Szilágyi Áron: Nem esett jól, hogy nem jött velem az edzőm, de nem foghatom erre az egyéni kiesést

Háromszoros olimpiai bajnokként érkeztél Párizsba, de meglepetésre már az első körben kiestél az egyéni versenyben. Elégtétel volt, hogy a csapattal ezüstérmesek lettetek, amire 28 éve nem volt példa a magyar kardvívásban?

Az volt a cél, hogy egy szépségtapasszal menjek haza. Nagyon vágytam arra, hogy a párizsi olimpia ne negatív élmény, csalódás legyen. Hogy tudjak ünnepelni a Grand Palais-ban, tudjak valamit adni a szurkolóknak. Üzentek, írtak, rengeteg szeretetet kaptam az elmúlt hetekben és hónapokban tőlük, sajnos ezt nem tudtam meghálálni az egyéni versenyen, és emiatt nagyon csalódott voltam. Rágtam is magam ezen. De az, hogy a csapattal három nap alatt össze tudtunk így állni, ki tudtuk egymást rángatni ebből a csalódott helyzetből (Szatmári András is az első, Gémesi Csanád a második körben esett ki – a szerk.), arra méltán lehetünk büszkék. Mert alakulhatott volna ez másképp is, ha beleülünk a szomorúságunkba, és már az olaszok elleni negyeddöntőben sem tudunk teljesíteni, lehetett volna ez egy hetedik hely is, és akkor lehet, hogy most nem is beszélgetnénk – vagy legalábbis nem ilyen vidáman. De ki tudtuk rángatni magunkat, Rabb Krisztián fantasztikusan állt be, nagyon sok erőt adott nekünk az ő teljesítménye, hozzáállása és karaktere. És hát végül is ünneplünk egy ezüstérmet. Minden jó, ha jó a vége.

Milyen volt a Grand Palais, ahol a vívás ment? Jelentett plusz nyomást a helyszín?

Másfajta terhet vagy nyomást, szorongást éreztem a verseny előtt, mint egyébként az olimpiákon. Küzdöttem vele, természetesen a mentális felkészülésre ugyanúgy nagy hangsúlyt fektettünk, de valahogy nem jött ki a lépés. Ezt persze ezer helyen elmondjuk, hogy a vívás olyan sportág, ahol az adott napi forma, hogy milyen lelkiállapotban állsz oda, határozza meg a versenyt.

Az olimpiákon ennek kapcsán általában elő is kerül egy kifejezés: valakinek napja van.

Igen, és az határozza meg, hogy ki lesz győztes, az érmes, és ki búcsúzik már az első meccsen.

Ezt pedig szeretném úgy felfogni, hogy még értékesebb az elmúlt három olimpián megnyert aranyérem, mert most látszott, hogy nagyon könnyű elbotlani, megcsúszni bármelyik körben, akár az elsőben is.

Jön egy felkészült, jó napot kifogó ellenfél, és a kanadai srác, Fares Arfa ilyen volt, jól vívott. Nem akarom mentegetni magam, de utána megvert egy hazai kardozót, és ő vívta a legszorosabb asszót a későbbi győztessel is. Nem csak az történt, hogy én betliztem, és kikaptam egy nyeretlen kétévestől. Valóban, ha jó állapotban érkezem, és a vívásomból ki tudom hozni a maximumot, akkor máshogy nézett volna ki ez a csörte, de ebben most ennyi volt.

Ha már a jó állapot szóba került, egy hónappal az olimpia előtt történt, hogy a kardválogatott vezetőedzője, Decsi András távozott a posztról, miután a szövetségi kapitány felülbírálta az olimpiai csapat kijelölésénél, és az öccse, Decsi Tamás helyett Rabb Krisztián került be negyediknek. Decsi Andrással évek óta együtt dolgoztok, és bár akkor jelezted, hogy elfogadod a helyzetet, volt ennek hatása a párizsi teljesítményedre?

Lezártam magamban ezt a témát, és azt gondolom, hogy a felkészülésből is kihoztuk a maximumot. Az a Sárközi Gergely – és Navarrete József – vette át a felkészítésemet, akivel a Vasasban is dolgoztam együtt, iskoláztunk korábban is. Semmi olyat nem csináltunk utána a felkészülésben, amit addig nem és idegen lett volna. A hangsúlyok helyeződtek át egy kicsit.

Annak, hogy András kikerült a képből, nyilván nem örültem, mert ő a felkészítő edzőm. De jól sikerült a felkészítés, egyszerűen nem foghatom erre. Nem akarom azt mondani, hogy ez megzavart.

Az utána következő négyhetes felkészítésben mindent megtettünk, patent módon elvégeztük a munkát, az elemzéseket az ellenfelekről. Rióban attól féltettek, hogy én vagyok a zászlóvivő, és az megzavar. Tokióban a kiutazás előtt mutatták be a rólam készült filmet, Muhi András Pires alkotását egy telt házas vetítésen, akkor is azt mondták, hogy majd kizökkentenek a más ingerek. Nem zökkentettek ki. Akkor most se legyünk igazságtalanok. Ennyit tudtam most ebből kihozni, ez a saját felelősségem.

A csapatverseny elődöntője után az egyik kollégám azt mondta, Szilágyi Áronra bízni egy csörte végét olyan, mint amikor kosárlabdában LeBron James vagy Michael Jordan kezébe kerül a labda az utolsó támadásnál. Áll ez a hasonlat?

Én vagyok ennek a csapatnak a befejezőembere másfél évtizede, érzem magamon ennek a felelősségét, de igyekszem ennek megfelelni. Örülök annak, hogy az irániak ellen egy nehéz helyzetből, de mégiscsak egál környékéről sikerült megoldanom a befejezőasszót. A koreaiak ellen távol voltunk nagyon, én is tudtam 40-33-nál, hogy egy nagyobb fajta csodára lenne szükség, hogy az egyéni olimpiai bajnokot 12-4-re megverjem.

Egy pillanatra talán elhittük, hogy megtörténhet ez a csoda.

Jól indult, de talán azért is, mert ott már nem volt veszítenivalóm. El mertem engedni a támadásokat, ez pedig bejött, és úgy jöttem le a pástról, hogy megvertem az egyéni győztest, a kétszeres bajnokot, ez azért, ha zárójelesen is, de jó érzés volt.

Kívülről szemlélve a kardvívás egy nagyon feszült, érzelemdús sportág, és erre jönnek még az olyan helyzetek, amikor mondjuk az elődöntőben a hazai franciák a másik páston vívnak, a csarnok felrobban, ti pedig nem is halljátok a zsűrit, miközben ki-ki meccset vívtok. Hogyan lehet ezt belül kezelni?

Szerintem vagy tíz évet öregedtem a csapatverseny alatt. Elképesztő volt.

Persze szenzációs hangulat volt a Grand Palais-ban, és nagyon köszönjük a magyar szurkolóknak, akik szép számmal jöttek, és hangosak is voltak. De az, amikor úgy áll oda az ember a kész, rajt!-ra, hogy nyolcezren üvöltik, „Allez les Blues”, miközben koncentrálni kéne, és arra a teljes csend lenne az ideális, az nem könnyű. Tudtuk, és készültünk is rá, hogy ez lesz, de így is, úgy is kizökkenti az embert – igaz, az ellenfelet is. Ebből a szempontból fair küzdelem volt, és igazából örülnék neki, ha minden vívóverseny így nézne ki. Fantasztikus, hogy Párizsban, a Grand Palais-ban, ennyi ember előtt, egy gyönyörű helyszínen rendezik meg az olimpiai versenyt. Szerencsére elviseltük azt is, hogy kissé idegőrlő volt a nap.

Kapcsolódó

Fotó a 11 éves Rabb Krisztiánról, amint Londonban szurkol Szilágyi Áronnak

A sport olyan emberi történetekre képes, mint semmi más. Íme az immár olimpiai ezüstérmes kardozó Rabb Krisztiáné, amit az m4sport kutatott ki