Akár tetszik, akár nem március 15. már réges-régen nem a 48-as hősökről szól a főváros közterein, hanem egyfajta sajátos politikai seregszemle kerettörténete. Nem állítom persze, hogy a pártok és szervezetek ünnepségien megjelenő emberek száma hűen reprezentálja a támogatottságukat. Mégis nagyon sokat elmond egy-egy politikai szereplő pillanatnyi állapotáról, hogy milyen környezetben, milyen témákkal és mekkora közönség előtt tud a nyilvánosság elé lépni ezen a napon.
A kormányzó pártszövetségnek és magának Orbán Viktornak volt egy komoly adóssága. Az utolsó nagy utcai ünneplési és szónoklási lehetőséget kénytelen volt kihagynia egy EU-s csúcs miatt, ráadásul emiatt semmiféle központi megemlékezés nem volt tavaly október 23-án. Mindez egy rendkívül bonyolult, sok konfliktussal járó, akár az elkötelezett kormánypártiakat is több témában elbizonytalanító időszakban különösen rosszul jött. Azóta már volt évértékelés, volt békemenet, de a miniszterelnök nagy, szabadtéren összegyűlt tömeg előtt nem beszélt. Felhalmozódott rengeteg téma, kérdés, és főképp felhalmozódott a rendszeres politikai együttlétekhez szokott hívekben az igény arra, hogy megint összejöjjenek, és ahogy lenni szokott, lássák a saját politikai oldaluk tettre kész, erős, elszánt vezetőjét.
Megkapták, amiért jöttek? Azt hiszem, minden kétséget kizáróan igen. Az együttlét olyan volt, mint a legjobb időkben, a tömeg végét nem lehetett látni, legalább is a tévéközvetítésben biztosan nem. Orbán magabiztosan szónokolt, szövege jól megfelelt a tér igényeinek. Nem bonyolódott bele hosszas példázatokba, nem veszett el a részletekben. Az utóbbi időkben ezek a régebben olyannyira jellemző cirádák a dakota mondásokkal és székely viccekkel együtt eltűntek a szövegéből. Olyan volt inkább a beszéd, mint sok kis mozgósító jelszó egymásra épülő halmaza. A közönség jól reagált, talált magának több skandálós pontot is, érezhetően szerette a produkciót.
Ha udvariasan a pártok erősorrendjében haladok tovább, akkor most a szocialisták következnének, őket azonban hiába kerestük Budapesten. Aki nagyon figyelt, az a honlapjukon megtalálhatta, hogy idén Esztergomban ünnepelnek, de aki reflexből a Pilvax közbe kereste őket, az a kínosan gyér közönség előtt ünneplő LMP-seket találhatta csak ott. Billegtem, hogy mit gondoljak az esztergomi helyszínről. Elsőre az jutott eszembe, milyen ötletes kivinni a pártot a fővárosi rendezvénynagyság-versenyből, ahol jól kiszámítható módon csak a futottak még kategóriában tudtak volna tisztességesen helyt állni.
Aztán a nap végén, a tudósításokat megnézve mégis azt gondoltam, hogy ez nem volt a legbölcsebb húzás. Hiányozni Budapestről ügyetlenül hatott, még akkor is, ha Esztergomban volt egy jó sztorija a pártnak, amely – ha az összefoglalók jól foglaltak össze – lényegében az egyetlen eredeti üzenete is volt a pártelnök beszédének, miszerint Esztergom jelene jól megmutatja, hogy mi vár egész Magyarországra. Ne mulasszuk el azonban regisztrálni az örömteli tényt sem: gyökeret vert Magyarországon a teleprompter, azaz az élőbeszédes súgógép használata. Mesterházy Attila már másodszor tart beszédet ütemesen jobbra és balra nézve, ahogy Obama elnök is csinálja. A papírnál biztosan jobb, de ennek a használatát sem ártana még sokat gyakorolni ahhoz, hogy természetesnek hasson.
Gyurcsány Ferenc jelentéktelenné válásának intő jele lehetetett ez a mai nap. Ő legalább tartott egy belvárosi szónoklatot, amelyet mindenképp értékelnünk kell. Ne feledjük azonban, ő az a szereplő, aki például 2007-ben ugyanezen a napon ki sem merte tenni a lábát az utcára, és még a reggeli zászlófelvonást is csak szigorú kettős kordon mögött tudta meglátogatni. Ehhez képest ma háborítatlanul beszélhetett nem túl népes közönsége előtt. A szélsőjobbos hardlinerek ebből a szempontból jó lakmuszpapírt jelentenek. Oda mennek balhézni, ahol éreznek valamilyen erőteljesebb ellentétes töltést. Ők idén az Egymillióan a Magyar Sajtószabadságért (EMS) ünneplőit boldogították. Gyurcsány azonban veterán politikus, aki nem mutatta jelét annak, hogy zavarná jelentéktelenné válása. Tudta jól, hogy a közönségét nem engedheti haza üres kézzel, így mindenki megkapta ajándékba az „alkotmányos blokád” fogalmát, amit még ízlelgetni kell, de úgy tűnik, december 23. emlékei mély nyomot hagytak a volt miniszterelnökben, és ezúttal úgy szeretné magát elvitetni rendőrökkel, hogy ő is legyen az ötletgazda.
A Jobbiknak, és pártelnökének nem volt könnyű dolga. A kormánypárti megemlékezés beszédeit is dominálta az EU kritikája. Persze Vona verziójában minden egy fokkal meredekebb, és nyilván a kilépés propagálása is az ő monopóliumuk, de önálló, karakteres arcot a pártnak most nem fog adni az eurószkepszis, ez ma jól látszott Orbán Viktor beszéde árnyékában. A másik oldalról meg a már említett balhés szélsőjobbosok szorították be a Jobbikot, élükön az egyik frakciótagjukkal, Zagyva György Gyulával, hogy még bonyolultabb legyen a kép. Igen, ők legalább nem csak szépen ünnepeltek, de akcióba is léptek, ami ezen a politikai térfélen igencsak kívánatos. Inzultálták a balos tüntetőket, petárdáztak az IMF magyar irodájának is helyet adó épület aulájában – ehhez képest a Jobbik kimondottan polgári módon emlékezett. Nincs könnyű helyzetben Vona Gábor, de legalább a földtulajdonnal kapcsolatos fenyegető kijelentése hatásosra sikerült.
Végére hagytam az előző posztomban megszólított EMS szervezet rendezvényét. Ellenzéki, kormánykritikus műfajban megint toronymagasan ők voltak a legnépesebbek, ahogy egy éve is. Nem szeretnék az alternatív köztársasági elnökös dologra már túl sok figyelmet szentelni, magán a rendezvényen is nyilvánvalóvá vált, hogy ez a dolog besült. Dopemanre nyilván nem volt érdemes feljátszani a rendezvényt, erre rájöttek a rendezők is, akik inkább az elején letudták a dolgot. Négy villamosmegállóval odébb nem volt kérdés, hogy ki az esemény fő szónoka. Erre persze lehet a civil válasz az, hogy náluk éppen az a szexi, hogy ilyen nincs, minden szónok pont egyformán érdekes, csak ennek a képletnek könnyen az is lehet a megoldása, hogy minden szónok szükségszerűen egyformán érdektelenné válik. Nem kéne ennek így lennie. Szerintem figyelemre méltó beszédet mondott például Pikó András újságíró, csak félek, hogy mire ő szót kapott, a közönség már rég inkább egymással és a finom tavaszi napsütéssel volt elfoglalva.