyta, hogy Liebrich folyamatosan keménykedett Puskás ellen.
- A másodikon elnézte a német egyenlítő találat előtt kapusunk, Grosics elleni nyilvánvaló szabálytalanságot, amikor Ottmar Walter a magyar kapust a levegőben lökve akadályozta a védésben. Puskás egyenlítő gólját pedig a 87. percben Ling előbb megadta, azután a partjelző, Griffiths lengetésére érvénytelenítette.
- Ling annak a Stanley Rousnak (korábbi játékvezető, a FIFA későbbi elnöke) a középiskolai tanítványa volt, aki , az angol szövetség főtitkáraként az 1952-es helsinki olimpián egyezkedett először az Aranycsapat londoni szerepléséről (1953. november 25. Wembley Stadion, az évszázad meccse, Anglia-Magyarország 3-6), meggyőződéses antikommunista volt, s épp annyira a hidegháború embere, mint nálunk a kinevezett sportvezetőség. Rous alighanem e londoni 6:3-as vereség után határozta el – s e döntésében a budapesti 7:1 csak megerősítette –, hogy valamit ki kell találni a magyarokkal szemben.
- A négy fontos találkozónk főellenőre és „rendezője” a már említett Rous, a szervezőbizottság erős embere volt.
- A negyeddöntő véres meccsét a Magyarország-Brazília 4-2-t, hogy hogy nem szintén egy angol játékvezető, Arthur Ellis vezette. Ezen a találkozón rúgták szét Tóth II-t az első félidő végén.
- Az Uruguay elleni hosszabbításos elődöntőn a walesi Griffiths fújta a sípot, aki négy nappal később, a fináléban kulcsszerephez jutott, partjeltő volt a német-magyaron.
- Francois Thébaud, a Miroir du Football alapító főszerkesztője, a nemzetközi labdarúgás történetének szakértője szerint: az Európai Védelmi Közösség (CED) politikusai döntöttek arról, hogy – Thébaud szavaival – „ez a szerencsétlen csapat (a német) legyen a világbajnok”.
A szerző írása végén felteszi a jogos kérdést; vajon miként fordulhatott elő, hogy mind a két magyar–németet egyazon játékvezető, az angol Ling vezette, hogyan lehetséges, hogy a Magyarország-Uruguay (4-2) elődöntő szintén brit játékvezetője (a walesi Griffiths) a döntőben partjelzőként tevékenykedjen újfent ellenünk, s miért dirigálta mind a négy fontos meccsünket brit játékvezető?
Ami biztos, ezek jogos kérdések.