Horváth Viktor: Megcsináljuk okosba, ebből él a mindenkori vezér, akár libsi, akár Orbán hívő

Karafiáth Orsolya szerint kapitulálás, hogy a Térey-ösztöndíj negyvenöt díjazottja elfogadta az apanázst.

Kapituláltunk. Mi? Ez a többes szám közösséget sugall – meg a katonai nyelv is. Akik együtt kapitulálnak, azok egy csapatban küzdenek, és lehet, hogy ez a közösség nem is csak szolidaritás, hanem egyenesen sorsközösség abban a csapatban. Volt itt ilyen?

Kik vagyunk, akik ezt a kapitulációt együtt csináltuk?

Az ellenzéki értelmiség sokféle:

• van, akinek nincs pénze
• és van, akinek van – akár mert 2010 előtt jó kapcsolatai voltak politikusokkal, vagy a családból jött a vagyon ’89 előttről, vagy mert szívós munkával képes volt elérni, hogy a piac eltartsa őt, vagy jó vezetői képességeivel szerzett hatalmat és befolyást, vagy a kiváló munkája miatt van tekintélye és szava, vagy mert mindig, mindenkivel ügyesen kollaborált, vagy mert éppolyan klientúrát épített maga alá, ahogy elődeink a Kádár, Horthy, Orbán stb. korokban, vagy mindezek együtt.

Tőlem sem idegenek ezek a verziók, közülük csak kevésre vagyok képes, de amelyikre képes vagyok, azt csinálom, viszont lehet, hogy a többire is vágyom. A pénzre biztosan.

Na de hol itt a sorsközösség?

A többség csóró, a jómódúak éppúgy a saját vazallusukat, rokonukat, tanítványukat juttatják munkához, ösztöndíjhoz, lehetőséghez, ahogy ezt a kormánypárti hatalmasok csinálják, a csórók pedig szintén így csinálják, ha tehetik, mert ezen nőttünk fel mindannyian. Na, ez a sorsközösség. A libsik nem annyira hatékonyak ebben, mint a NER, de attól még ilyenek a libsik is. (Továbbá a libsik nem zárnák el az országot a nyugat szellemétől – hatalommegosztás, átláthatóság, szolidaritás, esélyegyenlőség, pluralizmus, mobilitás, jog –; ha ők mindannyian nem is pontosan így működnek – és nem akarnák a középkorban vagy Ázsiában tartani az országot. Egyébként mindenük ugyanolyan.)

Miért pont kapitulálunk? A háborús terminológia a vezérek közege – Orbán Viktor minden mondatában benne van a harc, a küzdés, a csata, a háború. Demeter Szilárd azt mondta, hogy háború van, erre mi is azt mondjuk.

A Térey-ösztöndíj előtt semmi pénze nem volt annak a pár ellenzéki írónak, akik most kaptak valamit; most az a pénz nem M. Lőrincé, hanem jó helyen van. Tényleg szégyellniük kell magukat azoknak az íróknak? Tényleg sajnálni kell őket, hogy szegények, kénytelenek voltak gerinctelen módon kapitulálni? Ilyen ez? Ha valami elveszett, akkor vesszen minden?

És ha nem kapitulálunk, hanem „kitartunk”? Meddig? Amíg Orbán meg nem bukik?

És ha megbukik, akkor mi lesz? Az a tömeg, ami az ő hatalmát elviseli és fenntartja, nem bukik meg, és abban a tömegben mi is benne vagyunk. Melyikünk kér számlát a fogorvosától? Én ugyan nem, ahhoz túl közel dolgozik. Márpedig ez bűncselekmény. Hát ez az Orbán-rendszer, a Kádár-rendszer stb. Megcsináljuk okosba, és ebből él a mindenkori vezér: mindenki, mindig bűncselekményeket követ el, mindenki törvényszegő, tehát zsarolható; a törvény nem számít, hanem az erő és személyi lojalitás meg az igazodás számít – akár libsi vagy, akár Orbán hívő. Ez a kultúránk, ebbe nőttünk bele, és ez nem a vezér bukásától fog megváltozni.

És miért kellene kitartanunk? Minek az eléréséért?

Ha éppúgy működünk, ahogy az uralkodók, akkor mit remélünk? Hogy majd kívülről segít valaki vagy valami? Rendben, ez tényleg működik: 1848, 1867, 1918-19, 1945-48, 1956, 1989-90, minden forradalmunk és rendszerváltásunk külföldi impulzusokra indult be, de bármi is történt, a hétköznapi mutyizásunk és hűbériségünk maradt a régi. Mert az a forradalmaktól vagy hódításoktól nem változik meg, hanem nemzedékről nemzedékre átörökítjük mi magunk a családokban és az intézményekben – mígnem feloldja az élet dinamizmusa ezer év alatt, mint az angoloknál, esetleg egy felvilágosult abszolutista uralkodó gyorsíthat a folyamaton oktatási reformokkal.

De mi addig is ezt mondjuk: jöjjön az a csoda kívülről vagy fölülről, de légyszi, hadd ne kelljen csinálni semmit a magam életével; hadd csináljak mindent úgy, ahogy eddig: hadd tapossam ki az OTDK győzelmet a magam tanítványának, hadd adjam az állást a feleségemnek, hadd osszam el az ösztöndíjat úgy, ahogy levajazom az ellenféllel és a baráttal, és hadd ne kelljen pályázni, légyszi, és hadd adjam a közbeszerzést a sógoromnak, és hadd zárjam el a lehetőségektől a többieket. De amúgy nem én vagyok az oka a rémes életemnek, hanem mindig valaki más: Orbán, például, vagy a másik oldalon Soros, Brüsszel, Trianon. A lényeg az, hogy az én életemért nem én vagyok felelős, hanem mindig másvalaki az oka a bajoknak.

Hűbériség, katonai zsargon, felelősségáthárítás, szekérvárrendszer. Ezek a NER pillérei – és így működik az ellenzék. Mi. Orbán nem a Holdról jött, hanem közülünk való, és mi akkor is összedolgozunk vele, érte, ha közben utáljuk őt. Mindkét térfél az ő focipályája, és az egész pályán az ő szabályai érvényesek, de hát azok nem is az ő szabályai, hanem a mieink eleve.

A rendszerváltás nem ott kezdődik, hogy Ő. Tehát hogy ő, vagy akármelyik vezér megbukik, hanem ott, hogy ÉN. Tehát hogy én szembenézek azzal a működésemmel, ahogy fenntartom a rendszerét – illetve azzal, hogy ha éppen nincs uralmon, akkor hogyan segítem őt hatalomba. Nemcsak a békemenetesek tartják fenn ezt a rezsimet, hanem mi magunk – miközben gyűlöljük.

Van az ellenzéki médiumok működésében valami, ami túlmutat azon, hogy most milyen borzasztó pusztítást csinálnak Orbánék? Van valami a panasz- és leleplezéskultúrán túl? Van víziónk arról, hogy a keresztapa bukása után milyen lesz az életünk? Olyan lesz, mint 2010 előtt volt? Az jó, ha megint olyan lesz az életünk, mint 2010 előtt volt? Nem abból lett ez, ami most van? És ha nem olyan lesz, akkor ugyan mitől lesz más?

Rendszerváltás a panaszkultúrából nem lesz; és még Orbán megbuktatásából sem.

A megváltás nem kívülről jön. Addig pedig Orbánék különösebb pusztítást nem művelnek – ami újdonság lenne.

A szerző író, műfordító

Kiemelt kép:Arno Burgi/EPA/MTI