Márton Viviana: A győzelem vagy a vereség öt millimétereken múlik

Mindegy, hogy éppen ki nyer, kire vetődik nagyobb rivaldafény, az elmúlt években folyamatosan együtt mutatkoztok, együtt is nyilatkoztok. Mindig, mindent együtt csináltok?

Márton Viviana: Persze…

Márton Luana: …mindent.

Egypetéjű ikrekként alighanem az agyatok is egyformán jár, ez a korábbi interjúkból is kiderül, és most is az egyikőtök elkezdi a mondatot, a másik meg befejezi. Személyiségjegyekben is ilyen hasonlóak vagytok?

Viviana: Ott lehet, hogy én egy picivel nyitottabb vagyok, mint Luana, aki megfontoltabb, gondolkodóbb. De egy idő után már ebben sem különbözünk. Mindig együtt vagyunk, és ugyanúgy gondolkozunk.

Luana: A legnagyobb különbség, hogy Viviana ballábas, én meg jobb.

Sportcsaládba születtetek, édesapátok kick-bokszolt, édesanyátok kézilabdázott, ennek megfelelően több sportágat is kipróbáltatok. Focival, atlétikával kezdtetek, de már elég fiatalon kikötöttetek a taekwondo mellett.

Luana: Már hétévesen elkezdtük…

Viviana: …és nagyon gyorsan fejlődtünk.

Luana: Mert nagyon sokat utaztunk a tenerifei csapattal, és sok tapasztalatot szereztünk.

Viviana: Három hónap után már elvittek az első versenyre – meg is nyertünk mind a ketten. Nem jellemző, hogy valaki ilyen korán eljut arra a szintre, ahová mi.

Mi volt az első, olimpiával kapcsolatos emléketek?  

Viviana: 2016-ban, amikor Tenerifén néztük a mostani edzőnket, Jesus Ramalt és Suvi Mikkonent.

Luana: Oda szerveztek edzőtábort, és mi is ott voltunk az edzéseken.

Viviana: És Suvi utána utazott a riói olimpiára, és mivel korábban megismertük, néztük a tévében és szurkoltunk neki.

Már ekkor, tízévesen megfogalmaztátok, hogy az olimpia elérhető cél? 

Luana: Igen…

Viviana: …mindig is az volt a cél.

A fáma szerint ezeken a tenerifei edzéseken szúrtatok szemet Jesus Ramalnak, aki a legnevesebb spanyol taekwondoklub, a madridi Hankuk International tulajdonosa, edzője. Hogyan zajlott a megkeresés, és mennyire volt egyértelmű a döntés, hogy irány Madrid?

Viviana: Amikor edzettünk, Jesus és Suvi is meglátott valami mást, szokatlant bennünk – ahogy megyünk előre. Határozottak voltunk, nem volt bennünk félelem. És a szüleinknek is nagyon megtetszett ez a sport.

Luana: Azt mondták, hogyha fejlődni akarunk, akkor ebbe a csapatba kell mennünk.

Márton Zsolt: Azt tapasztaltuk, hogy Spanyolországban rendkívül népszerű a taekwondo. Óriási a tömegbázisa, tele vannak világ- és Európa-bajnokokkal. Amikor az évek alatt azzal szembesültünk, hogy minden spanyol vagy nemzetközi versenyt a Hankuk nyert fölényesen, majd ez a két edző azt állította, hogy a lányaink különlegesek, és örömmel foglalkoznának velük, azt mondtuk a feleségemmel, nincs miről beszélni, kizárólag a Hankuknál van értelme folytatni.

Eleinte egy-egy alkalommal párnapos edzőtáborokba, ismerkedésre utaztunk Madridba, aztán amikor minden összeállt, 2017-ben felszámoltunk mindent Tenerifén, és költöztünk.

Tenerife hiába Spanyolország része, sziget, és több mint kétezer kilométer választja el Madridtól, ami nagyjából olyan, mintha Budapestről költöztetek volna a spanyol fővárosba. Hogy éltétek meg gyerekként a váltást?

Viviana: Az elején nem akartunk menni. A szüleim eldöntötték, hogy megyünk és kész, majd elkezdtek lakást keresni Madridban. Meg kellett szoknunk.

Luana: Tenerifén születtünk, ott nőttünk fel, ott voltak a barátok, a barátnők. Nehéz volt. De fél év alatt megszerettük Madridot is.

Viviana: Észrevettük a különbséget, hogy mekkora itt a profizmus. És, ha meg akarjuk valósítani az olimpiai álmunkat, akkor itt a helyünk, mert itt lesz rá lehetőség.

Viviana úgy nyert az idén olimpiai, Luana pedig 2023-ban világbajnoki aranyat, hogy – persze, látogattátok a nagyszülőket, nyaraltatok nem egyszer a Balatonon, de – tulajdonképpen egy másodpercet sem készültetek, edzettetek a magyar sportrendszerben. Hogyan, milyen elvek mentén működött a klubotok Tenerifén, és hogyan Madridban?

Luana: Spanyolországban, amíg nincs eredményed, neked kell megvenned a saját dolgaidat, felszerelésedet.

Viviana: És az utazásodat versenyekre saját magadnak kell finanszírozod.

Szóval mindenki fizet mindenért?

Zsolt: Lényegében igen. A Hankuk például Jesus Ramal privát taekwondoklubja, ahova kizárólag a tagok léphetnek be. Azért International, mert jöhetnek sportolók bárhonnan, akármelyik kontinensről, de csak az kap tagságot, az léphet be a terembe, aki átesik egy rendkívül erős minőségi szűrésen. Ha valaki ennek megfelel, és szeretne részt venni a kéthetes, az egy hónapos vagy akár féléves edzésprogramon, befizeti a díját és jöhet taekwondózni.

Ezek szerint a klub rövidebb szakmai bemutatók, kurzusok – mint a tenerifei bemutató, ahol kiszúrták a lányokat –, edzőtáborok tartásából és az időszakos, illetve állandó klubtagok tagdíjából fedezi a költségeit?

Zsolt: Így van. Évente egy alkalommal szerveznek komoly, kihelyezett edzőtábort és több, két-három napos kurzust tartanak. Az utóbbiakra többnyire már meghívják Jesust és Suvit. És természetesen van szponzoráció.

Magyarországon a kiemelt olimpiai sportágak és a labdajátékok jelentős állami támogatásban részesülnek. Spanyolországban mennyire van jelen az állam a sportban?

Zsolt: A különbséget abban látom, hogy miközben Magyarországon előbb sikert kell elérjél, és csak utána jön el a Kánaán, addig Spanyolországban már az elején, az érmek számától, színétől függetlenül van értelmezhető lokális támogatás. Egyrészt az önkormányzatok a területükön lévő sportot saját belátásuk szerint segítik: a tenerifei egyesületet például Arona település és a sziget, Gran Canaria önkormányzata is támogatta. Másrészt tehetség és siker alapon működik a szponzoráció, ha egy cég, egy multi, vagy bárki fantáziát lát egy fiatal sportolóban, azt mondja, „oké, finanszírozom a felkészülésedet, hogy magasabb szintre, akár olimpiára jussál”. És ez így van rendjén.

Ezt annyiban árnyalnám, hogy hazánkban az évente összességében több tízmilliárd forintos állami támogatásból kapnak az egyéni sportágak szövetségei és a kiemelt sportklubok is, amiből már ifjúsági korban előre finanszírozzák a kiemelt sportolóik versenyeit, edzőtáborait, a felszereléseit, a pálya-, és terembérleteket is a többi közt.    

Zsolt: Igen, csakhogy a támogatás mértéke sportágfüggő. Vannak kiemelt sportágak, illetve másod- és harmadrangúak.

Ez igaz. Ezt a tetemes összeget a minisztérium a taglétszám, a korábbi évekeredményességének – ebben az olimpia sokat nyom a latban – függvényében, annak arányában stb. osztja szét. 2022 óta a taekwondo például a magyar sporttámogatás harmadik szintjére emelkedett az ötből, Viviana olimpiai aranya után, 2025-től feltételezhető módon tovább emelkedik ezen a ranglétrán.

Zsolt: Azonban a lányok 2019-ben versenyeztek először magyar válogatottként, ami után még éveken át a „hajrá, mindent bele, szurkolunk nektek” támogatást kaptuk itthonról, miközben továbbra is nekünk, szülőknek kellett odatennünk magunkat, finanszíroztuk a kadett és ifi Eb-kre utazást. Hála istennek, megtehettük.

Luana vb-címe után, egy 2023-as Telex-cikkben azt nyilatkoztad, hogy a családnak éveken át „irgalmatlanul sokba került az edzés, edzőtáboroztatás, versenyeztetés, felszerelés, étkezés”. Végeztél számítást, hogy pontosan mennyibe?

Zsolt: Maradjunk az irgalmatlanul soknál.

A Magyar Taekwondo Szövetség korábbi elnöke, Patakfalvy Miklós elmesélése szerint 2019-ben találkozott a madridi klubotok edzőjével, Jesus Ramallal, aki jelezte, van nála két tehetséges magyar kislány, akik mindenképpen magyar színekben szeretnének versenyezni. A szövetség ezután keresett meg benneteket. Miért választottátok a magyar szövetséget, és nem a szintén erősen érdeklődő spanyolt?

Zsolt: Ez nem egészen így történt. Attól, hogy a feleségemmel 2000-ben úgy döntöttünk, hogy Tenerifén kezdünk új életet, még magyarként tekintünk magunkra. A lányokat is magyarnak neveljük. Luana és Viviana már jóval a kapcsolatfelvétel, azaz 2019 előtt elkezdtek versenyzeni. Spanyolországban a mindenkori klubjuk színeiben álltak, állnak tatamira, és a nemzetközi tornákon is a klubjukat képviselve, de magyar állampolgárként indultak. Patakfalvy úr is egy ilyen versenyen látta őket.

Viviana: Úgy képzeld el, mint a Real Madridot. A klub spanyolként indul a BL-ben, de vannak nem spanyol játékosai, akik válogatottban saját nemzetüket képviselik.

Zsolt: Spanyolországban már 2019 előtt is tudták, hogy kik a Márton lányok. Az az év csak azért mérföldkő, mert magyar válogatottként abban az évben indultak először Európa-bajnokságon. Viviana Castellónban meg is nyerte a kadett Eb-t. Az sosem volt kérdés, hogy a lányok magyarok, és ha egyszer olyan eredményeik lesznek, akkor azt magyar zászló alatt érik el.

Mióta van szponzorotok?

Luana: A madridi klubunkat a KPNP, a világ legnagyobb taekwondo-sportruházat gyártója, és a KIA, az autógyártó, szponzorálja. A klubon belül az elitsportolók részesülnek ezekből a támogatásokból.

Hány tagot számlál ez az elitkör?

Luana: Négyet.

Melyik eredmény hozta meg azt az áttörést, ami után bekerültetek ebbe a szűk támogatott körbe? 

Viviana: 2021-es szarajevói ifi Eb-győzelem után, 2022-től vagyunk benne – amikor már látszott, hogy felnőttszinten is megálljuk a helyünket.

A magyar klubok mikor figyeltek fel rátok, kezdtek el utánatok érdeklődni?

Márton Zsolt: Luana 2023-as világbajnoki címe után. Az MTK volt az első, utána a Honvéd, a Fradi és a Király Team, végül Sára Botond ajánlására az Újpest volt az utolsó.

Szóval miután a lányok már negyedik éve indultak és nyerték halomra magukat magyar válogatottként a korosztályos világversenyeken, a párizsi olimpia előtt egy évvel, pont azután nőtt meg exponenciálisan az érdeklődés, hogy Luana a felnőtt vb-t is megnyerte, azaz potenciális olimpiai éremesélyessé lépett elő. Mi döntött az Újpest mellett?  

Márton Zsolt: Eddig is én menedzseltem a lányokat, úgyhogy kettős szerepben minden klubot meghallgattam. Az MTK-nak nagyon amatőr volt a hozzáállása. El sem jutottunk odáig, hogy leüljünk és tárgyaljunk. Csak egy kósza üzenetet kaptunk, hogy „szia, kell a lány”.

Aztán Fraditól is jött egy megkeresés. Ők azt mondták, hogy csinálunk egy szakosztályt a lányoknak. De egyik helyen sem éreztem, hogy ismernék is őket.

Ez azért nem csoda, hiszen, ha tömegbázisát tekintve sokkal népszerűbb sport is a taekwondo, mint egy-két hagyományos magyar sikersportágunk, de negyedannyira sincs reflektorfényben. 

Márton Zsolt: Ezért tűnt érdekesnek, hogy az eredendően taekwondoklub, a Király Team is megkeresett, de velük sem tudtunk megállapodni. Utána beszéltem Schmidt Ádám sportállamtitkárral, aki a Honvédhoz irányított. Ott már profinak tűnt a hozzáállás, de aztán a végén átmentünk nagyon magyarba.

Ez mit jelent?

Márton Zsolt: Szóban megállapodtunk, aztán amikor az papírra került, kicsit átalakult a szövegezés lényegi része. Ezután jött az Újpest, ott nem volt kertelés. Tahon Róbert jogi igazgató már kész szerződéstervezettel érkezett, megkért, hogy olvassuk el, javítsunk bele, vigyük el ügyvédhez, ha gondoljuk. Aznap megállapodtunk.

Azzal tisztában vagytok, hogy mit jelent Viviana olimpiai bajnoki címe a taekwondo-szövetségnek és az Újpestnek?

Viviana: Adott egy extra lökést a sportágnak.

Luána: Több ember ismeri meg a sportágat, sokkal több gyerek kezdi majd el. Nagy hírverés az UTE-nak is. Mindenki azt látja, hogy onnan jövünk, és így minden gyerek oda akar majd menni.

És a párizsi aranyéremnek hála a taekwondo-szövetség és az UTE is jelentős haszonra tesz szert, összességében várhatóan százmilliós nagyságrenddel nagyobb szeletet hasít majd ki az állami sporttámogatás tortájából. Nem szeretnék a zsebetekben turkálni, de ugye a Los Angeles-i olimpiáig már nem terheli a családi büdzsét a lányok versenyeztetése?

Márton Zsolt: Olyan a szerződésünk, hogy amikor te örülsz, akkor mi is örülünk, amikor mi örülünk, akkor te is örülsz.

Térjünk vissza a sportszakmára, mert ha az nincs rendben, se eredmények, se támogatás nincs. A 2023-as bukaresti ifjúsági Eb-döntőbe mindketten bejutottatok, aztán mivel fogadalmat tettetek, hogy éles meccset sosem vívtok egymás ellen, Luana visszalépett, így Viviana meccs nélkül lett Európa-bajnok. Mi vagy ki döntött arról, hogy ki lép vissza?

Viviana: Feldobtunk egy eurót.

Legközelebb vissza fogod adni?

Viviana: Persze.

Az is egy érdekes szakmai kérdés, hogy miközben mindketten nagyjából 61–62 kilót nyomtok, az olimpiai kvalifikációs versenyeken, hogy ne menjetek egymás ellen, és ne kelljen megint visszalépnie valakinek, Luana fogyasztott, és az 57 kilóban, míg Viviana a 67 kilogrammos súlycsoportban versenyzett.

Viviana: Ja, az olimpián is 61 kiló voltam.

A küzdősportok tapasztalata ezt mutatja, hatkilónyi mínusz brutálisan nagy hátrány. Mivel tudod ezt kompenzálni?

Viviana: Gyorsasággal. Sokkal gyorsabb vagyok, mint a többiek, közben nem erősebbek, mint én. A taekwondo olyan sport, hogy ha jó a technikád, erősebb lehetsz a nálad sokkal nagyobb darab, de rossz technikájú sportolónál.

Luana: Vivi már kicsiként is nagyon erős volt. Amikor edzettünk és idősebbek, nehezebbek ellen verekedett, mindig erősebb volt, mint ők. Ez már benne van, nem zavarja.

Neked is menne a 67 kiló?

Luana: Soha nem próbáltam még, de biztosan. Vivi bizonyította, hogy menne.

Hogyan és miben segítitek egymást a felkészülés alatt?

Luana: Minden nap együtt edzünk, és ha látunk valami hibát, rögtön kijavítjuk.

Viviana: Folyton motiváljuk egymást, hogy jobban eddzünk, és egyre jobban csináljunk mindent.

Luana, azt nyilatkoztad, hogy Viviana még a tavaszi bulgáriai olimpiai kvalifikációs tornán is messze állt attól a tökéletes mentális állapottól, amit a párizsi versenynapon produkált. Miből vontad le ezt a következtetést?

Luana: Amikor Vivi 2022-ben lesérült, majdnem egy teljes évet kihagyott. Ekkor jött az első felnőtt évünk, ahol én végig meccseztem, gyűjtöttem a tapasztalatot, míg ő csinálta a rehabilitációt. És amikor Vivi 2023 elején visszatért, még nem tapasztalta meg azokat, amiket én. De megosztottam vele.

Pontosan milyen sérülésed volt?

Viviana: Egy versenyen rám estek, és elszakadt a keresztszalag a jobb térdemben, amit akkor észre sem vettem. Tíz hónapot hagytam ki, de 2023 januárban már újra versenyeztem.

Másfél évvel egy ilyen súlyos sérülés után olimpiai aranyat nyerni, pláne szélvészként végigsöpörve a mezőnyön, egyre egyértelműbb sikereket aratva, nem semmi. A párizsi négy küzdelemből melyik volt a legnehezebb?

Viviana: Az olimpián már az első meccs is olyan, mint a döntő. Lépésről lépésre, meccsről meccsre szabad csak gondolkozni. Tudtam, hogy ha azt csinálom, amit az edzőm mond, akkor meg tudom nyerni.

Mégis, ha rangsorolni kellene, a négy közül melyik volt a legnehezebb és a legkönnyebb meccsed?

Viviana: A legnehezebb a második, az amerikai lány elleni (Kristina Teachout, 2-1 – a szerk). Nagyon egyforma a stílusunk, de fejben erősebb voltam nála. És a harmadik, a belga Sarah Chaari elleni (2-0 – a szerk.) sem volt egyszerű, aki nagyon magas, és az mindig fárasztó.

És a döntő, a szerb Aleksandra Perisic ellen 2-0-ra megnyert?

Viviana: Az volt a legkönnyebb.

A szerbnek az első menet legvégén volt egy olyan látványos fejrúgása, amit többször megmutattak szuperlassításban (a fenti videón 4. perctől). Ott tudatosan dőltél előre, hogy elkerüld a rúgást?

Viviana: Igen. Tudtam, láttam, éreztem a testtartásán, hogy jön a lába. Ezért hajtottam le a fejemet amennyire csak tudtam. Az edzője videót kért rá, de tudtam, hogy fölösleges, mert éreztem, hogy nem ért hozzám.

Nagyjából fél centin múlt. Mi történt volna, ha csak épphogy, de eltalálja a szerb lába a fejedet?

Viviana: Öt pontot kap, és tőlem visszaveszik azt a kettőt, amit a megintéséért pluszba kaptam. Az eredmény 5-5-re módosul, és mivel a pörgőrúgása többet ér, mint az én addigi legmagasabb értékű akcióm, és már nem maradt idő, ő nyeri az első menetet.

A taekwondóban a győzelem vagy a vereség, a siker vagy a kudarc ezeken az öt millimétereken múlik.