Két különös népszokás uralja a magyar nyilvánosságot olimpiák idején: az ország egyik fele – közvetlenül azután, hogy rögtönzött szakértőként fölvértezi magát a parádok, riposztok, kokák, vazarik, fórok, kontrák és szélső befutások szókészletével – az aranyakat, érmeket, helyezéseket számolgatja, a másik pedig azon matekozik, melyik helyezést mekkora jutalommal díjazza majd az adófizetők közössége, illetve hogyan aránylik mindez a közszolgáltatások (oktatás, egészségügy, közösségi közlekedés) jelenleg biztosított általános színvonalához.
A fönti vitában igazságot tenni nem célunk – talán nem is lehet –, egy azonban bizonyos: idén is nyilvánosságra hozták, mennyit ér a magyar államnak egy-egy olimpiai helyezés, érem vagy győzelem.
Tokióhoz képest a gázsi emelkedett, de nem inflációkövetően: míg három éve a japán fővárosban egy olimpiai aranyéremért 50 milliós jutalom járt, addig most az aranyérem tarifája 55 millió. Az ezüstérmes sportolókat csaknem 40 millió forinttal jutalmazza a magyar államháztartás, a bronzéremmel végzők nagyjából 32 milliót kapnak kézhez, de még a nyolcadik helyezésért is jár kicsivel több mint hárommilliós bónusz.
Összehasonlításképp: a brit, a norvég vagy a svéd sportolók semmilyen direkt kompenzációt nem kapnak kézhez az olimpiai eredményeik után, de a sportnagyhatalom Egyesült Államokban is csupán 13 millió forintnak megfelelő dollárt ér az aranyérem (az ezüst nagyjából nyolcmillió, a bronz 5,5 millió forintnyi dollárt kóstál).
Ez persze mindössze játék a számokkal egyfelől azért, mert a britek és az amerikaiak jellemzően a magyar küldöttség éremszámának többszörösét szorgoskodják össze az olimpiákon – az USA sportolói az elmúlt három nyári játékokon átlagban 112, a britek 65 érmet szereztek – másrészt azért is, mert ezekben az országokban létezik valós piac, amelyen az olimpián sikeresen szereplő sportolók önerőből is képesek anyagi kompenzációra váltani sportteljesítményüket, valamint az azzal járó társadalmi megbecsülést, illetve népszerűséget.
Ha pénzt adnánk a jól szereplő sportolóinknak, azzal azt üzennénk, hogy olyanokat támogatunk közpénzből, akik erre egyáltalán nem szorulnak rá
– mutatott rá a jelenség ellentmondásaira Sir Steven Redgrave ötszörös olimpiai bajnok evezős legenda (aki egyébként az 1996-os atlantai olimpián a brit küldöttség egyetlen aranyérmét szerezte).
A rekordjutalmat kínálók között ott van Szaúd-Arábia, Hongkong, Bahrein, Katar és Szingapúr, de Magyarországhoz hasonló bőkezűséggel jár el sportolói kompenzációjakor Indonézia, Kazahsztán, Malajzia, Marokkó, Olaszország, a Fülöp-szigetek, Koszovó, Észtország, illetve Egyiptom is.
Nehéz ellenben nem egyértelmű állásfoglalásként tekinteni arra, hogy a magyar állam idén is – Tokióhoz hasonlóan – az olimpiai jutalom felét kínálja a paralimpián sikeresen szereplő sportolóinak. Ennek értelmében egy paralimpiai bajnoki címért 2024-ben 27,5 millió forintnyi kifizetés társul majd, az ezüstérmesek 19,6 milliót, a bronzéremmel hazatérők pedig 15,7 milliót kapnak majd kézhez.
Mindez jelentős előrelépés a parasport néhány évtizeddel ezelőtti helyzetéhez képest, ám ezzel együtt is fölvet jó néhány kérdést. Egy néhány évvel ezelőtti kormányrendelet például már eltörölte a direkt aránybeli összekötést az olimpiai és a paralimpiai helyezések jutalmazása között – korábban ugyanis az volt a szabály, hogy az olimpiai jutalom x százalékát érte egy-egy paralimpiai siker –, ugyanakkor a helyzet továbbra is úgy áll, hogy a magyar kormány döntése értelmében a magyar adófizetők közössége kevesebbre értékeli a fogyatékkal élő sportolók élsportban elért eredményeit, mint az épekét.
Holott, ha valaminek az élsport kapcsán lenne, lehetne progresszív szempontból is értékes társadalmi üzenete, az éppen az olimpikonok és a paralimpikonok közötti ilyen típusú, nagyon direkt, fájdalmasan egyértelmű, sőt, számszerűsíthető megkülönböztetés felszámolása. Szabó László, a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke erről néhány éve egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy „ennek a vitának van egy szakmai része is”, ami arról szól, hogy „a paralimpiai és az olimpiai eredményeket sosem lehet összehasonlítani egymással, mert a kettő (…) teljesen eltérő logika szerint működik.”
Szabó példaként említette Ádámi Zsanett helyzetét, akinek sérültségi kategóriájában összesen tizennégyen úsznak a világon, ami – így Szabó –
nem vethető össze Milák Kristóf teljesítményével.
Ezen a ponton talán érdemes visszautalni Sir Steven Redgrave szavaira, aki úgy érvelt, miszerint nincs feltétlenül jó üzenete, ha közpénzből olyanokat támogat egy állam, akik – eredményeiknél, teljesítményüknél fogva – egyébként is privilegizált helyzetbe kerültek a társadalomban.
Ha ezen logika mentén haladunk tovább, a magyar állam éppenséggel okkal és joggal fontolhatná meg, hogy a fogyatékkal élő sportolókat nemhogy kisebb, de inkább nagyobb (vagy legalább ugyanakkora) mértékben támogatja, mint az épeket, ezzel kompenzálva valamelyest azt, hogy egy olimpiai bajnok sportoló mennyivel egyszerűbben tudja anyagi haszonra fordítani az aranyérmével kivívott társadalmi megbecsültséget.
Hogy lássuk, mennyire nem pénzkérdés mindez: ha a magyar csapat megismételné a tokiói paralimpián (7 arany, 5 ezüst, 4 bronz, minden idők második legjobb szereplése) nyújtott szereplését, a jutalmak pedig a párizsi olimpia érmeseivel megegyező értékben járnának nekik, a legjobban szereplő sportolók összjutalma potom 711 millió forinttal terhelné meg az államkasszát. Tényleg megéri ezen garasoskodni? Vagy másképp mondva: elhiszi bárki, hogy mindez tényleg pusztán a garasoskodásról szól, és nem kifejezetten, egyértelműen és látványosan elvi döntés?
A dolog végképp érthetetlenné válik, ha visszaemlékszünk, hogyan reagált szűk egy hónappal ezelőtt Szabó László arra a listára, amelyet a Forbes című üzleti szaklap állított össze a legértékesebb magyar sportolókról, és amely listára egyetlen parasportoló sem fért fel:
Aki azt meri állítani nekem, hogy Illés Fanni nem tartozik a legmeghatározóbb magyar sportolók közé, az ne foglalkozzon újságírással, és lehetőség szerint közélettel se
– írta akkor Facebook-oldalán Szabó, de nem állt meg itt, szerinte az, hogy „a Forbes szempontrendszere alapján (sport-index, közösségimédia-index, üzleti potenciál – bravó, amúgy is imádom ezeket a semmitmondó lózungokat) nem fért be magyar parasportoló a listába: ez szakmai dilettantizmus, aminek az eredménye hazugság”, az pedig, hogy „a paralimpia évében (!) egy szótagot sem szentelnek a fogyatékos sportolónak, nos, ez pedig emberi és társadalmi kirekesztés.”
Az eset kapcsán legkevésbé a Forbes és a listája érdekes – tény, hogy minden ilyen listát lehet és kell is kritikával illetni, annál is inkább, mivel a lap szempontrendszere átlátható és nyilvános, következésképp nem túlságosan nehéz annak hangsúlyaival és értékelésével vitába szállni. De vajon jó helyen vannak-e a Magyar Paralimpiai Bizottság elnökének hangsúlyai akkor, amikor ilyen vehemenciával és hévvel támadja egy privát tulajdonú lap szubjektív sportolói listáját, és egyetlen hangot sem hallat akkor, amikor a magyar állam ismét tanúbizonyságát adja annak, hogy a parasportolóit kevésbé tartja értékesnek, mint az épeket?
Nem elhibázott vajon egy kissé a támadás iránya? És vajon mi volna inkább a parasportolók érdekeit képviselő legfontosabb szervezet elnökének feladata: szerkesztőségekkel harcba szállni egy szubjektív, semmit nem befolyásoló lista szereplőinek személyeiről, vagy kiharcolni a magyar sportkormányzat képviselőinél, hogy végre valahára egyenértékűnek ismerjék el a fogyatékkal élők sporthőseit is?
Egy biztos: a dilemma a legkevésbé anyagi kérdés, ám annál többet mond el rólunk, mint társadalomról. És a vezetőinkről.