Fiala: Pesti flaszter

Csak egy csekket szerettem volna befizetni egy budapesti, pontosabban mondva, pesti postán. Csak addig voltam határozott, amíg be nem léptem az előttem szétnyíló üvegajtón át, mert bent elbizonytalanodtam a sorok láttán.

Melyiket válasszam: a jobboldalit, a középsőt vagy a baloldalit?

Amíg az első kettőben elmélyült beszélgetés zajlott, addig a harmadikban, egy férfi épp azzal a lehetőséggel élt, amit a piacgazdaság biztosított a számára, ropihegyek meg kólák garmadája tűnt el színes, csíkos nylonszatyrában, ezeket a holmikat hiába kereste volna a szocializmusban, amikor csak borítékok, levelezőlapok, meg izzadságszag volt kapható a postán.

A baloldali sor mellett nem észérv, hanem a megérzés szólt.

Az a néhány szófoszlány, ami a középső sorból megragadt a fülemben – a körút zaja miatt itt mindenki fennhangon beszélt -, ami egy népszerű folytatásos szappanopera egyik epizódjával volt kapcsolatos, sokkal kevésbé érdekelt, mint ami a baloldalon volt kibontakozóban:

– Nem tudom, mi lehet az oka, de én valahol mindig magába ütközöm… – mondta a szőkére festett postáskisasszony, mire átlagos kinézetű beszélgetőtársa:

– Miért, hol találkoztunk mi?

– Hát… Legutóbb? A Budapesti Közlekedési Központban.

– Az meglehet. Tudja, én a strandolókat sem ismerem meg az utcán azt követően, hogy félmeztelenül láttam őket odabent.

– Nekem viszont jó az arcmemóriám.

– És miért jött el onnan?

– Szörnyen szekáltak. Elviselhetetlen volt… Egy dolgot leszámítva.

– És az mi volt?

– Sokkal több volt a férfi, mint a nő… És én össze is jöttem eggyel.

– Ne mondja!

– De mondom. Ráadásul egy nálam kilenc évvel fiatalabb srácot akasztottam le.

– Nem semmi.

– Nem. Mindenben jól teljesít. Ott mindenki kilencvenöt százalékban férfi volt.

Erre én biztosan rákérdeztem volna, hogy ezt hogyan kellene értenem, de az előttem álló kuncsaftnak más volt az eszejárása, ezért sajnos a csevej másképp folytatódott:

– Hát én is szívesen megújulnék, de sajnos férjnél vagyok.

– Én elváltam.

– Szerencséje van.

– Én inkább határozottnak mondanám magam.

– Nem akartam megbántani.

– Nem tesz semmit… Ilyen helyeken hozzászokik az ember a modortalansághoz.

– Tényleg… Mintha rémlene a pofikája.

– Mondtam már… A Budapesti Közlekedési Központból vagyok ismerős. Egyébként kedvesen fogalmazott… Hiszen nem tegnap múltam negyven…

– Nem látszik.

– Tudja… A szerelem… – és angyali mosollyal az arcán, nyújtotta át a visszajárót – Hát… Akkor… A legközelebbi viszontlátásra.

Nagy volt bennem a kísértés, hogy közbeszóljak: drága hölgyeim, itt abba ne hagyják, csak most kezdett igazán izgalmas lenni a történetük, én ráérek, kérem, legyenek szívesek folytatni, rólam tudomást sem kell venniük, amit egyébként kár lett volna hozzátennem, mert végig levegőnek voltam nézve, de nem szóltam.

Hallgattam.

Annyi mákom azonban volt, hogy a tranzakcióm során végig ott ragyogott a szőkére festetten az a földön túli mosoly, ami az előző beszélgetésből rajta maradt.