![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="600" width="800" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
A hattagú német család tagjai, akikkel a tegnap esti mészárlást néztem többségükben Podolski-mezt viseltek és vacsoráztak. Az első gólnál tapsoltak. A másodiknál is. Aztán unottan ültek, tapsolgattak még egyszer-kétszer, többnyire akkor, amikor a csapatuk gólt szerzett, fene tudja már, hogy hányszor.
Egymáshoz nem szóltak, a kiszolgálással elégedettek voltak. A férfiak ültek a sör fölött, a nők dohányoztak. Aztán a németek a második félidőben kihagytak egy helyzetet. Lett is nagy felháborodás, csalódottság. A gyerek megszólalt, csapkodta az asztalt. Micsoda dolog ez! Anya megsimogatta a fejét, majd csak lesz valahogy.
A szépítő gólnál pedig kérték a számlát. Ekkor léptem oda, hogy készítsünk egy közös fotót. Fel akartam vidítani őket.